A szabadsághoz legalább két ember kell

A szabadsághoz legalább két ember kell. A magyar nyelv pontosan fogalmaz, az egyedülálló embert magányosnak nevezi. Az elmúlt években sokan sokfelé kerestek társakat a szabadsághoz. Úgy látom, ez ma sokunknak sikerült.
A rendszerváltoztatás után pártokat alapítottunk, s jóhiszeműen bár, de ezzel bezártuk magunkat a négyéves választási ciklusok kalitkájába, s a kormányzati hatalomért folyó verseny csapdájába is. A rendszerváltoztatás éveiben Csoóri Sándorék kísérlete, hogy a társadalomban mélyebbre ássunk le, egészen az erkölcsi-lelki tartományokig, s így magasabbra emelkedhessünk, nos, ez a kísérlet az értetlenség és a leköszönő hatalom nyomorúságos örökségének terhe alatt szétporladt. Ezért van súlya és jelentősége annak, hogy Csoóri Sándor megtisztelte a kongresszust jelenlétével. Az ember élete során csak kivételes alkalmakkor köt szövetséget. Amikor házasodik, illetve ha úgy érzi, hogy eljött az ideje, és megújítja azt a szövetséget, amelyet szülei kötöttek az ő nevében korábban egyházával. Bár a házasságnak és a hitbéli megerősítésnek is van konkrétan megnevezhető célja, mindannyian érezzük, hogy fontosabb az értelme, mint a célja. S bár a mai alkalom nem fogható életünk előbb említett pillanataihoz, de kétségkívül mély és komoly pillanat, amelyre érvényes Hamvas Béla állítása: nemcsak célja van, de mindenekelőtt értelme.
Miért éppen így vagyunk együtt? Hiszen mindannyian láthatjuk, nem a szokásos módon gyűltünk össze. És többre vállalkoztunk, mint korábban szokásunk volt. A Fidesz – Magyar Polgári Párt alaptörvényét újraformáltuk, szövetséggé bővítettük, sok száz kopogtató embert barátsággal és udvariasan befogadtunk, megalkottuk az alapító levelet, és sok ezren vannak velünk együtt a polgári körök világából is.

Mindenkor érdemes szem előtt tartani, hogy a politika végül is szolgálat. Sokan és sokszor elmondták már. S valóban az. Ilyenformán az a közélet, amelyben csak a politikusok vesznek részt, olyan, mint egy estély, amelyen csak a pincérek jelennek meg. Ezt kellene megérteniük azoknak is, akik szerint a közéletet és a politikát az Országház falai közé kellene szorítani. Ami ma születik, az több mint párt: szövetség, s a mai alkalom több mint kongreszszus: igazi közéleti találkozó. Mindannyian feltettük és feltesszük a kérdést: kivel költjük meg ezt a szövetséget? Ha figyelmesen elolvassuk az alapító levelet, megérthetjük, hogy most nem egy szervezettel vagy egy párttal szövetkezünk, hanem egymással kötünk szövetséget. Belátható: ahhoz, hogy egymással szövetségre léphessünk, először magunkkal kell dűlőre jutnunk. Idézzük hát fel Márai Sándort: „Mindaz, amit a világ akarhat tőled, alku és félmegoldás. Csak az számít, amire te szerződtél önmagaddal, és ebben a szerződésben nincsen alku.” Nos hát így juthat dűlőre magával az ember, és léphet aztán másokkal szövetségre, ahogyan mi ezt itt közösen megtettük. Miért érezzük úgy, hogy most jött el a szövetségkötés ideje? Einstein azt mondta: „Az időnek egyetlen oka van, minden nem történhet egyszerre.” S való igaz, új helyzet van, mint az alapítólevélből kiolvasható, nemcsak itt, Magyarországon, hanem az egész nyugati kultúrkörben. Úgy tűnik, hogy többé nem a múltban megszokott kérdésekre kell válaszokat találnunk, hanem teljes valónkkal a jövő új kérdései felé kell fordulnunk.

