Bakonyszücs messze van?

Kamasz fiú tanul kerékpározni a falu főutcáján. Az út két oldalán gyerekcsapat buzdítja. Ahogyan a biciklistát közel hozza a nézőhöz a pápai televíziósok kamerája, látni lehet, azért olyan fontos ezeknek a fiúknak, lányoknak, hogy nyeregben marad-e a pajtásuk, mert fél lábbal kerekezik. A háttérben fehér falú, öreg épület, kapuja fölött jókora tábla: Második otthon – Bakonyszücs.

Az intézmény pontos nevét a telefonkönyvből lehet kiolvasni: Daganatos Betegek Rehabilitációs Otthona. A fővároson át vezet ide az út, a Tűzoltó utcai II. Számú Gyermekgyógyászati Klinikán keresztül. És nem is csak azért, mert az intézmény daganatos és leukémiás betegeket kezelő osztályával hét esztendőn át szoros személyi kapcsolatot tartott fenn a bakonyszücsi otthon, hanem mert a dunántúli létesítmény vezetője, dr. Bakos Márta pszichológus évtizedeken át a klinikán dolgozott. A beteg gyermekek rehabilitációjával kapcsolatos szakmai ismereteket és elméleteket ott gyűjtötte össze, rendszerezte és teljesítette ki. Keze nyomát ma is láthatja, aki a Tűzoltó utcában jár. 1980-ban ő alakította ki a klinika játszóházát, hogy az intézményben kezelt gyermekeknek, nemcsak a daganatos betegeknek és a leukémiásoknak, hanem valamennyi hosszabb kórházi ápolásra szoruló fiúnak és leánynak a kórházi körülmények között is biztosítsák a játszás lehetőségét – avat be Zsámbor Csilla, a klinika vezető pszichológusa. Egy-két édesapa gurítható infúziós állványokat készített (akkoriban nem volt még ilyen forgalomban Magyarországon), így azután a beteg olykor a kemoterápiás kezelés alatt is elhagyhatta a kórtermet. Volt, amikor valóságos állványerdő lepte el a játszóházat. Festettek, gyurmáztak, adventi koszorúkat készítettek, tojást festettek a beteg gyermekek. A játékhoz hasonlóan fontos, hogy a gyógyintézetben a tanulás lehetőségét is biztosítsák nekik. A fővárosi önkormányzat anyagi támogatásával két pedagógus naponta látogatja a klinikát. Munkájuk éppen úgy a rehabilitáció része, mint a játék és a gyógytorna. Mindez együtt olyan köldökzsinór, amely a jövőhöz köti a betegeket, és élteti a reményt hozzátartozóikban is: vissza lehet és vissza is fognak térni az egészségesek világába.
– Bakonyszücsön a rehabilitációnak a kórházban elkezdett módszerei teljesednek ki – mondja Zsámbor Csilla. – Ott szülő nélkül, csoportos foglalkozásokon pszichológus felügyelete mellett töltenek el víg napokat a daganatos betegségekkel, leukémiával küszködő fiatalok. Sorstársak egymás közt. Van, akinek múlt idő immár a betegség, és van, akinek folyamatos jelen. Mindenről tudnak beszélgetni egymással, hiszen értő s nem csupán együtt érző hallgatóságra találnak a többiekben. A kemoterápiás kezelések miatt kihulló hajukról, amputált végtagjaikról, a hiányzó testrészek mesterséges pótlására szánt művégtagok használatáról, a hatványozottan nehéz felnőtté válás próbatételeiről. Szerelemről és halálról is. Bakonyszücs kiszabadítja a betegeket abból a nyomasztó lelkiállapotból, amely a bajok felismerésének első pillanatától fogva tartja őket. Fogva tartja? Letaglózza inkább, még akkor is, ha ennek a keserves érzésnek az enyhítésére a kórtermek falai között is elszántan törekszenek a kezelések minden fázisában, a fájdalmak csillapítása folyamán.
Aki sarkítottan fogalmaz, azt szokta mondani: a gyógyintézetekben a rehabilitáció a diagnózis megállapításával egyszerre kezdődik. Gyermekek esetében a hozzátartozók, az édesanyák segítségével.
