Bubó babák birodalma (2.)

Miután végigkísértük a burzsoá bohémek gyerekeinek útját az anyaméhtől az elit egyetemek kapujáig, lássuk, hogyan telik az idejük, múlik az életük Amerika főiskolai és egyetemi campusain.
Amerika jövendő munkalkoholistáinak napja tornával, kocogással kezdődik hajnalban. Azután (még mindig nincs reggel) társasági eszmecserére gyűlnek össze. Jönnek a délelőtti órák. Később megbeszélés a bennlakó tanácsadó tanárral, majd ebéd. Utána szemináriumi megbeszélések, délutáni órák. Majd énekkari próba, karitatív tevékenység (hátrányos helyzetű gyerekek segítése a környéken), vacsora, tanulás, laboratóriumi kísérletek, imaórák, további tanulás. Éjjel internet, e-mailek intézése.
Ilyen tempó mellett nem csoda, hogy bizonyos tevékenységekre nem marad idő. Ilyen a politizálás vagy az újságolvasás. David Brooks, a tanulmány szerzője leírja, mennyire meglepődött, hogy milyen kevés szerelem szövődik a Princetonon. Barátságok vagy kiváltsággal megerősített barátságok (azaz szex) előfordulnak ugyan, de komoly kapcsolatok csak néhány évvel az egyetem után jöhetnek létre, amikor már sínen vannak a burzsoá bohém babák, és van szabad idejük.
Én elfoglalt akarok lenni, mondta Brooksnak egy egyetemista lány, akinek napjai hasonlatosak egy jobb sorsra érdemes rabszolgáéhoz. Ezek a bubó babák profik. Hivatásos főiskolások, majd egyetemisták.
A négyéves főiskola Amerikában csak egy lépcső a szüntelen előrejutásban, ezután jön a specializálódás, az egyetem. A burzsoá bohém gazdagok csimotáinak eszük ágában sincs, hogy szembeszegüljenek ezzel a megújított porosz iskolarenddel. Kitartóan másznak a létrán fölfelé. Ritkaságszámba megy, hogy valaki ellentmondjon a professzornak manapság. Mindenki meg akar felelni a követelményeknek. Az új elit egyszerűen nem lázad.
Nem tudom rávenni a diákjaimat, hogy tegezzenek, mondta egy fiatal professzor Brooksnak. A múlt században – saját tapasztalatból mondom – könnyű volt bizalmasabb kapcsolatot kialakítani a diákokkal. A közép-nyugati fapados egyetemeken, esetleg a nyugati parti állami egyetemeken feltehetően ma is így van. Az elit egyetemek diákjai célratörőbbek, és tudják, hogy egy teljesítményelvű társadalomban, mint az Egyesült Államok, sosincs megállás. Egész életében rangsorolják az embert.
Néhány adat a poroszosodásról, miközben a mi iskolarendszerünk a (régi) amerikai felé halad, azt tartva korszerűnek: 1980 és 2000 között a gyerekek játékkal töltött ideje tizenhat százalékkal, a tévé előtt töltött idejük huszonhárom százalékkal csökkent, miközben a tanulásra fordított idő húsz százalékkal nőtt.
Ugyancsak nőtt a szabadban űzhető csapatsportokra fordított idő. Népszerű lett például a foci (nem az amerikai, hanem az, amit valaha mi is tudtunk). Az ifikorú igazolt játékosok száma nyolcszázezerről hárommillióra nőtt a múlt század utolsó két évtizedében.
A csapatjáték optimizmusra, együttműködésre, közösségi szellemre és az edző meg a kapitány feltétel nélküli tiszteletére épül. Ezek a tulajdonságok kellenek majd a cégeknél is, ahová végzés után mennek a nihilisták leszármazottjai. Minálunk még a tenisz a divat újgazdagéknál. Vagy a golf.
A mai amerikai egyedem-begyedemeken ismeretlen szó az elidegenedés. A diákok szeretnek tanulni és csoportosulni. Nézzünk csak körbe idehaza! Egészen más az ábra, az újkonzervativizmust leszámítva.
A mai amerikai elit egyetemre járó a világmindenségre mint rendezett, jóságos, értelmes valamire tekint. A következő vezető réteg soraiban nem találni dühödt forradalmárokat, csüggedt lógósokat vagy sötét cinikusokat. Az engedelmes korosztály van mindenütt jelen.
