Beszél az idegen…

Csaknem mindannyiunkkal megtörtént már, hogy külföldiek útbaigazítást kértek tőlünk valamilyen nyelven. Függetlenül attól, hogy az adott nyelvet megértettük-e vagy nem, szinte mindig gondot okozott annak az azonosítása, ami után a turista érdeklődött. A magyar szavakat, neveket ugyanis rendszerint nehezen ismerjük fel, ha nem magyar anyanyelvű ejti ki őket. A magyart idegen nyelvként megtanuló külföldiek éppúgy akcentussal beszélnek magyarul, ahogyan mi is, ha például angolul, spanyolul, németül, oroszul vagy franciául beszélünk. Az akcentus azt jelenti, hogy a beszélő nem tud teljesen elszakadni anyanyelve jól begyakorlott ejtési sajátosságaitól, s ez tükröződik abban az idegen nyelvben, amelyet éppen használ. Sok-sok tanulmány foglalkozik azzal, hogy hányféleképpen ejtik például az angolt a világ megannyi országában. A szakember általában azt is meg tudja mondani, hogy mi az anyanyelve az angolul megszólalónak. Vajon a magyar nyelv hangzási sajátosságai is oly mértékben jelennek meg a külföldiek magyar beszédében, hogy esetleg megállapítható a beszélő anyanyelve?

Az emberek nagy egyéni különbségekkel beszélik az idegen nyelveket; az akcentus mértékét is számos tényező befolyásolja. E tényezők egyike a magyarul tanuló anyanyelve, pontosabban az, hogy a két nyelv mennyire különbözik egymástól. A horvátok például nehezen tanulják meg a mi gy hangunkat, ami az ejtésükben gyakran inkább dzs-szerűnek hangzik. A franciák a pergetett r hangunkat a saját úgynevezett uvuláris képzésű r-jükkel helyettesítik, a bolgároknak gondot okoz az ö, ő magánhangzók artikulációja, a hollandoknak a g mássalhangzónk, mivel ezek a hangok anyanyelvükben nincsenek meg. A japánok általában nem érzik a különbséget az u és az ü, illetőleg az r és az l között, így ejtésükben ezek a beszédhangok keverednek egymással. A magyarul tanuló külföldieknek nehéz az a magánhangzónkat úgy ejteni, hogy az a magyar fülnek ne legyen se o, se rövid á, hanem valahol a kettő között hangozzék. Sokaknak csaknem megoldhatatlan az e és é megkülönböztetése a kiejtésben, pedig talán egyetlen magyar anyanyelvűt sem találnánk, aki mintegy négyéves korától ne tudta volna hibátlanul képezni ezt a két magánhangzót. Sok nehézség árán tanulja meg például egy német anyanyelvű helyes időtartamban kiejteni a magyar hosszú mássalhangzókat vagy jól elkülönítve képezni a b-p, d-t, g-k párokat. Az orosz anyanyelvűnek „el kell felejtenie” a megszokott lágy mássalhangzók képzését, a dánnak pedig a p, t, k mássalhangzók hehezetes (h-s) artikulációját. A franciának ügyelnie kell arra, hogy kiejtse a szóvégi e hangokat, ha magyarul beszél, a lengyelnek pedig arra, hogy jól különítse el rövid és hosszú beszédhangjainkat.
A nem magyar anyanyelvű sokszor már majdnem tökéletesen ejti a beszédhangokat, ha csak egy-egy szót kell kimondania. A mondatokká összefűzött szósorok azonban újabb és újabb nehézségeket jelenthetnek számára. Ilyen például a mássalhangzóra végződő szótag azoknak, akiknek az anyanyelvében minden szótag magánhangzóval zárul. Másoknak a sok szótagból álló magyar szavak jelentenek problémát, mert anyanyelvük szavai jóval rövidebbek a mieinknél. A magyar beszéd hanglejtése, dallama sok más nyelvétől különbözik, ahogyan ritmusa és hangsúlyozása is. Nem is gondolnánk talán, hogy a kérdések, közülük is főleg az eldöntendő kérdések vagy az ugye szócskát tartalmazók megformálása milyen tudatos átgondolást igényel a külfölditől.
A kérdésre, hogy vajon a magyar nyelv hangzási jellemzői alapján megállapítható-e a beszélő anyanyelve, nem könnyű egyértelmű választ adni. Az azonban egészen nyilvánvaló, hogy hangzásvilágunk sajátosan mutatkozik meg a külföldiek magyar beszédében.