Egy drámaíró a maga angolszász modorában ezt így mondja: „Amit manapság boldogságnak neveznek, annak java része nem egyéb, mint újságolvasás tapasztalás helyett, televíziózás valódi élet helyett, homályos képzelgés a pillanatnyi valóság helyett.” Az alapítólevélben mi a magunk magyar modora szerint ezt a következőképpen fogalmaztuk meg: „Egyre erőszakosabban hirdetik a világban, hogy csak azzal törődj, amit gyorsan megkaphatsz, amiért nem kell gondolkozni, mélyen érezni, magadból feláldozni, elköteleződni, hűségesnek maradni; amiért nem kell másokat szeretni és másokban bízni.” Ez súlyos és nehéz kérdés, amely további súlyos és nehéz kérdéseket vet föl. Ideje belátnunk, hogy erre csak együtt adhatjuk meg a választ. Ezért érkezett el éppen most a szövetségkötés ideje. Mire kötünk szövetséget? Az alapítólevél ezt kilenc pontban foglalja össze. Ha röviden kell összefoglalni, akkor arra kötünk szövetséget, hogy a társadalom, amelyben élünk, az általunk fontosnak tartott értékek szerint szerveződjön és működjön. Ezek az értékek irányítsák a törvényeket, amelyeket alkotunk, választásainkat és döntéseinket, amelyeket meghozunk. Sőt az a célunk, hogy nap mint nap érezzük, ezek az értékek s az azok nyomán született döntések a saját személyes életünkben is jelen vannak.

*

Mit változtat rajtunk a szövetség? Ennek megértéséhez el kell gondolkodnunk a szabadságról. Az elmúlt 60 esztendőben oly sokfélét tanítottak a szegény magyarnak a szabadságról, hogy nem is tudja, tudjuk, hányadán is állunk vele. Itt van például a felszabadulás. Svejk, mindannyiunk régi barátja az első világháború utáni kalandjai során elmereng, s így szól: „Van úgy, hogy egyesek csak felszabadítanak és felszabadítanak, aztán egyszerre csak körülnéznek, és mindenütt börtön.” Majd a korsó fölé hajol, és töprengve így folytatja: „Szinte azt mondanám, hogy az ember vagy szabad, vagy felszabadított.” Látható, a szabadság nem azonos azzal, hogy fel vagyunk szabadítva. Volt idő, amikor azt tanították, hogy a magyar ember akkor szabad, ha nincsen háború. Ének-, történelem- és irodalomórákon – magam is emlékszem még erre – sokszor elmagyarázták nekünk, hogy azért élünk szabad világban, mert a szovjet hadsereg elhozta a békét, és nem engedi, hogy a gaz kapitalisták elvegyék tőlünk. Még a kormánypártinak vagy rendszerbarátnak legkevésbé sem mondható csasztuska is így szólt – ha fölidézzük gyermekkorunkból: Nyista búza, nyista kukorica, van tojás, de megdöglött a tyúk, elvitték a tehenet a ruszkik, de legalább szabadok vagyunk. Aztán rájöttünk, hogy a béke mégsem azonos a szabadsággal. Majd a rendszerváltoztatás során azt hittük, az ember azért szabad, mert többé nem nyomják el. Azt hittük, hogy a szabadság lényege a valamitől való szabadság. És most, tizenhárom évvel a rendszerváltoztatás után kezdjük megérteni, hogy az ember még nem szabad pusztán azért, mert nem nyomják el. Most kezdjük megérteni, hogy az elnyomás hiánya csak egyik feltétele a szabadságnak. Most tanuljuk, hogy a szabadság nem az elnyomással szemben, hanem önmagában érték. Talán már tudjuk, szabad ember az, aki választhat, mert van választási lehetősége. És szabad ember az, aki képes élni a választási lehetőségeivel, mert tudja, hogy mit akar, tudja, merre tart. De ezzel még nem jutottunk el a szabadság kérdésének szíve közepéhez. Még egy lépést kell tennünk, közösen, még egy dolgot együtt meg kell értenünk. Meg kell értenünk, hogy szabad ember az, aki önszántából tartozik valahová. Mert tudjuk – és ez itt a lényeg, kedves barátaim –, a szabadsághoz legalább két ember kell. Ugyanis egymagában az ember nem lehet szabad, legfeljebb magányos. Ráadásul a magány nyújtotta látszatszabadság könnyen elillan. Aki sehová sem tartozik, csak önmagának él, csak önös érdekei hajtják, az csak magára számíthat. Ha bármely gond vagy baj adódik, a magányos ember hirtelen mindenkitől függeni fog. Azt gondolhatjátok, hogy mindez céltalan filozofálgatás, hogy magántermészetű dolgokról beszélek. Épp ellenkezőképpen. A közélet talán legfontosabb kérdéséről próbálok beszélni. Mert lássuk be, ha igaz, hogy a szabadsághoz legalább két ember kell, akkor a szabadság szeretete nem más, mint a másik ember, a többi ember szeretete. S ha ezt belátjuk, így már megérthető, hogy a hatalom szeretete viszont önmagunk szeretete. Aki ezt nem érti, bukásra, még az is lehet, hogy kárhozatra van ítélve, és aki megérti, az felemelkedhet. Így érthető Szent István király ezeréves intelme: „Semmi sem emel föl, csak az alázat”, hiszen ezt úgy folytathatjuk: mert az nem más, mint az igazi szabadság. Így alakít bennünket a mi szövetségünk.

