Bozóki a templomban

Zárva találta Bozóki a Púder kocsmát. Pedig nem volt egyszerű mutatvány meglépni otthonról, még mielőtt harmincassal fiatalabb élettársa, Kingus szatyrot nyom a kezébe, s elküldi krumpliért, tejfölért vagy kutyaeledelért. Bozóki szerint ugyanis nincsen szánalmasabb látvány a tömött nejlontáskát vonszoló ötvenes hapsinál. Ott állt tehát izzadságosan megszerzett szabadsága birtokában a söröcske-mennyország kapui előtt, s tudja jól, nincsen ma oda bebocsátás. Se neki, se a többi príma ivócimborának.
Visszavonulót fújni? Hazakullogni? Eszében sem volt. Majd. Elindult, ment az orra után, úgy számolta, még egy jó órát kellene agyoncsapnia ebédig.
– Végül is naponta kinő a földből valami üzlet vagy étterem az új utcasoron, hát kocsma éppen miért ne teremhetne hirtelenjében, nem igaz? – így bölcselkedett magában, míg mendegélt. Hiába. Szemerkélni kezdett az eső, s hogy jobban s jobban rázendített, Bozóki azt figyelte, hol lehetne valami fedél alatt átvészelni az égi áldást és az otthoni veszedelmet egyaránt. Nem volt az utcában más kapu nyitva, egyedül csak a templomé. Kingus szegény mit könyörgött, hogy járjanak el a vasárnapi misére. Bozóki mindig azt mondta rá, az csak öregasszonyoknak való meg gyerekeknek. Most meg kénytelen beosonni az ünnepi homályba. Megállott az Isten házában, letérdelt, keresztet is vetett, ahogyan a többiek, azután bevette magát az utolsó padsorba, a fal mellé. Ott nem látja meg senki, nem ül le mellé senki, s a kiengesztelődésnél sem kell senkinek megfogni azt az idegen kezét.
Igen ám, csak ahogy jöttek csapatostul a népek, megtelegettek a padsorok. Az övé is sorra került. Egy meghatározhatatlan korú aszszony meg egy nyolcévesforma fiúgyermek keveredett szorosan Bozóki mellé, s amikor a hívek felálltak, s kezdték mondani a miatyánkot, a fiúcska hopp, a kis pitypang praclijával már el is kapta a férfi szőrös mancsát. A nagy és a picike tenyérben a gyűrűs- és a kisujj között lévő két ér egybelüktetett, s akkor, ott néhány percre egy test lettek, egy vér… Apa és fia.
– Engesztelődjünk ki egymással – vezényelte a pap a lelki békehadműveletet.
– Legyen közöttünk békesség mindenkor! – rikkantotta rá a szokásos formulát a fiúcska, miközben Bozókira emelte két nagy cirmosbarna szemét. Bozóki egy villanásig úgy látta, nem is kerek barna szemek azok, hanem kékek és ferde metszésűek. Épp, mint az ő szemei.
– Tényleg megbocsátasz nekem? – kérdezte nagyon komolyan, a gyermek tekintetét fürkészve.
– Megbocsátok – bólogatott a fiú. Bal mancsocskáját is bevetette, azzal is szorította, rázta a hatalmas férfikezet.
Hát, ha egyszer meg van bocsátva, mit lehet tenni? – gondolta magában Bozóki, és hirtelen meg is részegedett a gondolattól. Ahogy imbolygott az ünnepi tömegben a kijárat felé, a Madonna-szobor tekintete beleakadt az övébe.
– Akkor most föl is hívom őket – motyogta neki. Előtapogatta a zsebéből a mobilt, és beütötte a régi otthoni számot.