Csak azért se…!

Csak azért se a háborúra gondolok mostanában, még a csatlakozásra sem… bárhogyan is szeretnék elterelni ezekkel az igazán lényegesről való figyelmemet, elsorvasztani maradék érzékenységemet. Hanem az újbarbárok pusztításai ellenére egyre jobban – már csak önvédelemből is! – az emberiség eddig felhalmozott kincseinek töredékét óvom-őrzöm valahol ott bennem… Hogyne! hogy a remekművek porig alázása, bombázása és kifosztása után még az emlékezőtehetségünket is kiöljék… azt már nem! Ha addig élünk is… (???) Szűkebb hazánkban – Európában is – az európai kultúrkör eredeti közkincseire még emlékezünk (?) Nemcsak a hamisítványokra? Bár már az is némiképp a kvalitás halovány jele, ha a „korcs utódok” próbálkoznak felnőni az egykori eredetet létrehozó máig maradandó művekhez. A szabadságot papolók között a gondolkodás szabadságát ne adjuk fel akkor sem, ha már minden elveszett – papolhatnám én is, és el is mondanám, mi módon, hogyan, de azonnal Pilinszky mellbeverő megállapítása jut eszembe: úgy nem gondolkodnak például, ahogyan Rodin gondolkodó szobra. Meglehet, akkor modell még ő sem lehet. De úgy igen – persze csak az egészen kivételes hamleti egyek –, ahogyan Rilke elmélkedett többek között Rodinről. Ahogyan leírja a Calais-i polgárok szoborkompozíciót! Szűkre szabom magát a történetet… III. Richárd végül megkegyelmez Calais városának, ha a legelőkelőbb polgárok közül hattal „kénye-kedvére” bánhat (el). Ha kijönnek Calais-ből… nyakukban kötéllel, s átadják neki a város és erőd kulcsait. Alig valami dönti el / hogy ide vagy oda / kis mozdulatok súlytalanság / állapota – ez már Székely Magda. De vakmerőn s hivatlanúl / Előáll harmadik… – olvassuk A walesi bárdokban.
Az egykori krónikás elmeséli, milyen jelenet zajlott le Calais-ban. S hogyan s mint gyülekeznek a polgárok a piactéren. Hallották a vészjósló hírt, s most várnak és hallgatnak. De íme, máris előlépnek soraikból a hősök, a kiválasztottak, akik elhivatást éreznek a halálra. A krónikaíró szavain itt átüt a tömeg jajgatása és siránkozása… de újból összeszedi magát. A hősök közül négyet megnevez, kettőről elfeledkezik… egyebet a krónika nemigen tartalmaz. Rodinnek azonban ez az anyag is elég volt – gondolja bele Rilke saját látomásait. Azonnal megérezte – kevésbé Rodin, annál inkább Rilke, véleményem szerint, hogy ebben a történetben van egy pillanat, amikor valami nagy, valami korhoz és névhez nem kötődő, valami ettől független és egyszerű dolog történik. Minden figyelmét az indulás percére fordította. Látta, hogyan kezdik útjukat ezek az emberek… Megmintázta az öregembert, lecsüngő, laza ízületű karjaival; s az aggok nehéz, vánszorgó léptével, elnyűtt járásával ruházta fel, a fáradtság kifejezésével, amely végigömlik arcán, szakállán… És megalkotta annak a férfinak a tétova mozdulatát, „aki átmegy az életen”. Már megy, de még egyszer visszafordul, nem a város felé, nem a sírók és nem azok felé, akik vele tartanak. Önmagához fordul vissza. Jobb karja fölemelkedik, behajlik, tétovázik; keze szétnyílik a levegőben, és elereszt valamit, körülbelül úgy, ahogyan szabadon eresztünk egy madarat – Szabó Ede fordításában. Búcsú ez mindentől, ami bizonytalan, a még nem élvezett boldogságtól, a most már hasztalan várt fájdalomtól, emberektől… a holnap és holnapután minden lehetőségétől, és attól a haláltól is, amelyet távolinak gondolt, szelídnek és csöndesnek, s úgy képzelte, csak hosszú, hosszú évek múltján jő majd. Ez az alak, egymagában felállítva valamely régi, homályos-árnyas kertben, minden fiatal halott emlékműve lehetne… Aki körüljárta ezt a (szobor)csoportot, meglepődött, látva, mily tiszta és nagy mozdulatok emelkednek ki a kontúrok hullámveréséből: felszárnyalnak és megtorpannak, és viszszahullnak a tömegbe, mint bevont zászlók. Minden tiszta volt és határozott. A véletlen számára, úgy látszik, sehol sem nyílt tér. „Alig valami dönti el / hogy ide vagy oda / kis mozdulatok súlytalanság / állapota.” Az érintkezések helyébe itt a keresztezések léptek – s ez is egyfajta érintkezés volt, ha az alakok közt áramló, őket befolyásoló és megváltoztató levegő közege véghetetlenül le is tompította. Távoli érintkezések keletkeztek, találkozások, formák áthúzódása egymás fölött… ahol a közbeékelődő levegő sem elválasztó szakadék, hanem inkább híd, lágyan lépcsőzött átmenet. „Alig valami (dönti el), ki a bátor / és ki a gyáva…” Ha (Rodin) művei korábban a térben álltak, most úgy tetszett, mintha magához rántaná őket a tér. Hasonló dolgot megfigyelni csak a katedrálisokon levő egyes állatokon lehetett… A bábok között elaludt a hangya (…) / Kis, fáradt fejét csillámokra hajtja / és alszik véle csöpp árnyéka is – írja az ugyancsak Rilkén nevelkedett József Attila, s most pótolom ezzel, ami a múlt heti „hangyámból” kimaradt. Ilyen eszközökkel – Rodin – messze látszó tárgyakat alkothatott, műveket, amelyeket nemcsak a legközelebbi levegő vett körül, hanem… mintha egy égbolt (madár közeledne) – utóbbi két szó már Pilinszky verselésében. És akkor még a Székely Magda-nyolcsorost befejezem. Alig valami – dönti el – ki a bátor / és ki a gyáva / honnét mégis a helyzetek / végső világossága.