Ha ezt a gondolatot követjük, eljutunk oda is, hogy belátjuk, a liberalizmus mint szabadságharc már réges-régen okafogyottá vált. Túlhaladt rajta az idő. Megtette a dolgát, teljesítette, amiért útjára indították. Lerombolta, amit akart, az egyház és az arisztokrácia tekintélyét, minden tabut és erkölcsi gátat. S most ahelyett – ezt látjuk most legalábbis Magyarországon –, hogy diadalmasan örvendezne kétségtelen sikerén, immár lerombolt börtöne romjain lázadozik, és azt kiabálja, hogy eresszük ki. Ez több mint mulatságos. Amilyen értéket a liberalizmus hozott a világnak, azt mára minden normálisan gondolkodó ember és társadalmi erő beépítette saját értékrendjébe, több rombolásra már nincsen szükség. Több rombolásra már Magyarországon sincsen szükség. Most már eljött az építés ideje. Rombolni lehet vaktában, ösztönösen, a céltalan haladás nevében is, de építeni csak tudatosan, fegyelmezetten, tervszerűen, értékek és helyes arányok szerint lehet. Individuálisan külön-külön bármit lerombolhatunk, de közösséget és közös hazát építeni csak együtt tudunk. Azt már tudjuk – remélem, legalábbis érezzük –, hogy mit változtat rajtunk a mi szövetségünk. Mit változtat az országon, mit nyújt a többi ember számára.