– Klinikánkon – mondja Zsámbor Csilla – az édesanyák a sokszor igen fájdalmas gyógykezelés alatt végig gyermekük mellett lehetnek. (Külföldről érkező, alapítványi forrásból a vidéken élő családok elhelyezése érdekében néhány lakást vásároltak a klinika közelében. Fenntartásukhoz mostanáig az egészségügyi tárcától kaptak pénzt, sajtóértesülések szerint ebben az esztendőben azonban bizonytalanná vált ez az anyagi alap.) Az édesanyák arcvonásaiból, az ő viselkedésükből próbálják kiolvasni a betegek, mekkora a baj, és mennyi a remény. De amennyire fontos, hogy a gyermek mellett végig ott legyen az édesanya okos szeretetével, legalább olyan lényeges, hogy ha erőre kap a kis beteg, kiválni is engedje olykor a betegágy mellett minden korábbinál elmélyültebb kapcsolatukból, egymásrautaltságukból. Szülőt és gyermeket szinte egyformán nehéz rábeszélni, hogy a gyógyulás bizonyos fázisaiban elmenjen pár napra Bakonyszücsre. Otthonukba vágynak ilyenkor a gyermekek, nem idegen környezetre, ismeretlen emberekre. De ha sikerrel jár a rábeszélő akció, és néhány napot Bakonyszücsön töltenek, vége-hossza nincs a lelkes élménybeszámolóknak a bakonyalji szép napokról. Másodízben pedig a legtöbben önállóan intézik odautazásukat. Anyagi megfontolás senkit nem tarthat vissza, mert a bakonyszücsi otthonban minden ingyenes, a szállás, az étkezés, a közös programok, a csoportterápiás foglalkozások. S a legfontosabb, hogy együtt lehet örülni az életnek a régi ismerősökkel, a község lakóival. Bakos Márta pszichológussal és Rajczi Pállal, a Bakonyszüccsel szinte szomszédos község, Ugod plébánosával, a veszprémi érseki levéltár tudós munkatársával is. Nélkülük talán nem is tudná a világ, hol keresse a térképen e települést. De Rómától Londonig, Csernobiltól Dublinig tudják immár.
A történet voltaképpen az ötvenes években kezdődött, amikor Bakos Mártát a rendszer ellenségének minősített családjával a fővárosból a Bakony mélyére száműzte a hatalom. Nem a Hortobágyra, nem Bugacra, mint osztályos társaikat, hanem Bakonyszücsre. A falu papja pártfogásába vette a száműzötteket. Már csak azért is, mert az otthonvesztés és a társadalmi kiközösítés után újabb megpróbáltatást mért rájuk balvégzetük: rákbetegségben meghalt az édesanya. Az együtt érző szeretet megnyilatkozásait, kiváltképpen, ha sanyarú gyermekéveiben találkozik velük az ember, nehéz elfeledni. Bakos Márta is gyakran tért vissza családi száműzetésük színhelyére, hogy felnőttéletéről számot adjon azoknak, akik édesapjának is, neki is újra meg újra segítettek talpra állni. Bakonyi látogatásai alkalmával sokat mesélt a főváros Tűzoltó utcai gyermekklinikáján folytatott munkájáról, a daganatos és leukémiás betegek rehabilitációjáról. És arról is, miként lehetne kiteljesíteni azt a tevékenységet, amely – fizikai felépülésükkel párhuzamosan – a felnövekvők lelki gyógyulását segítené. Ezeket az elképzeléseket hallgatván égi adománynak tűnt Rajczi Pál szemében az az örökébe jutó öreg plébániaépület, amelynek eredeti rendeltetéséről – a katolikus egyházban drámai méreteket öltő paphiány miatt – amúgy is kénytelen volt az egyház lemondani. Miért ne szolgálhatná az Urat a szenvedőkön segítve a felújításra váró, üres ház? – töprenkedett magában a hajlott kora ellenére is szüntelenül tevékenykedő plébános, és elindult, hogy elgondolásához elsőként a veszprémi érsekség támogatását nyerje meg. A rendszerváltozás előtti lázas és reménykedő esztendőben nem volt nehéz a terv mellé állítani Bakonyszücs községi vezetőit sem.
