Én nem tudom...

Én nem tudom, hogy a különféle szakemberek (szerelők stb.) miképpen adják át nemzedékről nemzedékre tudásukat. Előttem például örök titok, hogy az a különleges habitus, amely a szocializmus idején alakult ki, s gyökerezett meg közöttük, hogyan terjedt el, s vált maradandóvá a szakma minéműségétől teljesen függetlenül.

Naiv lélekként azt hittem egy ideig: a rendszerváltozás a szerelők alaptermészetét is megváltoztatja, mondhatni lendületet ad nekik, munkakedvet és olyféle stílust, amely arra irányul, hogy pácienseik ragaszkodását és bizalmát ébren tartsa. Egyszóval arra gondoltam, hogy a mester önálló vállalkozóként minél több elvégzendő munkát akar, megragad minden lehetőséget és bevet minden leleményt.

Ebbéli várakozásainkban természetesen, mint annyi másban, csalódtam. Az inas, ha van ilyen, nem a mesterségét tanulja meg először, hanem a viselkedést. Eme viselkedés alapmotívuma, legyen bár tévé-, autó-, víz- és gázszerelőről vagy tetőfedőről szó, egy jellegzetes, morduló hang, amely körülbelül így hangzik: hümm… A hangutánzó szavak persze mindig elmaradnak a valódi hangjelenség mögött, ez a hümm drámai, s egyben kétkedő, ijesztő és ígéretes, esetleges és reménytelen. A mester azt fejezi ki vele – akármiről is van szó –, hogy ha igent mond felkérésünkre, reménytelen feladatra vállalkozik, amit ő maga is – bár a szakma a kisujjában van – csak a legnagyobb áldozatok árán tudna teljesíteni.
Vegyünk egy példát. (Itt jelzem, hogy megállapításaim tudományosan nincsenek alátámasztva, empíriára hagyatkoznak, s így félő, hogy az egyedit hajlamosak általános szintre emelni.) Tehát, kihívjuk a vízvezeték-szerelőt, mert kora tavasszal azt tapasztaljuk, hogy nyaralónk vízvezeték-rendszerében (ugyanúgy, mint egy esztendővel előbb) folytonossági hiány következett be a nagy téli fagyok miatt, a szakszerűnek vélt víztelenítés ellenére. A hibát könnyű volt észlelnünk, mert a konyhát elárasztotta a víz, kimosván a tavalyi hagymahéjat a fridzsider mögül. A gázbojler felé vezető rézcsöveket pont ott nyomta szét a fagy, mint tavaly, ugyanaz a szerelő, akit most hívunk, áldozatos munkával, nagy szakszerűséggel hegesztett és toldott, megfeddve bennünket, hogy a mosdó alatt nem nyitottuk meg ősszel a csappantyúkat, s emiatt következett be a műszaki zavar, amely kettes, hármas vagy négyes fokozatúnak minősíthető aszerint, hogy szocik vagy fideszesek vagyunk.
A szerelő kijön. Ránéz a csőre, s azt mondja: hümm, erről nekünk az jut eszünkbe, vajon van-e elég pénz itthon, mert esetleg a helyzet ötös fokozatú, s az egész rendszert a bojlerrel együtt ki kell cserélni. Lehet persze az is, hogy a szerelők kedvenc kifejezésével élve, csak modulcsere lesz. Mindenesetre a Mester behozza a hegesztőapparátot, rézcsöveket kalibrál, miközben mi magunk készségesen sertepertélünk körülötte. Végül rossz természetünk erőt vesz rajtunk, és feltesszük a kérdést, miként lehetséges, hogy ismét az adott helyen csusszant ki a cső, amikor is mi a tavalyi tanács szerint rendben megnyitottuk a mosdó alatt lévő csappantyúkat, és tiszta lelkiismerettel úgy véltük, hogy megfelelően víztelenítettünk. A mester elnézően mosolyog ránk: nem csavartuk le a bojlerről a flexibilis vezetékeket, és nem fújtuk ki a rézcsöveket. Ki kell fújni? – kérdezzük megdöbbenten. Hát mit hittek? – kérdez vissza, és kifújja. A levegő szörcsög. „Ha ezt a hangot hallják, akkor jó.” Remegve megkérdezzük, hogy az otthon lévő pénz elég lesz-e, vagy kérjünk kölcsön a szomszédtól. Mennyi van? – kérdezi. Miután megtudja, kétszáz forintot nagylelkűen meg is hagy nekünk. Told és hegeszt. Öt perc múlva jelenti, készen van.

Magunkat elbízva megkérdezzük: ha már itt van, tudna-e valamit tenni, hogy a fürdőszoba elzárt zuhanyából ne ömöljön a víz. Megnézi: szétment a tömítés és ez a típus nincs nála, ezért jobb volna az egész csaptelepet (modult) lecserélni.
Az mennyi? – kérdezzük. Huszonötezer. A tömítés? Ötven fillér.
Ezért a szerelő távozása után előveszünk egy oda nem illő tömítést, s azzal saját pancser kezünkkel rendbe hozzuk a zuhanyt. Rögtön utána enyhe gázszagot érzünk. Hogy mihez kezdjünk most, én nem tudom…