Felemás felszabadítás Észak-Irakban

Amikor az észak-iraki Kirkukban reggel hétkor kinyitnak a benzinkutak, rögtön megkezdődik a civakodás. Érkezésünkkor a kútkezelők éppen egy vásárlóval verekednek. Néhány iraki férfi gyorsan elrángatja a bűnöst a helyszínről, így a kiszolgálás zavartalanul folytatódhat.

A benzinre várakozók közül kiebrudalt Szezkin Mirkan már-már hisztérikusan követel védelmet magának a kútnál állomásozó amerikai katonáktól. „Négy napja állok a sorban, és most nem akarnak kiszolgálni, sőt kurd tolvajnak neveznek” – panaszolja Mirkan a tolmácson keresztül. „Kérem, segítsenek rajtam” – fordul a katonákhoz. A fiatal Amy Johnson tizedes egyszerre látszik ijedtnek és bősznek, amint Mirkanra néz: „Nem segíthetünk magának. Ez belső vita. Mi azért vagyunk itt, hogy a biztonságról gondoskodjunk, és egyébként sincs elég emberünk az ilyen esetek megoldására.”
Irakban állandó veszélyt jelent az erőszak elharapózása. A majdnem hat kilométeres sorban gyakran zavargásba torkollanak a benzinkutasok és a várakozók közötti ellentétek. Miután kanadai állampolgárságom nincs rám írva, nem csoda, hogy engem is amerikainak néznek. Amikor végigballagok a sor mellett, csak úgy zúdulnak rám az Amerika-ellenes megjegyzések. Egy meglehetősen testes ember megállít, és angolul szögezi nekem a kérdést: „Hol a pokolban van a benzinünk? Maguk, amerikaiak hová tüntették el a benzinünket?” Hamarosan kisebbfajta tömeg verődik össze, arab nyelven hasonló vádakat kiabálnak. Szorult helyzetemből az amerikaiak mentenek ki, miután szétoszlatják a tömeget.
Távozóban Al Tifton törzsőrmester nevetve fordul felém: „A légibázison nagyon sok benzinünk van. Lehet, hogy meg kell innunk az egész cuccot, ha már nem tudjuk felhasználni.”
Szaddám Huszein kormányzása idején az állam támogatta a gázolajat, soha nem is mutatkozott hiány. „Az irakiak számára merőben új dolog, hogy aggódniuk kell a benzinellátás miatt” – mondja Ajdin Aszlin, egy észak-iraki olajtársaság türkmén nemzetiségű tanácsadója. „A benzin ára egy hónap alatt megnégyszereződött: literenként 6 centről 24 centre nőtt. Ugyanakkor a feketepiacon vásárolható benzin népszerűbb lett.”
A háború befejezése óta először járok Kirkukban. Meglepve tapasztalom, milyen gyorsasággal tüntették el a volt elnök, Szaddám Huszein emlékét – szobrait ledöntötték, portréit összefirkálták. A jelenlegi hatalmi vákuumban a bukott rezsim ingóságai is gazdát cseréltek. A volt titkosszolgálat, a rettegett Muhabarat székházában például – paradox módon – a Kurdisztáni Kommunista Párt rendezkedett be. A háború előtti időkben Kirkukban egyetlen hotel, a Palace állt a külföldiek rendelkezésére. Nyerészkedési monopóliumát meghálálandó, a szálloda tulajdonosa, Mohamed akkoriban egy Huszeint dicsőítő oltárt állított fel az előcsarnokban. Most, amikor visszalátogatok a Palace-be, Mohamed úgy tesz, mintha soha nem találkoztunk volna. Amikor megtudakolom, hogy miért üresek az üvegpolcok, hová tűnt a Huszein-szobor, kimenti magát, és sürgős elfoglaltságára hivatkozva elsiet.
Mohamednek jó oka van arra, hogy fátylat borítson múltjára. A Palace ugyanis jelenleg a kirkuki amerikai katonák főhadiszállása.