Én nem tudom...

Én nem tudom, hogy a rágalom hogyan lett a magyar politikai élet egyik alappillére. A pillér, mint tudjuk, tartószerkezet, amely megóvja az adott építményt az összeomlástól; furcsának tetszhet hát a fenti állítás, amely tulajdonképpen azt jelenti, hogy a rágalom tartja fenn hazánk jelenlegi politikai rendjét.
Pedig sajnos a különböző pártok valóban nem saját dicsőségükből élnek, a választások nem az érdemek alapján dőlnek el, a populáció jelentős része azt sem hiszi, hogy egyáltalán vannak érdemek.
A Példabeszédek könyvében egy helyütt ez áll: „A rágalmazó szava mohón lenyelt étel, amely behatol a test belsejébe.” Eme több ezer éves bölcsességből a mohó szót emelném ki, ami tulajdonképpen a botrányéhségre utal. Tehát a botrányok keresése, kreálása aligha mai jelenség, bár nem minden alap nélkül érezzük úgy, hogy nekünk túlságosan sok jut belőle, korunk médiája másból sem áll.
A legutóbbi országgyűlési választás a gyalázkodás jegyében zajlott, a végül győztessé lett párt ígéreteken kívül semmiféle pozitív jelzéssel nem állt elő, lényegében önmagáról jót sem állított, szinte minden erejét és verbális képességét ellenfele befeketítésére fordította. A média még a népesség legrosszindulatúbb rétegeinél is hajlamosabb a botrányok, álságok, rossz hírek befogadására és terjesztésére, így aztán az MSZP–SZDSZ politikusainak ötletes rágalmait százszorosan fölerősítve visszhangozta. Így a „mohón lenyelt étel” valóban behatolt a test belsejébe, az átlag gyűlölködő ma is azt öklendezi fel, amit a választások során hallott. A balliberális taktika aztán az elmúlt időkben stratégiává alakult át, a kormány külön részleget hozott létre a célból, hogy botrányokat találjon és kreáljon. Másból sem áll az országvezetés, mint EU-s ígéret-blöffökből, és a jelen gondjainak az előző kormányra hárításából. Ez verbálisan is, a valóságban is silány és ijesztő. A hatalmon lévők egy immár nem létező hatalom ellenzékeként nyilvánulnak meg, áthárítva saját felelősségüket, elodázva saját feladataikat.
A helyzet egyre kínosabbá és meddőbbé válik. Hiszen a kritika az ellenzék feladata volna, a demokrácia lényege ez: sakkban tartani és ellenőrizni a mindenkori kormányt. A Medgyessy–Kovács– Kuncze-stratégia ezt semmissé teszi, s ellehetetleníti a média közvetítésével. Ugyanis az adott helyzetben az ellenzék jogos kritikája is mintegy védekezés, veszekedés színében tűnik fel; a kormány ezt kellő szemtelenséggel úgy adja elő, mint valamely rossz indulatú áskálódást és káros okvetetlenkedést.
Természetesen a valódi és a kreált botrány között nagy a különbség. Az elmúlt időszakban két magas rangú kormánytisztviselő kényszerült megválni hivatalától a „minden szentnek maga felé hajlik a keze” szindróma következtében. De a fent jelzett baloldali stratégia eredményeként ezek az esetek egyedinek és megoldottnak tűntek fel, s a közeget, amelyben létrejöttek, tulajdonképpen meg sem bolygatták, szinte nem is érintették. A kormány és a párt szempontjából eme valódi botrányoknak nem lett következménye, sőt a sajtó segítségével e tisztátalan ügyeket sikerült úgy beállítani, mint a közélet megtisztulásának példáit. Pedig ami történt, az megtörtént. A visszalépés, az eltávolítás – bár a demokrácia egyik fontos jelzése – magát az esetet és a tendenciát nem változtatja meg.
Én magam mindebből azt a következtetést vonom le, hogy a rágalom, a botránykeltés igazi mesterei a szocialisták és szabad demokraták, a polgári oldal akkor jár el helyesen, ha mindig megalapozott kritikával él, s saját habitusával, létmódjával pedig rokonszenvet kelt.
Hogy ez a botrányokra éhes populációra végül kedvezően hat-e, én nem tudom…