Gerilla és gasztronómus

Ki ne játszott volna el a gondolattal: mi lenne, ha több élete lenne? Kötelességből megélné a szabályost, a nyugodtat, a hétköznapit, s aztán kalandvágyból az utazóét, a merészet, a kívánságok mentén kibontakozó izgalmast és szíve szerintit. Cey-Bert Róbertnek megadta a sorsa, hogy több utat járjon be, s ezek az utak a legkülönösebb módon keresztezzék egymást.

A napokban érkezett haza Burmából (Mianmar), ahol a kareni nép függetlenségi harcát támogatta, fegyverrel is. Megsebesült, a lábát két helyen eltalálták, egy thaiföldi kórházban kapott orvosi ellátást. Itthon, Bárdudvarnokon piheni ki fáradalmait.
Nem téved, aki a világfit, a drága szállodák és luxuskonferenciák sikeres gasztronómusát véli felismerni Cey-Bert Róbertben, de ő a tibeti kolostorok mélyén meditáló szerzetes is, aki megtapasztalta a „nagy kék csend” nyugalmát. Az ázsiai erdők és puszták rejtekén a magyarok őstörténetét oly eltökélten kutatja, miként küzdött Afganisztán, Laosz és most Burma elnyomóival szemben a szabadságukért harcoló népek oldalán.

A magyar–svájci–kareni állampolgárságú férfi Bárdudvarnokon született, neve Czeibertként áll a keresztlevélen, a felmenők négyszáz éve vízimolnárok voltak. Az 1949-es államosítás után nemkívánatos elemek lettek, a gimnazista Róbert apja már molnársegéd volt a hivatalos rubrikában. Ötvenhat Pesten találta, a Corvin közben és a Nagykörúton a pesti srácok között.
– Benzinespalackokat dobáltunk, oldalamon lógott a gitár, a dobtáras géppisztoly. A belváros eleste után sem akartam letenni a fegyvert, de győzött az életösztön, s egy teherautóra fölkapaszkodva – egy Petőfi-kötettel a zsebemben – Körmendnél elhagytam az országot. A Svájci Vöröskereszt révén Sionban kötöttem ki, az első munkahelyemen almosogatóként ismerkedtem meg a gasztronómiával. Roppant nehezményeztem, hogy a szabad világban rabszolgaként kezdem meg új életemet – mosolyog utólag is akkori egetverő idealizmusán.

A bencés gimnáziumi tanulmányok helyett Párizsba vitte útja az alig húszesztendős emigránst, mert elterjedt, hogy onnan indul a repülőgép, amely ejtőernyősöket visz Magyarországra, a kommunizmus ellen harcolni. Róbert az útjába eső első párizsi rendőrt kérdezte meg udvariasan, hol az a repülőtér. Elképzelhető a derék közeg pillantása… A harcias ifjú sértődöttségében a marseilles-i idegenlégió-központba toppant be, hogy akkor Algériába menjen, de szerencséjére egy magyar tiszt lebeszélte, s a párizsi katolikus magyar misszióba irányította. Végül Ausztriában leérettségizett, Genfben diplomát szerzett szociológiából, s beleásta magát egy akkor még gyermekcipőben járó stúdiumba, a reklámpszichológiába.

– Úgy tűnt, megállapodom. 1965-ben intézetet alapítottam kommunikációs és piackutatási profillal, az élelmiszergyártó és -forgalmazó vállalatoktól dőlt hozzám a megrendelés. A doktori disszertációmat az étkezési szokások pszichoszociológiájából írtam. Izgatott az étkezési kultúrák, a különböző konyhák lélektana. Minden konyhának saját, az adott nemzet által kódolt nyelvezete és szókincse van – avat be a gasztronómuspálya kezdeteibe.
Egy elzászi francia lányt vett feleségül 1966-ban, hamarosan megszületett Tünde lánya, majd Tibor fia, akiknek apjuk után lett magyar az anyanyelvük. Szülei is ki-kijártak hozzá Genfbe Bárdudvarnokról, elégedetten nyugtázhatták: fiuk révbe ért.
– Vonzott a Távol-Kelet, Japán, Kína, Thaiföld. Az étkezési szokásaikat kutatva megdöbbentett, mennyivel magasabb a konyhai kultúrájuk az európainál. Az 1973-ban megújított francia konyha is a hongkongi példát vette alapul: nem túlbonyolítani, nem túlfőzni mindent. A neves francia GaultMillau gasztronómiai és borászati újság tanácsadója lettem, ám otthon magyaros ételeket ettünk, s a genfi magyar boltból szereztem be a kolbászt és a szalámit. Csak magyar bort ittunk, a vendégeimet is kizárólag azzal kínáltam.

Megkapta a svájci állampolgárságot, s családostul járta a világot. Hawaiiban heteket töltöttek, Kenyában szafariztak, Brazíliában a riói karnevál zsűrijébe is beválasztották a nagy társasági események elismert ceremóniamesterét. De figyelme el-elkalandozott a báltermeken túl: Thaiföldön a buddhizmus nyomába eredt, Hawaiin a maori kultúra titkait faggatta, Alaszkában az indiánok közt fülelt a szellemek szavára.

