A rombolás politikája

Jelenleg ott tartunk, hogy a „nemzeti közép kormánya” egy nemzetstratégiailag kulcsfontosságú kérdésben, a státustörvény módosításában előbb egyeztet a környező országok (ellenérdekelt) kormányaival, aztán kikéri Brüsszel véleményét, majd az eredményt beadagolja egy informális, az ellenzéki pártok előtt titokban tartott megbeszélésen a határon túli magyarok képviselőinek. Ekkor jöhet a nyilvánosság: az állítólag május elejére tervezett (mi van most, ha nem május eleje?) Máért, ahol a sajtó és az ellenzék végre talán megtudhatja, mit tartalmaz a tervezett módosítás.

A fent megfogalmazottak egy része Kelemen András MDF-es országgyűlési képviselő parlamenti interpellációja nyomán derült ki, aki Kovács Lászlónál arról érdeklődött: a szocialista-liberális kormány regnálása óta miért nem hívta össze egyszer sem a Máért mellett működő hat szakértői testületet, melyben a parlamenti pártok szakemberei is kifejthetnék véleményüket. A külügyminiszter nem kertelt: szerinte erre nem volt szükség, mert előbb a szomszédos országok és Brüsszel véleményére voltak kíváncsiak.
Eközben a Kárpát-medencében több mint ötvenezer pályázó várja hiába a hatályos, az Országgyűlésben több mint kilencvenszázalékos többséggel elfogadott, magyar törvény által biztosított oktatási-nevelési támogatást a 2002-es évre. Tudom, nemrég Szabó Vilmos politikai államtitkár az Illyés Közalapítvánnyal kiosztatott tizenkétmillió forintot háromszáztíz pályázónak, de hát ez csepp a tengerben: a tényleges igény a szakértők szerint két és fél milliárdra rúg. A 2003-as támogatást csak a napokban hirdetik-hirdették meg, de hiába böngésszük a költségvetést, erre nem találunk benne fedezetet.

Ejtsünk pár szót a kiszivárgott változtatásokról is: a hírek szerint nem lesz benne az egységes nemzethez való tartozás kifejezés, és kikerül a törvényből az úgynevezett nemzeti vízum is, amely a határon túli magyarok anyaországi utazását könnyítette volna meg országunknak a schengeni rendszerhez való csatlakozása után, és utalás sem lesz a kedvezményes munkavállalási lehetőségre. Az elképzelés szerint a diákkedvezményeket azok kaphatják majd, akik a magyar kultúrával vagy irodalommal kapcsolatos tárgyakat tanulnak felsőfokon, így kikerülnek a támogatási körből azok a határon túli magyar diákok, akik rendelkeznek magyarigazolvánnyal, de például mérnöknek tanulnak román nyelven (korábban ők is jogosultak voltak támogatásra, hiszen az oktatási nyelvtől függetlenül a magyar értelmiségi réteget erősítik az iskola befejezése után). A diáktámogatás és az oktatási nevelési támogatás nem direkt módon történik majd, hanem a felsőfokú intézetek és az iskolák mellett működő civil szervezetek kapják. Így még az is elképzelhető – vallják sokan határon innen és túl –, hogy csak névleg magyar, de szellemiségében a magyarság ellen tevékenykedő külföldiek részesülnek a kedvezményekből, miközben a valóban magyar identitásúak kiszorulnak a támogatottak köréből. A változás leglényegesebb eleme a nemzethez való tartozás szimbólumának, a magyarigazolványnak az értéktelenedése, hiszen korábban csak ennek birtokában lehetett támogatásért pályázni.

