Háború után tanácstalanság

Az új iraki kormányzó, Paul Bremer már napok óta Irakban tartózkodik, de – amint az előre sejthető volt – a megérkezés puszta tényétől eltekintve semmiféle áttörés nem következett be a helyi viszonyokban. Bár a fővárost már egy hónapja birtokukba vették a szövetségesek, a háború sújtotta Irak mindennapjait nem igazán befolyásolja, ki vezeti az amerikai adminisztrációt. A gyors konszolidációt illetően mindenesetre nem túl biztató, hogy Bremer első nyilatkozatai minden tekintetben a bushi retorika szabványmondatait idézik. – Nagyszerű érzés segíteni az iraki népnek abban, hogy ismét birtokába vegye hazáját a zsarnoki rendszer megdöntése után – jelentette ki többek között az új kormányzó Bászra repülőterén.
A retorikánál azonban sokkal fontosabbak a Bremer kinevezését kísérő hatalmi harcok. Azt eddig is tudni lehetett, hogy a hatvanegy éves terroristaelhárító szakember Colin Powell kegyeltje. Sokan úgy vélik, hogy a külügyminiszter fontos presztízsgyőzelmet aratott Donald Rumsfeld hadügyminiszter felett, aki inkább Jay Garner tábornok hatalomkörének megőrzését szorgalmazta. A State Department folyamatosan cáfolja, hogy Bremer megbízatása körül bármilyen érdekellentét ütötte volna fel a fejét, és maga az új kormányzó is sietett leszögezni, semmilyen módon nem ütközik Garnerrel. Bremer „barátjának” nevezte vélelmezett ellenlábasát, és dicsérte az elvégzett munkát, a konszolidációra tett eddigi erőfeszítéseket.
Jóllehet Bremer cáfolta azokat a híreket, amelyek szerint Garner a tervezettnél előbb hagyná el Irakot, mindenki biztosra veszi, hogy a megnyirbált jogkörű tábornok iraki tartózkodása okafogyottá vált. Érdekes fejlemény, hogy a washingtoni külügyminisztérium máris hazahívta Barbara Bodine-t, aki eddig a közép-iraki körzetet vezette, azaz de facto bagdadi nagykövetként tevékenykedett. Küldetését állítólag a Pentagon héjái pecsételték meg, Bodine ugyanis túlságosan nagy érdeklődést és megértést tanúsított az irakiak iránt. Márpedig a jelenlegi helyzetben – vélik a neokonzervatívok – nem érzelgősségre, hanem határozott tettekre, konkrét cselekedetekre van szükség.
Bremer alighanem már szembesült azzal, hogy Irakban a helyzet valósággal kétségbeejtő. Az irakiak többször kifejezték elégedetlenségüket a konszolidációs munkálatok ütemét illetően. Garner ígérete ellenére még mindig nem állították helyre a háborúban megrongált villamos vezetékeket, Bagdadban sok helyütt nincs áram, nem működnek a telefonok, az egészségügyi ellátás összeomlott, nincs közvilágítás, és egyre rendszertelenebb a víz- és egészségügyi ellátás. Irak a közel-keleti térség második legnagyobb olajtartalékával rendelkezik, de az autósok végeláthatatlan sorokban állnak a benzinkutaknál. Szinte hihetetlen, de a koldusbotra juttatott ország hamarosan üzemanyagot importál Kuvaitból és Törökországból. A legnagyobb veszélyt a fokozatosan eluralkodó káosz jelenti, központi irányítás híján minden nappal nagyobb a veszélye a törvénytelen cselekedetek elharapózásának. Az a tény, hogy az iraki kormány mindmáig még csak nem is körvonalazódik, ellehetetlenítette a közigazgatási munkát, hivatalok és hivatalnokok híján az állampolgárok képtelenek ügyeiket bonyolítani. Egy szó mint száz, Bremer kormányzóra komoly feladatok várnak. A napi szükségleteken túl valamiképpen az amerikaiak hitelképességét is biztosítania kellene, máskülönben könnyen úgy tűnhet, hogy – a hangzatos ígéretek ellenére – a háborús rombolás utáni konszolidáció nem elsőrangúan fontos kérdés Washingtonnak.