Ágynak dőlt egészségügy

A jelenlegi feltételek mellett uniós csatlakozásunk után két évvel nem lesz magyarul beszélő orvos Magyarországon – nyilatkozta nemrégiben a Magyar Orvosi Kamara főtitkára. Gyenes Géza a sztrájkra készülő orvosok helyzetéről, a készülő kórház- és az egészségügyi dolgozók jogállásáról szóló törvénnyel szembeni kifogásaikról nyilatkozott lapunknak.

Komoly indulatok kavarognak az egészségügyi foglalkoztatottak jogállásáról szóló törvény vitája körül. Ha az ember végigolvassa a híreket, könnyen az a benyomása támad, hogy az egészségügyben minden a pénz körül forog.

– Igen, az egészségügy rendkívül pénzigényes rendszer, szerte a világon. Azt gondolom, hogy Magyarországon a rendszerváltozás idején azok, akiknek ez lett volna a dolga, nem tudták vagy nem akarták az egészségügyi ellátó rendszer valós költségeit helyesen megítélni. Mondok egy egyszerű példát: van egy vakbélműtét. Az, hogy mennyibe kerül ez egy beteg esetében, azt a munkadíj, a segédlet, a jód ára, a világítás költsége és még egy csomó dolog meghatározza. Ezt soha senki nem számolta ki pontosan, hanem a döntéshozók a hasukra ütöttek, és mondtak egy összeget, ami jó, ha a valós költség felét kitette. A bérekkel ugyanez a helyzet. Tehát amikor a költségvetésben az állam meghatározza, hogy az Országos Egészségügyi Pénztár mennyit költhet abban az évben, az súlyosan alulkalkulált öszszeg. A gyógyszerért, kötszerért, műszerért viszont ki kell fizetni a piaci árakat, tehát a munkaerő fizetésén spórolnak. Csakhogy a politikusok nem számolnak azzal, hogy ha belépünk az Európai Unióba, azonnal útra kelnek azok a munkavállalók, akik a jelenlegi bérük többszörösét kereshetik meg Nyugaton.

– Mennyivel keres jobban az unióban egy orvos, mint Magyarországon?

– Körülbelül nyolc-tízszeres a különbség. De ez igaz a nővérekre is, akiknek ma Magyarországon ötven-hatvanezer forintos nettó fizetésből kell megélniük. Az orvosok sem keresnek sokkal többet.

– Milyen társadalmi megbecsültséget sugall az ilyen bér?

– Az orvosok naponta döntési helyzetben vannak, de nekik soha nem szabad tévedniük. A szocializmusban ez azért nem volt baj, mert az állam cinkosan a betegre tolta az orvos anyagi megbecsülését, ebből alakult ki a paraszolvencia. Az unióban ez a fogalom ismeretlen.

– Ismeretlen?

– Ausztriában az orvosok száznyolcvanezer eurót keresnek évente. Miért kellene borítékot csúsztatni a zsebükbe? Az osztrákok azt mondják, a doktorok sokat tanulnak – Magyarországon például 11 év, míg valaki szakvizsgát szerez –, utána övé minden felelősség. Azért kell megfizetni, hogy egyrészt csak a munkájával kelljen foglalkoznia, másrészt pedig hogy ne a szerencsétlen beteg emberre háruljanak újabb költségek, hiszen ő már befizette az egészségügyi járulékait, Európában a magyaroknak a legmagasabb arányú a társadalombiztosítási járulékuk.

– Van kereslet az unióban a magyar orvosokra?

– Hogyne! És mindenféle képzett egészségügyi személyzetre, hiszen az unióban körülbelül 6-7 ezer orvossal van kevesebb, mint amennyire szükség volna.

– Miért?