– Megözvegyültem 1981-ben, s még vadabb rohanásba fogtam. A gyerekeim a bajorországi Burg Kastel magyar gimnáziumában tanultak, én pedig nem akartam svájci kispolgárrá lenni. Korábban lázadtam, gyűlöltem a konformizmust – eladtam mindent, s csapot-papot, Európát odahagyva Hongkongba költöztem. Kitaláltam magamnak a gasztronómiai impresszárió mesterséget. Összeházasítottam a kínai konyhát a francia borokkal. Mi illik a pekingi kacsához és a cápauszonyleveshez? Kikísérleteztem. A francia borászok is díjazták a kezdeményezésem. Volt hat bolond évem! Értek úgy reggelek, hogy azt sem tudtam, mi a neve a nőnek mellettem az ágyban, akivel pedig este nagyon kedves voltam. Nem vagyok büszke rá ma sem – köszörüli a torkát. – Egyszer hat hét leforgása alatt megfordultam Tokióban, Oszakában, Szöulban, Hongkongban, Thaipeiben, Bangkokban, Kuala Lumpurban, Dzsakartában, Szingapúrban és Manilában. A konyhanyelvet így is, úgy is mindenütt elsajátítottam, megbirkóztam a thaival is, s japánul is megértetem magam.

A munkasikerek és az átmulatott éjszakák után azonban valami kínzón hiányzott a kavargó és csillogó életből. Bár a nyarakat Bárdudvarnokon töltötte gyermekeivel, egyre gyakrabban kopogtatott be a buddhista és sintoista kolostorokba, ahol befogadták a vándort. A burmai őserdőben egy aka táltos mellé szegődött tanítványul – ó, globalizáció! a táltos beszélt angolul! –, s megtapasztalta, milyen is a belső „ nagy kék csend” világa.
1988 táján fogadalmat tett: megrendezi Bangkokban a gasztronómiai világtalálkozót, s ha az sikerül, fél évre elvonul a bangkoki királyi kolostorba. Így történt. A gasztronómiai impresszárió, aki napokkal előtte gazdag ínyenceknek tartott előadást, tar fejjel, szerzetesruhában lényegében koldult az utcán, azt ette, amit odavetettek neki. A végső cél Isten keresése volt, s megtapasztalta a halál közeli élményt is.
– Próbatételként küldtek el Afganisztánba harcolni a mudzsahedinekkel a szovjetek ellen. Vészesen legyöngültem, a forróságban szinte égettek a sziklák. De Laoszban újra fegyvert fogtam, hogy a kisebbségben és elnyomásban élő hmongokkal tartsak.

A szerelem is itt talált rá újra, egy laoszi gerillalányt vett feleségül, az őserdőben a parancsnok lett a papjuk. A szeme láttára lőtték agyon egy hónap múlva szerelmét, Cey-Bert Róbert maga temette el ifjú hősnőjét, aki – mint egy regényben – a szabadságért áldozta életét. Magyarországon közben változott a rendszer, s Cey-Bert Róbert a szimpóziumok, a harcok és kolostori meditációk közt megosztva életét – hazatelepült.
Hányadik élet is ez? És kié? Az íróé? A gasztronómusé? A szerzetesé? A katonáé? Cey-Bert Róbert tizenkét könyvet írt és adott ki itthon, gasztronómiai szakíróvá lépett elő immár Magyarországon is, a Sólyomember útjai című könyvében pedig megörökítette az ősmagyar gyökerek utáni kutatásait, s gerillakalandjait is.
– Szinte kényszeresen írtam. Mindig, mindenhol. Mintha valami erő vezette volna a tollamat. Burmában a hegytetőt lőtte a nehéztüzérség, én pedig körmöltem az állásban.
Mexikóban 1996-ban a Gasztronómiai Világszövetség elnökévé választották, ő pedig útra kelt, ezúttal Burmába. Nemzetközi színtereken kísérli meg a világ figyelmét felhívni az erőszakra és a karenik kiszolgáltatottságára, de úgy tűnik, a világ süket bizonyos népek segélykiáltásaira.

– Amerika elfoglalt, s ez a kisebb diktátoroknak kapóra jön – jelenti ki keserűn. – 1870 előtt a burmai népek, s köztük a karenik önálló fejedelemségekben éltek, később angol fennhatóság alatt. A függetlenség az ország tíz kisebbségének nem hozta meg a szabadságot, a karenik 1962-től a katonai diktatúra igája alatt nyögnek. 2001-ben pedig leomlottak az amerikai ikertornyok, s Amerika keresztes háborút hirdetett a terrorizmus ellen. Könnyen ráfogják a szabadsághősökre is, hogy terroristák. Az iraki háború alatt valóságos irtást végeztek a kareni falvakban a burmaiak, de a híradássok soha nem szóltak róluk. Nagyjából ötezer gerilla harcol az elnyomókkal, a többiek pedig a falvakban rettegnek, mikor törnek rájuk a kormánycsapatok. Thaiföldre sem menekülhetnek, mert ott sem fogadják be őket, engem mint svájci–magyar állampolgárt kezeltek a kórházban – de térünk vissza a jelenbe.
Egyenruhás, kortalan férfi néz farkasszemet a fotóról, a Kalasnyikov és az M–16-os, amelyekkel néhány hete még együtt aludt két összecsapás között Burmában, nem látszik a képen. Arcán nyugalom és eltökéltség.

– Soha nem múlt el belőlem az az érzés, ami ’56-ban eltöltött a forradalomban. Kicsik voltunk, az igazságunk senkit nem érdekelt, eleve halálra ítéltetett a harcunk. Ennyi év után sem kalandorságból csatlakozom azokhoz a kis népekhez, akik ma éppúgy küzdenek a kicsiségükben, mint mi annak idején, hanem meggyőződésből. S ugyanazt érzem, mint akkor. A meditációban kilenc szint létezik, s én már eljutottam az ötödikig. Hogy eljutok-e valaha a kilencedikre, s kapcsolatba tudok-e lépni a transzcendens világgal, nem tudom, de a megtalált belső nyugalom mindenhová elkísér már. Az elfogadott kockázat pedig nem rémít. Azt hiszem, az életem mindig erről szólt.