Amerika a Szovjetunió sorsára juthat

„Nem hiszek abban, hogy egyetlen állam behozhatatlan előnyre tenne szert és egyedüli világhatalommá válna” – jelentette ki lapunknak adott exkluzív interjújában az új könyvének magyar nyelvű kiadására a hazánkba érkezett Emmanuel Todd. A francia kutató már 1976-ban megjövendölte a szovjet birodalom széthullását, és tavaly arra a következtetésre jutott, hogy az amerikai világhegemónia is hamarosan véget ér.

A Birodalom után – Tanulmány az amerikai rendszer széteséséről” magyar kiadásához írt előszavában azt írja, hogy 1975-ben itt, Budapesten döbbent rá, hogy a szovjet rendszer napjai megszámláltattak. Milyen jelekből ítélte menthetetlennek a szocialista társadalmakat?
– Egykori látogatásom ma is kellemes emlékeket ébreszt bennem. Annak előtte soha nem jártam kommunista országban, és valósággal megdöbbentett, hogy – eltekintve az orosz katonai megszállástól – a mindennapi életben nem tapasztaltam égbekiáltó különbségeket. A bomlás csalhatatlan jelét abban láttam, hogy senki nem hitt a kommunizmusban, az emberek úgy beszéltek róla, mintha valami vicc lenne. Ez alapján és demográfiai adatok figyelembevételével úgy éreztem, a rendszer kimúlóban van, nem képes a megújulásra.
– Az Amerikai Egyesült Államok egyre több problémát jelent a világ számára, fogalmaz új könyvében. Mire alapozza véleményét, és egyáltalán: meddig maradhat fenn az amerikaiak nagyhatalmi állása?
– Különös módon új könyvem alapgondolata is a szovjet rendszer kifulladásával kapcsolatos elképzelésből fakad, fellelhető egyfajta párhuzam a két munka között. Meggyőződésem, hogy ma a világ népei éppen úgy rettegnek az amerikai katonai arzenáltól, mint a hetvenes években a szovjet fegyverektől. Csakhogy egy politikai rendszer összeomlása nem feltétlenül a katonai potenciál csökkenésével kezdődik, oktatási és gazdasági előjelei is vannak. Nem szabad egyoldalúan gondolkodni, ahogyan azt a szovjetek tették, amikor állandóan a gazdasági fellendülésről beszéltek, s közben nem vették figyelembe a piaci mutatókat, a kivitel és behozatal felettébb ellentmondásos adatait. Ha már a gazdasági mutatóknál tartunk: az Egyesült Államok külkereskedelmi deficitje 1990 és 2000 között több mint négyszeresére nőtt, és ez nem sok jót ígér a jövőre nézve. Miközben rengeteget hallunk az amerikai gazdaság állítólagos dinamizmusáról, hoszszasan lehetne sorolni a kedvezőtlen mutatókat.
– Ha az Egyesült Államok veszít nagyhatalmi szerepéből, kiből lehet új szuperhatalom?
– Meggyőződésem, hogy a világban nem emelkedhet fel olyan ország, amely önmagában hordozza a szuperhatalommá válás összes feltételét. Ha sorra vesszük a szóba jöhető országokat, mindenhol találunk fogyatékosságokat. Jelenleg úgy áll a helyzet, hogy a volt kommunista országok integrálásával – az egyébként korántsem egynemű – Európa a világ vezető gazdasági hatalmává válhat. Ebben a folyamatban az iraki háború sem jelent döntő fordulatot. Európának azonban fogyatékosságai is akadnak, leginkább a kedvezőtlen demográfiai mutatókra gondolok. Oroszország sem szuperhatalom többé, a Putyin-időszak inkább az állami stabilizációt, a gazdaság helyreállítását, esetleg az orosz nyelvű területek integrálását célozza. Kizárólagos világhatalmi ambíciói Kínának sem lehetnek, mert bár demográfiai és gazdasági értelemben jó helyzetben van, a közeljövőben nem képes megkaparintani a csúcstechnológiát. Igen fejlett a tudományos-technikai színvonala Japánnak, de népessége – Európához hasonlóan – fogyatkozik. Mindent összevetve, nem hiszek abban, hogy egyetlen állam behozhatatlan előnyre tenne szert és egyedüli világhatalommá válna.
– Ezek szerint nem osztja Samuel Huntington civilizációk összecsapásáról vallott nézeteit sem?
– Természetesen nem, sőt butaságnak tartom, hogy a civilizációk összecsapásának elméletével írjunk le meglehetősen összetett folyamatokat. Azt az elképzelését sem osztom, hogy a nyugati világnak két fő ellensége lenne, Kína és az iszlám. Miután Huntington vallási összecsapásról beszél, nem világos, hogyan terjeszti ki ezt a kínaiakra, tekintve, hogy az egyszerű kínai ember nem különösebben vallásos. Amit pedig Huntington a civilizációs összecsapás ürügyén az iszlámról állít, abban – fordított előjellel – Khomeini ajatollah világképe juthat eszünkbe. A közelmúlt eseményei elméletének tarthatatlanságát bizonyítják. Gondoljunk csak arra, hogy az európai közvélemény óriási többsége – az európai– amerikai civilizációs rokonság ellenére – igazságtalannak tartotta az amerikaiak iraki háborúját, s ezzel megcáfolta Huntingtont. Ami az én könyvemet illeti, a „Birodalom után…” számos jövendölése közül máris megvalósult néhány. Európában létrejött a francia– német tengely, Oroszországot is beemelték a nyugati szövetségbe, és a Bush-adminisztráció is megvalósítani látszik a könyvemben felvázolt lehetséges amerikai stratégiai magatartást. Bár mindez közép- és hosszú távon érvényes, a jelenlegi helyzetben nem szabad túlságosan elmerülnünk, ha meg akarjuk érteni a világ új kihívásait.