– Több oka is van ennek: nem mérték fel jól a képzési igényeket, kevés a szakorvos és így tovább. Svédországból például azért mennek el az orvosok, mert jól keresnek ugyan, de nagyon sok adót kell fizetniük. Inkább Norvégiában dolgoznak, ahol még többet kapnak, és abból kevesebbet kell az államnak befizetniük. Nálunk viszont a fokozódó orvoshiánynak kizárólag egzisztenciális oka van. Melyik fiatal választ ma olyan pályát, ahol 11 évig tanul, és ezalatt gyakorlatilag semmit sem keres? Utána még el kell töltenie 10-15 évet a szakmában, hogy a hierarchiának olyan magas pontjára jusson el, ahol már jelentős hálapénzeket lehet zsebre tenni. Ez nem perspektíva. Ennek a következménye, hogy kezd kialakulni egyfajta kontraszelekció az orvosi egyetemre felvételizők körében, egyre kevesebben és egyre alacsonyabb pontszámokkal jelentkeznek. Azt is látni lehet, hogy azoknak a fiataloknak, akik elvégzik az orvosi egyetemet, körülbelül 25-30 százaléka nem lesz szakorvosjelölt.

– Hová tűnnek?

– Elmennek gyógyszercégekhez dolgozni, vagy apuka-anyuka – ha megengedhetik maguknak – azt mondja, most pedig, kisfiam, végezd el a jogi egyetemet, és betegre fogod keresni magadat, ha orvosi műhibapereket vállalsz ügyvédként. Svédországban, mint már említettem, orvoshiány van. Nemrégiben 35-40 kollégát közvetítettünk ki háziorvosnak. Nemcsak jól megfizetik őket, de a svédek költségén vihetik a családjukat, fizetik nekik a svédnyelv-tanfolyamot. A franciák is fogadnak orvosokat, igaz, ők közel sem ennyire bőkezűek. Németországban is háziorvoshiány van, de csak a keleti tartományokban, mert ott még mindig legalább 15 százalékkal alacsonyabbak a bérek, mint nyugaton.

– Még mindig jó a magyar orvosok híre a világban?

– Hogyne, remekül megállják a helyüket, bárhová is kerüljenek. Azért azt sem szabad elfelejteni, hogy a szocializmus idején, az agyelszívás korában, a sztárorvosokat hívták ki Nyugatra meg Amerikába. Így aztán elterjedt a köztudatban, hogy a magyar orvosok zsenik. Ez nem is volna baj, csakhogy ki marad itt a kedves betegeknek? Az az idősebb korosztály, aki a kötöttségei miatt nem megy el.

– Ki jön azoknak az orvosoknak a helyére, akik elmentek?

– Uniós tagországból senki, mert másutt a munkanélküli-segély is több, mint nálunk az orvosi fizetés. Természetesen nővérek sem jönnek, pedig belőlük hatalmas hiány van. Akik jönnek, azok a határon túli magyar orvosok, de ők sincsenek olyan sokan. Most készült erről egy tudományos felmérés, amelyből kiderült, hogy a rendszerváltás óta 1900 határon túli orvos jött át Magyarországra, nagyobb részük Erdélyből, ahol nagyon hiányoznak az ottani betegeknek. Azt hiszem, nem is nagyon fognak többen jönni, egyrészt mert már nemigen maradt, aki jöhetne, másrészt ha belépünk az EU-ba, ezeknek az orvosoknak a diplomáját nem fogadhatjuk el, honosíttatniuk kell, ami nem megoldhatatlan, de némiképpen bonyolulttá teszi a dolgukat. Így tehát jönnek majd azok a távol-keleti, harmadik világbeli, filippínó, arab orvosok, akik itt jobban élhetnek, mint otthon, ráadásul ugródeszka leszünk nekik az unió felé. Őket ne keverjük össze azokkal a színes bőrű orvosokkal, akik nálunk jártak egyetemre, aztán itt ragadtak, és jól beszélik a magyart.

– Hogyan fogják az új doktorok kikérdezni a beteg panaszait?

– Ez nagyon érdekes lesz. És nem azért, mert előítéletesek lennénk, de az orvos–beteg viszony mégiscsak bizalmi kapcsolat. Még ha el is kezdjük őket magyarul tanítani, akkor is csak ideig-óráig maradnak, mert ha meglesz a munkavállalási engedélyük, máris utaznak az unió belseje felé.

– Tudatosult a politikusokban az, hogy az ön által vázolt zavaros helyzet felé sodródunk?

