Az antikvárius

I. És tényleg: ment-e könyvek által a világ elébb? Öreg, nagy csontú kérdés. Mintha csak a közjó érdekében íródhatnának könyvek, s ezek is minek. Az örök gyarlóság mindet kikacagja. Ni, hogy menetelnek bőrben, kartonban, polchosszat! Faltól falig. Inkább nézzünk alaktalan mulasztásainkra, visszapörölhetetlen múltunkra: nem ekképp zárványosodik el valójában a tudás? Vörösmarty zord vitaindítóját úgy is fölfoghatnók persze, hogy ő nem a könyves kultúra kudarctörténetéről, hanem a világ silányulásáról akart kikérdezni bennünket. Derüljön ki szavainkból, hogy milyen abszurd vagy lélekhorpasztó a jelen idő. Valamint az, hogy a szabadjára engedett locsogásnál bármilyen érdemes könyv értékesebb.

II. Ballagó diákok tarisznyájába való ajándék az Arany–Radnóti–József Attila verses breviárium. Ahogy körbekígyózik az ifjak nótás-virágos hada a diákélet helyi állomásain, az csupa epika. A tanórai próbák és az érettségi ismeretlen kihívása közötti elérzékenyült holtpont: finom (melo)dráma. Ezért kell a lírával átitatott könyv. A ma még érthetetlen, átfoghatatlan teljesség kedvéért. Arany tanár úr vasalt, kissé pedáns sorai a legegyszerűbb modernség „jelmezében”. Micsoda öregúr, mennyi méltóság és kétely! S olykor a maga előtt is szégyellt jókedv, mint keserű morzsában forgatott édes-erős hús. Arany közérdekű remeteségével szemben Radnóti társakat kereső „lázadó”. Avantgárd, amíg a század történelmi ellenszele tele nem hordta mocsokkal a helyet, ahol élt. Radnóti „konzervatív” fordulatát a megtisztított haza, az emlékek teljes világa, a romolhatatlan irodalom vágyképe rajzolja ki. Radnóti végtelenül szomorú, de ezt csak mi érezzük, neki már nem volt ideje stilizálni a lét gyökeréig fúródó bánatát. József Attilánál a folyton víz alá nyomott öröm fuldoklik. Kapaszkodna Istenbe vagy a pártba. Semmi sem jó, minden számít. A nagy igazságok helyett törött játékokat rakosgat szétvetett, rövidnadrágos combja között. Tüneményes, kibírhatatlan. Háta mögött felépül a szeretet kései, áttetsző emlékműve.
A remete, a vértanú és az őrült. Velük ballagnék én is.

III. Ha egy ismeretlen városban gyorsan otthon szeretném érezni magam, keresek egy antikváriumot. Elbújok a zsúfolt és könyvszagú sarkok valamelyikében, mintha tolvaj lennék, s épp itt akarnám egy szakadt zsákba tölteni a kimerhetetlen időt. Lassú és alapos munkát végzek. Az antikvárius érzi rajtam a zsákmányszerzés konszolidált izgalmát, miként kultúrjavak esetén illő is. A szeme sarkából lesi, hogy a kiemelt könyvek visszakerülnek-e a helyükre, és egyáltalán: mit akarok? Én meg némán megvádolom, hogy neki talán már semmit sem számítanak ezek az ócska kötetek. Árulja őket, és akinek van elég pénze, elviheti, nem? Mégis, ahogy pakolgatja a pultra tornyozott árut, a keze rebbenéséből értem meg, hogy irigy: le akarom fölözni a „kincseit”!
Szertartásosan szálazom a papírokat, ő szertartásosan szortíroz. Az állomány kilencven százaléka húsz–harminc éves vacak. Irodalmi laposságok, félpolitikai értekezések, az emlékezetről lefűződött divatkönyvek. Az antikvárius mögött üveges szekrényben sorakozik a java. Bordás gerincű, kétszáz éves lexikonok monoton aranyozással, titokzatos tanítások és kabbalisztikus jelek katalógusa, rézmetszetekkel illusztrált útikönyv, ükanyáink szakácskönyve, foszladozó, ám dedikált példányok. Mindig úgy áll, hogy ha átvetném magam a pulton, ne tudjam ugyanazzal a lendülettel kiragadni az üveg mögül a kedvenceit.
Kínozom egy kicsit: közel megyek, s jobbra-balra hajlongva, a takarást kicselezve végiggusztálom a vitrint. Meg is dicsérek egynémely ritkaságot. Ellágyul, de nem húzódik félre, pláne nem nyomja a kezembe. Akkor nyugszik meg, amikor megérti, hogy nem vagyok igazi vevő, csak egy éhenkórász bölcsész, amivé ő is válni szeretett volna egykor. Akkor fogad végleg a bizalmába, amikor veszek egy 280 forintos fecnit. Körülbelül ezt nézte ki belőlem. Egy kereskedő legyen jó emberismerő, ugyebár, lásd az iménti esetet. Végtelen nyugalommal, mint az iszapfürdőből feltápászkodó elefánt, kivonulok. Értek én, kérem, a könyvekhez, csak most kizárólag erre volt szükségem, a 280 forintosra. Az antikvárius küld utánam egy bágyadt mosolyt, és tárgyalni kezd egy gerincmerevedéses, kellemetlen modorú bácsival néhány poshadt újság megvételéről. A kiabálást magam mögött hagyva kilépek a friss levegőre. Idekint semmi nem ismerős, a tömeg elsodor.
Most hova menjek?