A fiúk mindennap borotválkoznak, innivalót már a nyolcvanas években is tilos volt bevinni a koleszba. Hát még most. Aki cigarettára gyújt, az kiközösíti önmagát. A hajak mindennap mosva, jó amerikai (reklámokból sugallt) szokás szerint. Rendesen nyiratkozik mindenki. Tetkók vagy testékszerek elfogadhatatlanok. A lányok újra szoknyát hordanak, ha meleg van. Az az érdekes, hogy ez a generáció nem gondol magára mint újra. Ők bizony nem hasonlítanak se az elveszett, se a radikális, se a beat- vagy reagani konzervatív nemzedékre.
A Zabhegyezőtől az Útonig a regények (de minden második beatszám is) arról szóltak, hogy lázadni kell, kalandozni, kísérletezni. Alig hiszem, hogy ezek a művek a mai elit egyetemisták kedvencei lennének. Az ő mainstream kultúrájuk egyszerűen elnyeli az ellenkultúrát, nem is beszélve az alternatívról. A mai hi-tech vállalkozók fekete farmert viselnek, és bekeretezett (!) Beatles-plakát lóg az irodájuk falán. Esetleg egy Bob Dylan-idézet az optimistábbakból.
Mióta a kapitalizmus végképp kiütötte a szocializmust, a baloldali rizsáknak nincs sok keletjük. Mármint az Egyesült Államokban. Az élet nemes küldetés, és szüntelen harc a gonosz, a bűn ellen – ez az amerikai tradíció éledt újjá a holnap elitjében.
Minden választásnak következménye van – de nemcsak egy jó állás elnyerésében, hanem a fény és a sötétség közti nagy háborúban is. Hogy mennyire komolyan gondolják ezt a messianisztikus küldetést (ami nagyon hasonlít az oroszhoz) és a Biblia eredeti szavaihoz való ragaszkodást eme többségében protestáns ifjak, azt megmutatta Afganisztán meg a két iraki háború. És ne legyen kétségünk: a továbbiak is.
Még akkor is így van ez, ha a mai elit nem gondol magára mint elitre. Mégis az ő életformájuk, gondolkodásuk a meghatározó. A bűntudatot enyhíti az önként vállalt közmunka: tanítani szellemileg vagy testileg korlátozott gyerekeket, felszolgálni az ínségkonyhán egy tányér levest. Minden a szeretetről szól, és arról, hogy az ember boldogságra született. Be happy!
A mai elit egyetemeken már nem gentlemaneket faragnak, mint régen, az alkoholban boldogult Francis Scott Fitzgerald idejében (This Side of Paradise – Innen az Édenen, regény, 1920). Ezek az intézmények nem beszélnek a jellemről, az erényekről, mert egyszerűen nem tudnak mit mondani. Nem is kell. A jövendő elit tudja, hová és mivel tartozik. (Kb. negyvenezer dollár egy félévi tandíj az ilyen egyetemeken.)
Az embernek néha az az érzése támad, hogy azért van ez a rengeteg tanulás, különmunka, hogy kitöltsék az idejét a fiataloknak, hogy kompenzálják a hiányzó erkölcsi útmutatást. Ha nincs szavunk a jóra és az igazra, legalább viselkedjünk jól. Nehéz felfogni, mit is jelent az örök élet, de ha az ember nem dohányzik, sokáig élhet. Nehéz elképzelni, hogy lehet valaki szent, de könnyű megtalálni a siker útját.
A kompenzálás bizonyos fokig működik. Ezek a fiatalok csodálatosak, pusztán azzal, hogy vannak. És ha egy-két évtizeden belül ők vezetik Amerikát (na és persze a világot, Kínát leszámítva), jobb állapotban leszünk, ha nem is mindannyian. Amerika hatalmas és jó ország lesz, ha nem is – erkölcsi értelemben – nagy.
Az egyetlen veszély eme elit fiatalok számára az egoizmus. Ha jól végzed a dolgod, büszkévé tehet. Magabiztossá, sőt önhitté is. Mert nincs szükséged a többiekre.
A mai elit egyetemek nem utálják Amerikát. Visszatükrözik azt. A diákoknak felelősségtudatuk van. Tehetségesek. Jó természetűek. De egy olyan országban élnek, amely a boldogság és a siker eszeveszett hajszolása közben elveszítette a bűntudat szavait, és a bűnnel való harcban megerősödött jellem szólításait. A rossz olyasvalami, ami gyógyítható – hiszik. Jobb oktatással, terápiával vagy egy Prozac nevű nyugtatóval. Erények helyett az eredmény számít. Mármint odahaza. A világ meg (Európát is beleértve) egy jókora dádára számíthat, ha nem követi Amerikát.