– Nem vesznek róla tudomást. Az egészségügyi dolgozók jogállásáról szóló törvénytervezetben nem is szerepel az a szó, hogy orvos. Holott a magyar alkotmányban az áll, hogy a mindenkori kormánynak a magyar lakosság számára orvosi ellátást kell biztosítania. Az orvosi kamara tehát azt szeretné, ha az orvosokról is szólna egy önálló jogállási törvény. Azt szeretnénk, hogy ez a törvény biztosítsa a megfelelő javadalmazásunkat, hogy ne legyen ilyen nagy elvándorlás. Az alkotmány azt is kimondja, hogy a munkát az értékének megfelelően kell díjazni. Ráadásul attól a pillanattól kezdve, hogy a fizetésünket megemelték, az orvosi kamara a leghatározottabban fel fog lépni a hálapénz ellen. Összeállítottunk egy törvényjavaslatot, elkészítettük a bértáblát. A miniszter asszony közölte, hogy szó sem lehet róla. Nem fogalmazott pontosan, amikor azt mondta, hogy az orvosok bruttó fizetése lenne hatszázezer forint. Mi azt kértük, hogy a bérköltség legyen ennyi, amiben benne foglaltatik a társadalombiztosítási járulék összege is, vagyis az orvos százhetvenháromezer forint nettót vinne haza. A tavaly beígért 50 százalékos béremelés is hatalmas humbugnak bizonyult, ugyanis a kórházak és az egészségügyi alapellátásban részt vevő intézmények nem kapták meg 2003-ban a megnövekedett bérköltségekre a fedezetet. A kórházi és önkormányzatnál dolgozó egészségügyiek még csak most fognak rádöbbenni erre, hiszen most fogyott el a pénz.

– Az ügyeleti rendszerrel kapcsolatban is vannak észrevételeik.

– Az orvosok jelentős része a szabadidejéből töméntelen mennyiséget – negyvenéves munkaviszony esetében legalább tizenöt évet – tölt el ügyeletben. Ezeknek a szolgálati idejébe az ügyeleti időt nem számították bele. Szerencsére az EU-csatlakozás nyomán módosított munkatörvénykönyvbe az ügyelet beszámítását már bele kellett foglalni. De van ezzel más baj is: az eddigi jogszabályok szerint az orvos, ugyanúgy, mint minden más munkavállaló, évi 200 óra túlmunkára kötelezhető. Az ügyeleti időnek körülbelül a fele-kétharmada a túlmunkakeretet terheli, tehát egy átlagos kórházi vagy háziorvos májusra elhasználja a túlórakeretét, és decemberre négy-ötször több órát ügyel, mint amennyi megengedett volna. Ezért olyan ügyeleti díjat kaptak, amit mi néhány évvel ezelőtt bírósági úton tudtunk perelni. Az unióban nagyon komolyan veszik a munkavállalói jogokat. Ott az önkéntességet szó szerint kell venni.

– Nálunk?

– Muszáj önként ügyelni. Európában szépen megkérik az illetőt, és természetesen dupla pénzt adnak. Ha a doktornő azt mondja, hogy köszönöm, de inkább a gyerekeimmel akarok lenni, tudomásul veszik. Ha mégis vállalják a túlmunkát, azt sem a pénz miatt teszik, hanem a szabadnapért. Ez volt az egyetlen dolog, amire a kéréseink közül a kormány rábólintott, de csak azért, mert az unió ezt keményen számon fogja kérni rajtuk. Mondok néhány demagógnak tűnő dolgot is, amivel az orvosi pálya vonzóvá tehető: a MÁV-dolgozó ugyebár ingyen vonatozik az egész családjával együtt. Ha azt gondolja, hogy egy egészségügyi dolgozó bármilyen intézményes kedvezményt kap, akkor nagyon téved. Tehát úgy gondoljuk, hogy tekintettel az egészségügyi dolgozók katasztrofálisan rossz nyugdíjaira, azt kértük, hogy a betegellátásban részt vevő dolgozó számára nyugdíjaskorban a gyógyszerellátás, a gyógyászati segédeszköz, a rehabilitációs ellátás legyen ingyenes. Tudom, hogy ez nem kevés pénzbe kerülne, és más szakterületen dolgozók is joggal mondhatják, hogy amit az egészségügyiek megkapnak, az nekik is járna. Csakhogy az ő felelősségük sokkal kisebb. És még valami: azok az előnyök, amelyeket az igazságügyben dolgozókat megilletik, az igazságügyi orvosokra is vonatkoznak. Ráadásul ami az orvosoknak jó, az a betegnek is jó lesz.