Amikor azonban készen állt a ház, hivatalos nevén a Daganatos Betegek Rehabilitációs Otthona, s tíz–tizenkét lakóval várta az ünnepélyes megnyitót, Rajczi Pálnak nem akaródzott belülről megismerni az intézményt, amelynek létrehozásában oly fontos szerepet vállalt. Félt a beteg gyermekekkel való találkozástól. (A hírlapíró is ismeri ezt az érzést, és alighanem minden, övéit és önmagát egészségesnek tudó ember így van ezzel. Nem tudja, hova rejtse részvétét és döbbenetét. Meg a vadul rátörő örömöt: micsoda boldogság, hogy azt a bajt, amelynek elszenvedőit közvetlen közelről láthatom, nem mérted rá sem a szeretteimre, sem énreám, édes Istenem!) Sok évtizedes lelkipásztori tevékenysége során gyakran állt Rajczi Pál haldokló öregek ágyánál, betegséggel viaskodó felnőtteknek vitte a hit vigaszát, de mit tud mondani azoknak a fiataloknak, akiket zsenge korukban vett birtokába a szenvedés? Aztán maguk a gyermekek segítették átvészelni a legelső találkozás megpróbáltatásait. Természetes viselkedésükkel, életigenlő magatartásukkal, bajaik emlékét vidámsággal fényesítve. Az életigenlő derű azóta is ott tanyázik a helyreállított és kibővített házban és a szomszédságában levő másik két épületben, amelyet a rehabilitációs otthon iránti – ahogyan reklámszövegekben mondják – nagy érdeklődésre való tekintettel vásároltak meg.
Azóta Rajczi Pál látta a második otthonnak nevezett ház egyik-másik kis lakójának látványos gyógyulását is, az örömteli napok utáni hullását is. Ha addig csak elméletben tudta volna, a rehabilitációs központ falai közt a gyakorlatban is megtanulta, hogy nem az fontos, meddig élünk, hanem hogy szépen éljünk. A legelső betegek egyike, akit leukémiája miatt már mindenütt „leírtak”, ma daliás fiatalember. Rajczi Pál eskette, szücsi lányt vett feleségül. Két gyermekük van, és ha ráköszön a pápai autóbusz-állomáson az idős papra, ő bizony alig tudja egyeztetni a mai látványt a ’89-ben megismert kisfiúról őrzött emlékképével. A járást műlábával Bakonyszücsön tanulgató leánykának, aki számára nem csupán az amputáció miatt volt nagy kérdés, hogy lehet-e egyszer majd édesanya, Rajczi Pál tartotta keresztvíz alá a gyermekét.
Megéltek keserves időket is. Magyarországon vagyunk, miért ne éltek volna? De erről jobbára mások beszélnek, nem a bakonyszücsi rehabilitációs otthon alapítói és működtetői. Volt, amikor egyes helyi elöljárók azt gondolták, több hasznot hozna a településnek a helyreállított plébániaépület, ha nyugat-európai vadásztársaságoknak adnák bérbe. Népszavazást írtak ki a község lakói számára, ki voksol a vadásztársaságok és ki a daganatos betegek intézménye mellett. A falu lakóinak nagyobb része el sem ment szavazni. (Azóta már ezerszer megbánták, akik e furcsa akcióba belefogtak, sőt nemcsak bánják egykori balgaságukat, de támogatják a falujukban működő rehabilitációs központot.) Máskor meg, amikor a csernobili atomkatasztrófa kárvallottjait fogadta a rehabilitációs otthon, attól féltek, hogy „megfertőzik” a község lakóit ukrán és orosz felebarátaik. Okos szóval, türelmes felvilágosító munkával és szeretettel ezeket a félreértéseket is el lehetett oszlatni. A falubeli gyermekek is segédkeztek benne, ők előítéletek nélkül barátkoztak a meszsziről jött, vélük egykorú vagy náluk kicsivel idősebb betegekkel. Az évek során rádöbbentek a helybéliek, hogy 1989 előtt apró pont volt csupán a térképen Bakonyszücs. Ma nemcsak hazánkban tartják számon e települést, hanem Európa-szerte. Bakonyszücs messze van? – kérdezik az emberek Nyíregyházán, Kijevben, Budapesten, és válaszra sem várva elindulnak feléje.