*

Mit változtat az országon a ma alapított szövetség? Mit nyújt azoknak, akik nincsenek itt? Abban reménykedem, hogy sokat, nagyon sokat nyújthat. Először is mindenki számára meggyőzően bizonyíthatja, hogy a közélet nem felettünk, hanem közöttünk van. A döntésekért felelősséget viselőket és az őket választókat, vagyis a közéletet és az embereket karnyújtásnyi távolságra hozhatja a mi szövetségünk. Mondhatjuk, a mi szövetségünk célja nem a győzelem, persze ez elől sem ugrunk félre, hanem a valódi közélet megteremtése. Mit változtat még a szövetségünk? Hitem szerint fenntartja és megerősíti az emberek jövőbe vetett hitét. Hiszen mi akkor is a nemzet érdekében cselekszünk, amikor ellenzékben vagyunk, még ha eszközeink száma csekélyebb is. Nem azért vagyunk együtt, hogy együtt kormányozzunk, bár amikor eljön az ideje, ezt is megfogjuk tenni, hanem azért vagyunk együtt, hogy a nemzet érdekében cselekedjünk. Mi felelősséget érzünk hazánkért, így a magyarok érdekeit szolgáló, az emberek életét megkönnyítő döntéseket támogatjuk, legyen a kezdeményezés bárkié, akár ellenfeleinké is. Tudjuk, hogy az igazi katona nem azért harcol, mert gyűlöli azt, amivel szemben áll, hanem azért, mert szereti azt, ami a háta mögött van. Mi nem teszünk úgy, kedves barátaim, mint az egyszeri ember még az elnyomatás éveiben, amikor megkérdezték tőle, nem kellene-e elmennie a fogorvoshoz megcsináltatni a fogait? Csak ennyit válaszolt: megcsináltatni? Ezeknek? Mi nem így gondolkodunk, hanem úgy gondolkodunk és cselekszünk, mint a jó gazda. Mint a jó gazda, aki akkor is megfejte és megfeji a tehenet, ha tudja, hogy a tejet be kell szolgáltatnia. És akkor is ellátja a jószágot, ha tudja, hogy esetleg másnap elhajtják a tehenet a hatalom emberei.
nMit változtat az országon a mi szövetségünk? Hitem szerint értelmes és megvalósítható terveket, elérhető jövőképet is nyújt. Mostanában néha az az érzésem, hogy hazánk egy olyan emberre hasonlít, aki befizetett egy adriai hajóútra, hogy lássa a szigeteket. De a hajó, amire jegyet váltott, már jó ideje csak a nyílt tengeren bukdácsol. Az emberek a fedélzeten tehetetlenül kiszolgáltatottnak érzik magukat, bosszúsak és elégedetlenek. De a kormányos mindennap elmondja: tessék örülni, mert bár veszélyes, zátonyos vidéken járunk, a hajó vezetése kézben tartja az eseményeket, és ma már megint nem futottunk zátonyra. Sőt, megtudhatjuk a kormányostól azt is, hogy a nemzetközi helyzet fokozódik, és a túlélés egyetlen esélye, ha pontosan követjük a szakemberek utasításait, s így megoldható a válság. És ez így megy napról napra. Azonban az emberek nem azért szálltak a hajóra, hogy a kormányos kivezesse őket a veszélyből, hanem azért, hogy eljussanak valahova. A zátonyok elkerülése nem cél, hanem kötelező minimálprogram. Zátonyok ugyanis mindig vannak, s elkerülésük a mindenkori kormányos természetes feladata. De a zátonyok kikerülése, a válságok kezelése mindig szigorúan a jelennek szól. Abban nem értékekre, hanem elsősorban technikai tudásra van szükség, s valljuk be, ez bizony a jogosítvány előfeltétele. A válságkezelés nem építő folyamat, nem jelent tervet, nem ad célt, nem ad értelmet az emberek mindennapi életének. Képzeljük el, mi történt volna, ha ilyen válságmenedzserként viselkedtek volna eleink. Képzeljük el, mondjuk a Teremtő helyére a mi kormányosunkat, a válságmenedzserünket, amint ott ül a sötét hidegben ama bizonyos hat nap előtt, és töpreng. Sötét is van, hideg is, belátható, hogy minden mozdulat a maradék értékes energiát emészti fel. Nem lehet más megoldás, összehúzza magát, hogy minél kisebb felületen érje az éteri fagy, és nem mozog. De lesz-e ebből világ? Föld, csillagok, nap, teremtmények? Vagy képzeljük el azt a helyzetet, hogy Géza és Vajk-István helyén pénzügyminiszterek ülnek – neveket inkább nem mondok. Várakat, templomokat kellene építeni, hadsereget kellene felszerelni, iskolákat alapítani. A sereget „outsourcingoljuk” – mondanák. A németek biztosan hajlandóak lesznek erősségeket építeni és megvédeni azokat. A templom meg az iskola sokba kerül, maradjunk hát a sámánoknál, akkor spórolhatunk a beruházásokon. De azért a fehérló-áldozatot mindenképpen tiltsuk be, mert a taljánok jó áron veszik meg a paripákat. A csepeli csónakkikötőt meg a dunai kardkovácsműhelyt azért privatizáljuk, ennyivel is kevesebb a gond. Korona vagy palást? Ékszerre, ruhára nem költünk – legalábbis ha a közösbe megy. Ez így nem fog menni. Mi, amikor szövetséget kötünk, akkor amellett is hitet teszünk, hogy jöjjenek bár kisebb-nagyobb válságok a jövőben, azokat legjobb tudásunk szerint meg fogjuk oldani, de nem ez lesz életünk értelme. Nem fogadjuk el, ha az életünket valóságos vagy mesterségesen gyártott problémák megoldásává akarják alacsonyítani. Mi segítünk életben tartani a reményt az emberekben, hogy nem vagyunk külső erők tehetetlen áldozatai, legyen szó szegénységről, előítéletekről, arctalan bürokráciáról, vagy színtelen nagyvállalatokról. Szövetségünk azt jelenti a többi ember számára, hogy kezünkbe fogva értékeink adta iránytűnket, képesek vagyunk hajónkat célba vinni, mert látjuk magunk előtt a helyes irányt.

