A rokon

Ha féreg rágja a fa gyökerét, idő előtt elhullatja a levelét… Nagyapa mondása volt, mintegy hetven éve hallottam tőle utoljára, amikor elkeseredésében dörmögött a gangon. Nagyapa huszár volt valaha. Nyolc gyermeket nemzett. Utána meghalt a nagyi, én sose ismertem, csak később a mostohát. A nagyapa obsitja sokáig függött a kamra falán, a füstölt sonkák mellett, aztán eltűnt. Elvitték görbe botját is, tönkrement kedvenc széke, amelyen alkonyatkor a gangon üldögélt. A vastag Bibliáját én örököltem.
Olykor előveszem, felütöm, csak úgy, találomra. Mit is keresek benne? Talán vigasztalást, hitet és emberséget. „Atyámfiai, nézzetek magatokba…” Keresem magamban a szavak értelmét. Mit is akart mondani azzal a gyökerét vesztett fával? A lehulló levelekkel? Aztán a napokban rádöbbentem.
Meglátogatott egy földim, akinek már a nevére is alig emlékszem. Mondta szegény a történetet, a származását, hogy emlékszem-e még az öreg Pusztira, tanyája volt, és hát mi szegről-végről rokonok is vagyunk.
Halványan emlékeztem is egy Rozi ángyira, a rokonra, aki özvegyen maradt, egyedül, s akinek öregkorában én olykor ebédet vittem. A mama csomagolt fel, tarka asztalkendőbe kötötte az edényt, s azt erősítettem a kerékpár kormányára. Vittem az ebédet a beteg, öreg Rozi ángyinak. A rokonnak. Mert a rokonok összetartanak, segítik egymást a szükségben. Gyámolítják egymást a bajban. Akinek rokonai vannak, az erősebb a rokontalanoknál.
Felrémlik előttem egy régi történet. Elemista diák koromban egyszer szünetben a mezítlábas kis Kolompár Pityu, a cigány gyerek mellbe lökött. A falhoz tántorodtam csodálkozva. Hogy merte? Hiszen én erősebb vagyok, legyűrhetem fél kézzel. Igen ám, hangoskodott, és szavai szinte mellbe vágtak: „Mit akarsz te, tanyai paraszt, hiszen neked még testvéred sincs!”
Azóta de sokszor felsajdult bennem ez a lelki sérülés! És kérdeztem ilyenkor magamtól is: Mit akarsz? Testvéred sincs. Egyedül vagy!
Merte volna Kolompár mellbe lökni Góbor Matyit, akinek két testvére is volt! És folyton azzal rémisztette az osztályt, hogy bejön majd egyszer az ő Dani bátyja, aki izmos és vad legény, és szétveri az osztályt. Mert az még a tanító úrtól sem fél. Úgy ám!
Később is mindig hiányzott az életemből egy erős segítő kar, testvér, rokon biztatása. De szétzilálódott a família, ki erre, ki arra költözött, még Amerikába is eljutott egy-egy rokon, a címét se közölte velem. Talán magyarságát is feledte? Meg a régi házat. A kertet. Az utcán sorjázó akácfákat.
Egyszer, amikor életveszélyben voltam, éreztem ugyan a rokonság felém nyúló, segítő kezét. A háborúból hazafelé jövet Pazova szerb vasútállomáson megállt a vonatszerelvény, amelynek a tetején utaztam. Szöktem. Nem hazulról szöktem, ahogy ez szokás, hanem hazaszöktem Jugoszláviába, Temerinbe, a mamához. A házhoz. Egy titóista katona sétált a peronon. Megállt közben-közben, és engem alaposan szemügyre vett. Aztán határozott mozdulattal leparancsolt a vagon tetejéről.
Amikor remegve földet értem, intett, hogy menjek előtte. Átcikázott az agyamon, hogy vége mindennek. Tovább nem mehetek, ez a katona bekísér majd valahová, ahol minden kiderül. Elítélnek. Abban az időben százszámra ítélték el és végezték ki a volt magyar katonákat. Átvillant az agyamon: szökni kellene. Jobbra a szerelvény, arra nem futhatok, balra a vasútállomás. A váróterem tele katonával. Arra sem menekülhetek. Mentem hát előre, amerre a katona parancsolta. Halálfélelem gyötört.
Ekkor a katona suttogva megszólalt mögöttem. Magyarul. „Sanyi bácsi, ne menjen haza, keresik magát. Várják már otthon!” Hirtelen visszafordultam, szembenéztem vele: „Ki vagy te?” Intett, hogy ne beszéljek. S hogy szálljak fel újra a vonatra. Csak ezt mondta: „Rokon. Temerini vagyok. Az Ikotin!” És akkor hallani véltem Maugli kiáltását: „Egy vérből valók vagyunk!” A rokont azóta sem láttam. Rokontalan vagyok, mint a hazám! Mert annak sincs testvérországa, amely erejével megvédje a viharoktól.