Eperfalevél

Egyre gyakrabban jut eszembe Rezső barátom, az ősz hajú régi cimbora, aki egy megsárgult, száraz falevelet hordott a tárcájában. Szülőháza udvarának dísze volt valaha a fa, de már régen kivágták. Csak ez maradt meg belőle.
Az öreg két-három hetenként hazautazott Zalába, körüljárta a régi házat, a régi iskolát, templomot, aztán megfiatalodva jött vissza Budapestre. Arról igyekezett meggyőzni mindenkit, hogy az a féltve őrizgetett falevél olyan, akár a zseblámpaelem. Erőt sugárzó, emlékeztető és fényt adó. Az otthon melege árad belőle. Amikor előveszi, nemcsak a falevelet látja, hanem azt a régi világot is érzi maga körül, amely már elmúlt. Olykor édesanyja hangját is hallani véli.
Megértem. Én is azért mentem haza a szülőfalumba időről időre, hogy erőt gyűjtsek, mert gyökértelenül hamar elfárad az ember. Körüljártam a házat, bekukkantottam a kertbe, ácsorogtam a nagy eperfa árnyékában. Bevallom: álmomban is járok haza. Most már csak álmomban. És ami érdekes: mindig gyerekként érkezem, s óvatosan nyitom a kiskaput, végigosonok a folyosón, kifutok az udvarra. Minden a régi ilyenkor körülöttem. Ennek ellenére mintha megkopott volna, mintha fénytelenebb lenne az otthon melege.
És hogy visszatérjen régi fénye, azt hiszem, ahhoz nem volna elegendő egy Dezső bácsiéhoz hasonló sárga falevél. Meghalt valami anélkül, hogy észrevettem volna. Hiába áll régi helyén az eperfa, a gang, a kiskert, amelyet a mama gondozott, kimerült az a bizonyos elem, elhalványodtak az idő malomkövei között őrlődő emlékek. Minden ébredéskor, amikor visszaérek, ennek okát kutatom, és nem jövök rá a változás okára. Más már az élet, kifakultak a színek.
Ízlelgetem a múltat, kóstolgatom, mint az édes süteményt a gyerekek. Hogy csattogtak valaha a vasalt lópaták az udvarunk kövén! Tavasszal tele volt mézédes akácfaillattal a ház. Rezeda virágzott. Nyáron nagy szekerek hordták haza a búzakévéket. Aztán jött a cséplés ideje, már hajnalban felzúgtak a cséplődobok. Szalmakazlakat raktak a szérűskertekben, a pelyvás dugig megtelt, aztán ahogy a pelyva fogyott, úgy kapott egyre nagyobb helyet benne a lefattyazott kukorica. Aki nem próbálta ki, az nem tudhatja, hogy milyen csodálatos nyári délutánokon a csendes heverészés a pelyvásban a friss kukoricaszáron. A tágas udvaron nagy-nagy csend volt, a tyúkok is a hűvösben aludtak, csak a tömésre elkülönített kacsák pihegtek, hápogtak rekedten.
Aztán elérkezett a szilvaszüret – sorolom tovább az emlékeket –, a lekvárfőzés idején minden szilvaillatú volt. A nagymama szobája meg almaillatú. Birsek sorakoztak a szekrény tetején. Ott érlelte az almát a nagymama. A nagyapa meg ilyentájt már készülődött a szüretre, mosta a hordókat, kalapáccsal ütögetve megszorította rajtuk a meglazult abroncsot.
Ezzel majdnem egy időben kezdődött nálunk a kukoricatörés, esti mesemondás ideje, csendes szeptemberi éjszaka, fosztás az udvar végében. Ott voltak a rokonok, ismerősök, barátok. Ez nem munka, csak annak látszik, de tulajdonképpen szórakozás. Nyakig besüppedek a csuhéba, alszom is talán egy-egy percet, így hallgatom a mesét: aranyfonál, amely ideköt – s amelyet mostanában hiába keresek. Elszakadt volna ebben a háborgó, torz világban? Vagy csak más lett a mese témája: tömegmészárlás, kitelepítés, bebörtönzés, bitófa vagy gulág?
Arról már, azt hiszem, fölösleges beszélnem, hogy milyenek voltak azok a régi-régi disznótorok. Aznap nem mentem iskolába, mert a disznóölés ünnepnek számított. Az asszonynépség a konyhában forgolódott, a férfiak pálinkáztak egy keveset, én a szalmát hordtam a disznó perzseléséhez, és ezért fizetségül a fülét kaptam. Ropogós volt, még mos is érzem ízét a számban. Délben pecsenyét ettünk, vacsorára hurka került az asztalra, és a mama hájas kiflit sütött a kemencében. A nagyapa kék cserépkancsóban hozta fel a bort a pincéből.
Régi ízek, illatok, fények, mesék és zümmögő dalok kavarognak bennem. De mindez a valóságban már meghalt. Ezért jó, ha az embernek marad egy kis emléke a múltról.
Ha más nem, legalább egy száraz eperfalevél.