Fénykép(e)zés?

Az európai ember elvesztett valamit – talán épp a nyomtatott betű elterjedése miatt. A nyomtatott betű megöli a látványt V. Hugo emlékezetes regényjelenete szerint is, de ez az elveszett világ most lassanként – meglepő módon ismét a könyv (és a fénykép) jóvoltából – visszahódíthatóvá lesz. Jelenits István figyelmeztet azonban mindnyájunkat, hogy a nyelvet is újra kell tanulnunk, amelyen a látnivalók beszélnek, elfeledtük, azt is, mint a járást a törött lábú ember (idézet vége). Ha ugyanis – a nagyon mai mában például – a „felszabadító” amerikai hadsereg az iraki Falludzsában lemészárol több mint egy tucat szülőt és kiskorút, akik iskolájuk visszaadásáért tüntetnek, majd a jogaikért demonstrálókat terroristáknak nevezi, akkor a szavaknak, helyzetelemzéseknek és ítéleteknek meglehetősen szabad az évadja, ahogyan a Freedom House-zal is kimondatták a legújabb értékelésben a részben szabad magyar sajtóról, hogy az teljesen szabad – olvashattuk a Magyar Nemzet 2003. május 2. számában a „másik oldal” által talán a „fő botránykeltőnek” tartott Lovas Istvántól. Elfeledtük a nyelvet, mint a járást az 50-60 (150) éve törött lábú (lelkületű) ember… Agyonpolitizált-fotozótt-tudósított lesipuskás, „paparazzi” világunkban, ha most, 2003. május elején önszántamból néznék bele a hideg, könyörtelen „objektívbe”, vajon mit tartanék árulkodó mozdulataimból (szavaimból) igaznak és így megörökítésre érdemesnek? Persze ha ebben a lövészárok-világban egyáltalán életben marad az ember… Kérdés, lehet és szabad-e úgy, hogy semmi, de semmiképpen sem adja föl elveit, de ugyanakkor az „árokbetemetést” is halálosan komolyan veszi.
Tizenhárom éve osztottam magamra – az „átkosból” örökölt-folytatódó kontraszelekció miatt – a hálátlan, egyensúlyra törőbb hídszerepet, bevallhatom, kissé belerokkantam ebbe, alighanem túlságosan általánosságokban beszéltem… az emberiséget elfogadtam, az egyes embert már nem… (holott a bűnt gyűlölni, a bűnöst szeretni kellene). Mostanában megpróbálok e g y e n k é n t az úgynevezett „másik oldallal” szót érteni. Nem is én kezdeményezek mindig… Cirka másfél éve – körülbelül tíz-tizenkét év „mosolyszünet” után – felhívott Farkasházy. Ha valaki az én „oldalamról” (le)hallgatja ezt a beszélgetést, Gerébként azonnal kiközösít. Pedig kifejezetten emberi, mondhatnám szeretetteljes volt… addig, amíg a „botrányújságíró” neve nem hangzott el… Ne hontsuk el ezt a szép késő délutánt… mire valami olyasmit feleltem, hogy mindannyian a barátaink foglyai vagyunk. Rosszul szeretnek-féltenek minket. (Csak) egymás gyűlöletéből lehet (meg)élni?! Ürügy a szeretetlenségre mindig adódik. Most – egy jó hete – Sinkó Péter felkérésére – majd’ egy évtized és annyi visszautasítás után – elvállaltam végre egy fellépést a Rádiókabaréban. A látványról Vörös Szilárd fotós gondoskodott… mikor ezeket a sorokat írom, még nem tudhatom, megjelennek-e Kernnel, Gálvölgyivel, Nádassal, Heiliggel, Fábryval, Dolák-Salyval, Sinkóval, Mikóval, Szombathy Gyuszival, Gábor Lacival a Hócipőben az „ölelkező” fotók? Ugyanis – nem magyarázom a bizonyítványom, de – szándékosan átléptem árnyékomat (nem féltem Nemecsek), s „Villámfénynél” (a vakunál) engedtem „ürdög intetüinek”, ettem a tiltott gyümölcsből, tudtam, hogy fotóznak… (hogy hogyan, megtudom majd…), s „kiűzettem” ezáltal mindkét édennek hitt paradicsomból. (De ez részemről is farizeus-gondolkodásmód.) Kernnek panaszkodtam, hogy mindenütt remekül veszik poénjaimat, de itt a rádió márványtermében valahogy tompábbak… (niná, hogy álszerénykedtem). Ja, öregem – így Kern, de nagyon-nagyon jóindulatúan, tényleg megejtő kedves őszintességgel –, ez egy baloldali közönség, te átmentél a jobboldalhoz, majd ha visszajössz, téged is ugyanúgy vesznek, mint ahogyan én 16 évesen vettelek az Egyetemi Színpadon… (mondta nekem, a kőkemény „antibolseviknak”). Figyeld meg, nekünk mekkora sikerünk lesz! (Meghallgattam múlt szombaton a kabarét… hát… nem dicsekszem.) Mitől vagyok én „jobboldali”? – csúszott számból ki… Te Kern lettél azóta és legyél is „csak” az, én meg azt hiszem, megmaradtam a mai napig Sándor Gyuri. Úgy éreztem magam annyi év után a Kabaréban, mint egy érettségi találkozón, ahol több évtized után az egykor ugyanabba az osztályba járók – azóta más-más világban élők, világnézetben szemlélődők – egymásra csodálkoznak, keresik egymásban a régi vonásokat, emlékeket, közös diákcsínyekre emlékeznek… (akkor is, ha humoralista voltam és leszek, mindig „egyszemélyes”, és ők már első közös fellépésünk előtt rám sütötték a „tanítómester” bélyeget). Sinkó hasonlata érzékletesebb. Tudod, olyan volt ez a találkozásotok, mint mikor a csatában a tábornokok hátul maradnak, és a katonák – karácsonykor – a két lövészárokból elindulnak barátkozásra…
(Csak a politika ne köpjön megint bele…) Ott, a kabaréfelvételen egy pillanatra – egy-egy exponálásra – már összeértünk… mint a bablevesben az ízek… Mert – egy égi publicisztika fényében – minden látszat és minden önzőségünk és rohadtságunk ellenére, menthetetlenül egyek vagyunk…