*

Mit változtat még az országon a mi szövetségünk? Számos embernek segítséget nyújthat. Mindannyian emlékezhetünk rá, a rendszerváltoztatáskor nyertesekre és vesztesekre bomlott az ország. Azóta is sokan kísérleteznek annak meghatározásával, ki hová került? A rendszerváltoztatás nyerteseivé azok válhattak, akik számára a változások lehetőségeket jelentettek. Az ilyen emberek általában bíznak a maguk erejében, számukra csak újabb és újabb lehetőségeket kell teremteni, s ők saját magukra hagyatkozva is boldogulni fognak. Ám sokan maradtak mindmáig a rendszerváltoztatás vesztesei között.
Bizonyára nem én vagyok az egyetlen, aki ismeri azt a helyzetet, amikor egy lakossági fórumon az ország előtt álló lehetőségekről, a nemzet céljairól beszélünk, s valaki feláll, és azt mondja, hogy „ne jöjjön itt nekem a nemzettel, azt mondja meg, hogy hogyan éljek meg én és a családom ötvenezer forintból?” És bizony, sokan vannak, akiknek a szabadság nyújtotta lehetőségek helyett csak problémák, nehézségek és terhek viselése jut osztályrészül még ma is. Ők, amikor a kormányt hallgatják, joggal érzik magukat úgy, mint a gyerekek az iskolában, ahová megjött az egyszeri Mikulás, kirakja az ajándékait és azt mondja: no, gyerekek, lehet vásárolni.
A mi szövetségünk az ő számukra segítségnyújtó kezet jelent, mert kézzelfogható közelségben van. A mi szövetségünk az ő számukra magasabb nyugdíjat, alacsonyabb gázszámlát, munkalehetőséget, magasabb fizetést és olcsóbb iskolát jelent. Közösséget, nemzethez tartozást, mert a nemzet nemcsak múltat, de a jövőre szóló terveket is jelenti. A jövőben ők, a rendszerváltoztatás még ma is meglévő vesztesei is benne vannak.

