A Ráday

A Ráday Galéria tulajdonosa, Faur Zsófia újonc a galériások kicsiny társadalmában, ahová újszerű kiállításokkal robbant be.
– Ön húszas évei derekán jár; fiatal és kívülről került a műkereskedők világába, ráadásul nem elsősorban az éppen most divatos alkotóknak rendez kiállításokat. Befogadták ebbe a zártnak látszó világba?
– A művészek túláradó érzésekkel fogadtak és – befogadtak. Azt hiszem, örültek, hogy egy fiatal nyit galériát, aki friss szemmel tekint a művészvilágra, előítéletektől és elkötelezettségektől mentesen válogatja össze a kiállítások anyagait. Az elmúlt bő másfél esztendőben – amióta működtetem a galériát – a művészektől segítséget és támogatást kaptam, de előfordult, hogy megnyitották nekem a szívüket is. Ezzel szemben a szakmabeliek nagy része egyáltalán nem fogad el. Nem hív meg kortárs galériák kiállításaira, nem vesz tudomást rólam. Meglehet azért, mert ez rendkívül zárt kör, erős a szakmai féltékenység is, hiszen kicsi piac a mienk, kevés képpel. A távolságtartás talán azzal magyarázható, hogy az én galériámban nem a Magyarországon most divatos irányzatok jelennek meg. Én ugyanis nem állítok ki nonfiguratív, absztrakt műveket.
– Egy galériának van irányvonala?
– Természetesen. Muszáj, hogy legyen! Egyrészt mert enélkül nem tudnánk megcélozni semmiféle közönséget, s így nem lennének támogatóink, szponzoraink sem. Másrészt pedig – és ez a fontosabb – meghatározott ízlésvilágot szeretnénk tükrözni, ezenkívül értéket kívánunk a felszínre hozni. Lehet, hogy fellengzősen hangzik, de igaz: egy galériának igenis van küldetése. Én azt érzem feladatomnak, hogy a kortárs, figuratív művészetet hozzam közelebb az emberekhez. Ebben szinte egyedül vagyok, más galériák inkább a divatos absztraktot kedvelik.
– Kiknek rendez kiállítást a Rádayban?
– Többnyire olyan festőknek és szobrászoknak, akik a második világháború előtt tanultak, és művészi munkásságuk a világégés után, azaz a szocializmus esztendeiben teljesedett ki. Ők ma nem számítanak sikkes festőknek. Sommásan azt mondják ugyanis róluk, hogy kiszolgálták a szocializmust, holott csak arról van szó, hogy akkor adatott meg élniük és alkotniuk, nemegyszer háttérbe szorítva, agyonhallgatva, kényszerűen félreállítva. Van olyan idős művész, akit szinte a mi galériánk fedezett fel, van, akinek még ez sem adatott meg, s hagyatékából rendeztünk – az örökösök segítségével – bemutatkozó s egyben emlékkiállítást. Nem rehabilitálás ez, legfeljebb némi kárpótlás a nehéz évtizedekért. Remek festőkről és kiváló szobrászokról van szó, akiknek méltánytalan sors jutott. Nekem személyesen egyébként rendkívül sok, szívet-lelket melengető élményt hozott e művészek felkutatása. Életre szóló élményem például, hogy megismerkedhettem Búza Barnával, akit én a ma élő szobrászok egyik fejedelmének tartok. Érdekes, különös sorsa volt. A háború utolsó esztendeiben Ausztriában élt, és 1946-ban nagyon nagy lehetőséget kapott: az Európában állomásozó amerikai csapatok főparancsnoksága pályázatot hirdetett az amerikai Yellowstone Nemzeti Parkban felállítandó háborús emlékműre, ő ezt a pályázatot nyerte meg hét óriásszobrával. Kint is maradhatott volna Amerikában, ahol feltételezhetően jólét és hírnév várt volna reá, de Búza Barna azt mondta: köszönöm, inkább hazamegyek! Marhavagonban hazaevickélt, és újra felépítette az egész életét.
– A gazdagodás és gazdagítás egyaránt fontos. A galéria azért üzlet is…
– A kortárs galéria eleinte nem szokott pénzt hozni. Szponzorok támogatásából tartjuk fenn magunkat, igaz, mivel a helyiség a család tulajdonában van, csak az alkalmazottakat vagy a szükség esetén felmerülő restaurálási költségeket kell kifizetnem; a Ráday Galéria ugyanis restauráltatja egy-egy művész képét. Most, másfél év után már vannak eladásaink is, de profitra két-három éven belül nem számítok. A baj az, hogy nálunk, Magyarországon még mindig hiányzik a vásárlóképes középréteg. A bérből és fizetésből élők nem engedhetik meg maguknak, hogy műtárgyakat vásároljanak.