– Mit gondol arról a tervezetről, amely szerint az egészségügyi intézményeket magánkézbe adnák?

– Azt gondolom, nagyon nagy hibát követnek el a politikusok, ha ezt végrehajtják, ugyanis az amúgy is alulfinanszírozott egészségügyre szabadítaná rá a tőkét. Ebből a kevésből kellene még profitot is kitermelni.

– Azt természetesnek tartja az ember, ha a mellfelvarrás profitot termel, de a gyermeksebészettől elég hátborzongatónak tűnik ilyesmit elvárni.

– Ha a társadalombiztosítás fedezné is a valós költségeket, akkor sem maradna profit. Mit tehet tehát a tőkés, ha azt szeretné, hogy a befektetett százmilliója évente, mondjuk, 12 százalékot fialjon? Hogyan is szokott lenni ez a privatizáció esetében? Először is elküld az intézményből, tegyük fel, nyolcvan embert. Teszi majd ezt olyan körülmények között, amikor az ügyeleti rendszerből a kormány bevallása szerint is hiányzik tízezer ember. De van más lehetősége is a tőkésnek: azt fogja mondani, hogy az úgynevezett drágán gyógyítható betegségben szenvedőket – ilyenek a vérképzőrendszeri vagy a daganatos betegségek és még sok egyéb is – nem fogja felvenni a kórházába, mert túl sok pénzt elvisznek a működési költségekből. Ki fogja adni az orvosoknak, hogy az ilyen betegeket finoman tanácsolják el.

– Ilyen megtörténhet olyan emberekkel, akik évtizedek óta tisztességgel fizetik a tb-jüket?

– Nem hallott még arról, hogy egyes kórházakban a betegnek kell bevinni az orvosságot, az ételt, a tiszta hálóinget? Ezt még nem a tőkés rendelte el, egyszerűen a gazdasági vezetésnek nem jut pénze patikaszerekre. Léteznek ma is olyan belgyógyászati osztályok, amelyeknek az éves gyógyszerkerete néhány százezer forint. Ha véletlenül bekerül oda egy leukémiás, néhány nap alatt feléli az osztály egész gyógyszerköltségvetését.

– Ezek szerint alig marad onkológiai osztály?

– CT és MR lesz, mert ezek a diagnosztikai eszközök már ma is jórészt magánkézben vannak. A diagnosztikai lobbi elérte, hogy ezeknek az eszközöknek a használatáért a tb emelt összeget fizet a közös kasszából, a többi szolgáltatás kárára. Tehát hiába mondja a miniszter asszony, hogy a tőkés szép új gépeket hoz majd ide, ha a beteget a tőkés kezelni nem fogja, mert az elvinné a hasznát.

– Nyugaton ez hogy van?

– Vannak magánklinikák, de az állami egészségügy dominanciája megmaradt. Dél-Amerikában végbement egy ahhoz hasonló folyamat, mint amit most vázoltam. Kialakult egy szegényeknek szóló orvosi ellátás, és van a gazdagoknak is. Olyan hatalmas vagyonok vesztek el az ottani társadalombiztosítási alapokból, hogy azt viszszaszerezni gyakorlatilag lehetetlen, és most tőkés társaságok marakodnak a betegeken a szakma feje felett. Ez sajnos nálunk is megtörténhet, mert azt a javaslatunkat, miszerint írja elő törvény az egészségügyi intézményekben a szakmai testületek működési hatáskörét, lesöpörték. A jelenlegi törvényjavaslat szerint ezek a testületek létrejönnek ugyan, de a tőkés mondja meg, hogy miről dönthetnek.