A válságmenedzserek pénzhiányra szoktak hivatkozni. Ez év első negyedévében háromszázmilliárd forinttal nőtt az államadósság, ennyi új hitelt vett fel a kormány, s ez azt jelenti, hogy minden egyes magyar ember – a csecsemőket és időseket is beleértve – az év eleje óta harmincezer forinttal több adósságot kényszerül viselni. Ennyit a pénzhiányról.
Minderről az embernek az a történet jut az eszébe, amikor a fiatal székely kétségbeesve rohan a paphoz: „Atyám, amikor reggel kinyitottam a boltot, láttam, hogy a kasszából hiányzik kétszáz pengő. Mit tegyek? – kérdezi. Mire a pap: Tedd vissza, fiam!”
nMit változtat még az országon a mi szövetségünk? Segít magyar kézben tartani a termőföldet és a magyar mezőgazdaságot. Segítünk, mert tudjuk, hogy az emberi kultúra alapja a föld. Azt is tudjuk, hogy a földművelés tanított meg minket arra, hogy mi a magántulajdon becsülete. A földművelés során szerveztük meg először közösségeinket, településeinket, végül nemzetünket is. Ugyanis nemzet és föld egymás nélkül nem léteznek. Aki földönfutó lesz, az a saját nemzetéből is kiszorul. A gazdákat pedig azért kell megbecsülnünk, mert ők az élő kapocs a föld és a nemzet között. Ha a föld olyanok kezébe kerülne, akik nem ide születettek, és ezért nem is tudnák anyaföldként szeretni és szolgálni, akkor megszűnne a kapcsolat a nemzet és földje között.
nMit várhat még Magyarország a mi szövetségünktől? Fontos, hogy létezzen hazánkban is egy megkerülhetetlen közéleti erő, amely megvéd attól, hogy az európai uniós csatlakozás után ismét nyertesekre és vesztesekre bomoljék a nemzet. Mivel mindannyian az Európai Unió polgárai leszünk, mi azt akarjuk, hogy minden magyar a csatlakozás nyertese legyen. S ezért tenni is fogunk, hogy azok legyenek a gazdák, a kisvállalkozók, a lakótelepen élők, a fiatalok és a nyugdíjasok is. Ehhez azonban az kell, hogy a saját utunkat járjuk, és védelmezzük nemzeti érdekeinket az unión belül is. Mi nem voltunk, sohasem voltunk gyarmatosítok és gyarmattartók, nekünk tehát nem célszerű olyan államok és birodalmak társadalmi és gazdasági működését mintául venni, amelyek gyarmatosítás révén lettek erősek. Ha azt akarjuk, hogy Európa szabad maradjon, akkor meg kell maradnia a szabad nemzetek közösségének. Mert nem Európa tartja össze a nemzeteket, hanem a nemzetek Európát, és mi úgy tudjuk, hogy a nemzetek felett nem globalizáció ível át, hanem a keresztény szeretet. Ez a mi Európánk. Nincs okunk, hogy kisebbrendűségi érzéssel közelítsünk az Európai Unióhoz, bízhatunk a magyar szellem, a magyar észjárás és alkotókészség erejében, és bátran mondhatjuk, ha minden jól megy, mi lehetünk Európa C-vitaminja.
Ma lezárult egy fejezet. Nekünk most már nem a múltat kell megnyerni, nem a múltról, az elmúlt négy évről szóló vitákban kell helytállnunk. A mi négy – egyébként közel sem hibátlan – évünk majd helytáll magáért. Ma már más tájakon járunk. Nekünk a jövő kérdéseire kell megtalálnunk a válaszokat. Ha egy íjász nem a jutalom, a díj elnyeréséért lő, akkor teljes birtokában lehet a képességeinek. Ha a díjért lő, akkor vívódik. Már számít neki. Többet gondol a nyerésre, mint a lövésre. És a győzelem akarása megfosztja erejétől. Ezért nekünk, kedves barátaim, nem a díjra és nem a jutalomra, még csak nem is a győzelemre kell gondolnunk, hanem a közösen elvégzendő munkára. Ugyanis mi ettől leszünk erősek.

Hajrá, Magyarország, hajrá, magyarok!