– Szokott sugalmazni, alkalmasint tanácsot adni a látogatónak?
– Inkább csak a saját véleményemet mondom el egy-egy alkotásról, nem kívánom az én ízlésemet másokra erőltetni. Végzettségem szerint egyébként közgazdász vagyok, de műtárgyak és festmények között nőttem fel. Édesapám is műgyűjtő, vele kezdtem árverésekre járni. Ez lett a hobbim. Valaha Nagybányán, Vásárhelyen vagy Szentendrén nem volt olyan család, ahol ne őriztek volna egy-két festményt a városban lévő művésztelepek alkotóitól. Polgári erény volt ez, a mindennapok természetes velejárója. Úgy érzem, mintha ismét ébredeznének ezek a szokások. Polgárosodik az ország, s tapasztalataim szerint lassan, de biztosan gyarapodik a műpártolók tábora.
– Miképpen válogatja ki, hogy kiket mutat be?
– Művészettörténész barátaim tanácsai alapján válogatok, az ő segítségükkel kezdtem felkutatni a lappangó alkotásokat is. Azokat a műveket keresem, melyeket a publikum nem nagyon ismerhetett meg, részben mert alkotóikat a korábbi rendszer agyonhallgatta, vagy mert már csupán hagyatékban vannak. A Ráday Galériának lassan híre ment, s a kiállítások sikerei nyomán maguk az alkotók vagy örököseik kopogtattak nálunk. Tavaly például a valamikori budapesti francia kultúrattasé, Francois Gachot örökösei kerestek meg, s a Gachot-hagyaték festményeiből januárban rendeztünk tárlatot. Gachot-ról egyébként tudni való, hogy Magyarország s a magyar kultúra szerelmese volt, a múlt századi magyar festészet színe-javát gyűjtötte. Így hát az ő gyűjteményének szentelt kiállítás egyúttal tisztelgés volt honi festészetünk jelesei előtt is. Művészberkekben már köztudomásúvá vált, hogy mi a figuratív és ábrázoló alkotások galériája vagyunk, s ennek megfelelően alakult ki látogató- és vásárlóközönségünk is.
– Vannak még lappangó műalkotások, felfedezendő művészek?
– A minap találkoztunk egy 97 éves művésszel, akinek 1956 után kettétört az élete és a karrierje. ’56-ig tanított és alkotott, de a forradalom után egyáltalán nem állíthatott ki. Csaknem ötven éve, hogy nem ad el képet, csupán önmagának alkot. Mi leszünk az elsők, akik nagyközönség előtt is bemutathatjuk őt.
– Milyen ma a magyar műkereskedelem, merre tartanak a galériák?
– Szerintem sajnos rossz irányba megyünk. Európában ma már nem kizárólagosan az absztrakt művészet a divat. A Lajtán túl úgy tartják: amit az absztraktban lehetett, azt a művészek már megcsinálták, gyökeresen újat alkotni nemigen lehet, legfeljebb csak másolhatók és követhetők az elődök. Ezt egyébként a körülöttünk lévő, egykori szocialista országok is felismerték.
– Különbözik-e a magyar műkereskedelem a nagyvilágétól?
– Európában vagy az Újvilágban hosszú, nemegyszer több évszázados múltra visszatekintő galériák és aukciósházak működnek. Nemzedékről nemzedékre öröklődnek át a galériák. Tisztességesen és erkölcsösen dolgoznak. Gondoljunk csak a Sotheby’sre, a Christie’sre vagy itt, a szomszédos Ausztriában híres Dorotheanumra! Ezek garantáltan értékeket közvetítenek. Itthon ugyanakkor még mindig vajúdik a műpártolás. Mint említettem, a bérből és fizetésből élőknek nincs elég pénzük, az újgazdagoknak pedig nem igazán kifogástalan az ízlésük. És mivel hibádzik a műértés, hát sok a bóvli a piacon: mindent el lehet adni, emiatt sok a gátlástalanság. Nyugaton kialakult rendszer szerint dolgoznak egymással galériák és alkotók: szerződést kötnek egy-egy művésszel, és a kiállítás után csakis ezek a galériák értékesíthetik alkotásaikat. Egy galéria ismertté tehet egy-egy művészt. Nálunk most van kialakulóban ez a gyakorlat. A műértő publikum Magyarországon ma még szívesebben vásárol aukciókon, mert úgy hiszi, az árverésen eredeti, hiteles, értékes műtárgyat kap.