A messziről érkezőt, akinek hivatásbeli kötelessége is a józan ész nevében tenni fel kérdéseit, nem hagyja nyugodni a titok: vajon mivel bűvöli el lakóit az a puritán környezet, ahonnan minden csillogást száműztek? A rehabilitációs otthon vezetőjénél a felelet:
– Minél erősebb az árnyék, annál jobban értékelhető a fény, minél nagyobb a félelem, annál hálásabban fogadja az ember a félelmeket oldó, biztató jeleket – mondja Bakos Márta. – Aki a hosszadalmas kórházi kezelések után Bakonyszücsre érkezik, reményt keltő jelként fogadja az új ismeretségeket, a társas élményeket, a kirándulásokat, az úszómedencét. Megszépít itt mindenkit az életöröm. A daganatos betegség a halál árnyékába viszi az embert. Még akkor is így gondolkodunk róla, ha az eszünkkel tudjuk, gyermekeknél, fiataloknál, ha idejében felismerik a kórt, ma már nyolcvanszázalékos eséllyel gyógyítható. Bakonyszücsnek nincs más szerepe a gyógyítás folyamatában, csak az, hogy az életörömnek legyen az otthona. Szinte mindennap ünnepelünk valamit, névnapot, születésnapot, a terápiás kezelések befejezésének évfordulóját. A munkánkban önkéntesen részt vállaló, gyógyult emberek „véletlenül” közös hálóterembe kerülnek az övékhez hasonló diagnózissal kezelt betegekkel, és rengeteg erőt ad új vendégeinknek, ha olyan személyekkel beszélgethetnek, akik már kijutottak a halálfélelem alagútjából. A segítő magatartás pedig, amint azt külföldön folytatott kutatások tanúsítják, olyan biokémiai folyamatokkal jár, amelyek az egyén ellenálló képességét növeli. Nálunk a segítők segítői gyűlnek össze, egymás gyógyítói lesznek itt az emberek. Ez a bakonyszücsi „titok” nyitja.
– A nagyteremben gyászszalagos fénykép. Komoly kislányt ábrázol, aki az otthonnak több alkalommal is a lakója volt. Hogyan élik meg a fiatalok, ha kedves ismerősük eltávozik az élők sorából? A veszteségekről nem beszélnek?
– Dehogynem! Beszélni kell a veszteségekről, ki kell beszélnünk magunkból minden fájdalmat, kételyt, félelmet. De azt is be kell látnunk, hogy tér és idő emberek által alkotott kategóriák. Az Árpád-házi királyok 36 éves korukban aggastyánnak számítottak. Modern világunkban meghosszabbodott az emberi élet, de hányan vannak, akik magas koruk ellenére nem élnek meg annyi örömöt, mint amennyit egy gyermek a számára kedves közösségben. Mire való Bakonyszücs? Hogy aki ide kerül, az életet a maga természetességében élhesse. A hétfő délutáni játékot, a kedd délelőtti kirándulást, a szerdai búcsúzást. A lélek itt hatványozott mértékben tudja felnagyítani az élet örömeit.
– A puritán környezet, azonnal érzékeli, aki az otthonba lép, része a bakonyszücsi pszichoterápiás kezelésnek. Mivel ingyenes ellátásban részesül, aki rövidebb-hosszabb időre az otthon lakója lesz, bevételre nem számíthatnak.
– Több mint egy évtizeden keresztül az egészségügyi tárca adott a bakonyszücsi létesítmény számára állandó támogatást. Átmenetileg mintha most szüneteltetnék – mondja Bakos Márta. De erős támaszuk a veszprémi római katolikus érsekség is. A pályázatok útján szerzett pénzekkel nem hozakodnak elő, az egyéni adományokkal sem. Akik jó lélekkel adakoznak a Daganatos Betegek Rehabilitációs Otthona számára, nem azért teszik, hogy a nevüket nyomtatásban olvashassa ország-világ. Egyvalakit azonban nem lehet nem említeni: Schweickhardt György cukrászmestert, aki az adakozást tömeges méretűvé tudta szélesíteni. Gesztenyeshow címmel negyedik éve „édes műsort” rendez: tizenkét cukrász kisasszony segítségével dobogóról árulja a gesztenyepürét. Testvére, Schweickhardt Márta közreműködésével egy nagy múltú nemzetközi jótékonysági mozgalomnak, a Lions Clubnak a magyarországi tagjait is „hadra fogja”, hogy bevételükkel megédesítse a bakonyszücsi otthon mindennapjait. Nem is akármikor, hanem az év utolsó hónapjaiban, amikor minden fillérre szükség van. A gesztenyeshow azonban nem filléreket hoz, hanem jóval többet: közfigyelmet a jelentős összeget kitevő anyagi támogatás mellé.
– A Schweickhardt testvérpárról mindig az a három szó jut az eszembe – mondja Bakos Márta –, amelyet Pestalozzi fejfájára véstek: Ember, keresztény, polgár. És időnként arra gondolok, milyen sok Schweickhardt György él ebben az országban! Csak még nem ismerjük valamennyit.