Az új helyzetnek leplezetlenül örülnek Bukarestben: a Cotidianul például arról cikkezik, hogy magyartalanítják a státustörvényt. A lap szerint a budapesti támogatásra mindazon más anyanyelvűek (románok, szerbek, horvátok, szlovákok és ukránok) is támogatást kaphatnak, akik magyar művelődéssel foglalkoznak, illetve magyar nyelvű iskolába íratják gyerekeiket. Utóbbi még nem is volna baj, teszem hozzá, ám az mégiscsak túlzásnak tetszik, hogy például a szélsőségesen nacionalista Vatra Romaneasca szervezet magyar kutatási osztályának (melynek feladata a magyar irredentizmus leleplezése) munkatársait Budapestről is finanszírozzák.
A bukaresti napilap szerint a módosítási tervezetet a román kormány éppen azért nem fogadja majd el, mert a kedvezmények a románok egy részét is érintik. Ha ez így lesz, a tájba simuló Medgyessy-kormány csöbörből vödörbe kerül, hiszen a módosítást többek közt épp a szomszédokkal való gátlástalan kompromisszumkészség okán erőltetik.
Ellenzéki képviselők szerint a törvény tervezett módosításában a magyar szakértelem nem, csak az ellenérdekelt felek kérései jelennek meg, így a változás tömeges áttelepedési hullámot indíthat meg, főleg az EU-ból tartósan kimaradó országok (Ukrajna és Szerbia) magyarsága körében.

A státustörvény kiüresedése mellett még van egy legalább ilyen kaliberű „eredménye” a Medgyessy-féle nemzetpolitikának: a romániai magyarok (és ez a veszély a horvátországi kisebbség esetében is reális) évek óta nehezen fenntartott egysége. Beszéljünk nyíltan: az RMDSZ-ben a polgári kormány idején is megvoltak az igen éles törésvonalak, de Orbánék az egység fontosságát hangsúlyozva inkább az élni és élni hagyni elvet részesítették előnyben. Így mindenki kakas lehetett a maga szemétdombján: az anyaországból érkező támogatások egy részéből az RMDSZ csúcsvezetése építhette a maga klientúráját, ám a fennmaradó rész fölött a Markóéknak nem behódoló civil szervezetek és közéleti személyiségek valósíthatták meg közösségépítő elképzeléseiket.

A tényeket, ha fogcsikorgatva is, kénytelenek voltak tudomásul venni a szövetség csúcsvezetői, mert soha annyi támogatás nem érkezett Erdélybe, mint a polgári kabinet idején, így a Sapientia Egyetem, a státustörvény, a televízió határok nélkül program több százmillió forintja és a többi támogatás fényénél az RMDSZ-politikusok is sütkérezhettek. A Medgyessy-kabinet érkeztével aztán elefánt került a porcelánboltba: bár jóval kevesebb pénz jut ma határon túli célokra, ezek fölött (a hallgatásért cserébe?) kizárólag a Markó-csapat rendelkezhet. Összenőtt, ami összetartozott: a határon túli magyarokkal foglalkozó budapesti közhivatalnokok kinevezésénél Markó Béla szava volt a döntő, így a pénzosztó csapok mindkét oldalán azok ülnek, akik csak és kizárólag az egyre jobban pártosodó RMDSZ-csúcsvezetés érdekeit tartják szem előtt. Markóék nyeregben érzik magukat: Tőkést megfosztották tiszteletbeli elnökségi titulusától, közben Budapest hallatlan cinizmussal másnak adta a már megnyert pályázatukra ítélt háromszázhúszmillió forintot; egypártrendszerre emlékeztető alapszabállyal betonozták be magukat a szövetség vezetőségébe; leszámoltak mindenkivel, aki nem állt be a sorba.

Az élni és élni hagyni elv semmibevétele után az ellenzéki határon túli magyarok számára nem maradt más út, mint meglépni az évek óta halogatott lépést: politikai alternatívát kínálva az erdélyi magyarságnak kideríteni, ki mögött van valós szavazóbázis. Ennek köszönhető a fórummozgalom, és emiatt szaporodnak gomba módjára az erdélyi polgári körök, egyre több romániai magyarnak van elege a Markó-monopóliumból.
A tét Bukarest számára is egyértelmű. A bukaresti Adevarul nemrég úgy fogalmazott egy szerkesztőségi vezércikkben, hogy a székelyudvarhelyi fórum nem a román állam, hanem a Romániai Magyar Demokrata Szövetség biztonságát fenyegeti. Szerintük a mozgalom ellenreakciója annak a hét éve folytatott RMDSZ-politikának, amelynek célja a mindenáron való kormánypártiságban és Markó Béla örökös elnökségében fogalmazható meg.