Harmadik út, négy párt, öt igen

Aki eddig botorul úgy gondolta, hogy a kádkő olyasmi, mint a vízkő – hála a kijelölt ifjúsági és sportminiszternek –, tisztába jöhetett a kérdéssel. Gyurcsány Ferenc sajtótájékoztatón emelte magasba a kádkövet, amiből állítólag milliárdjait szerezte. A Hayek Társaság csütörtöki rendezvényén (amit nem Selma Hayek színésznőről neveztek el) viszont be is vallotta: azért nem szeret táncdalénekes módjára a mikrofonba beszélni, mert szüksége van mindkét kezére. Hol kádkövet emelgetni, hol meg gesztikulálni. „Csak a kezemet figyeljék” – mondta Rodolfo mester. Igaz, ő azt is hozzátette : „…mert csalok”.
A szociáldemokráciáról tartott Gyurcsány-előadás egyébként maga is egy bravúros bűvészmutatványra emlékeztetett. Az általa követett Giddens-féle harmadikutasság (aminek vajmi kevés a köze a mi Németh Lászlónkhoz) a szociáldemokráciát és a neoliberalizmust igyekszik összeházasítani: úgy, hogy a proletár kecske is jóllakjon, de a nagytőke káposztája is megmaradjon. Belátható, hogy ez némi trükközés nélkül nem megy – ám Tony Blair tarolt vele a ködös Albionban. Mivel pedig a Medgyessy-kormányban összenőtt a szociáldemokratának és liberálisnak mondott érdekcsoport, kézenfekvő volt, hogy magyarra szinkronizálják e sikerreceptet. A harmadikutas szociáldemokrácia sikerre van ítélve – elég elképzelnünk Kapolyi Lászlót az ezer négyzetméteres lakásában. Aligha érdektelen, miként nyilatkozik meg minderről a miniszterelnök főideológusa és ötletadója, továbbá szociálisan érzékeny kubai nyaralótársa.
Az est moderátora, Seres László okkal adott hangot kételyének: nehéz szociáldemokráciát csinálni Nagy Sándor és Baja Ferenc pártjában, főleg most, hogy Galló Béla révén a szélsőbal is figyelmeztetést küldött a Magyar Hírlapban. Gyurcsány a „virágozzék ezer virág” szellemében védte meg vonalas párttársait, mondván: a magyar baloldal épp azért virulens, mert mindenki illatozhat benne. „Nem vagyok ideológus, és ettől szenvedek” – jelentette ki, aztán hosszasan részletezte szenvedéstörténetét. Szó sincs kizárólagos ukázról: „fesztelen, nyilvános vitákban” gyurmázódjék a pártfilozófia. Nem kell megijedni a blairizmustól, meg hogy ellenfelei és barátai egyaránt politikai kóklerségnek tartják – nem kell folyton definiálgatni: elég, ha a magyar baloldal tudja magáról, hogy létezik. Rögtön ezután mégis definiálta a különös vágású baloldali embert: ő az, aki lázad a társadalmi viszonyok nyomorúsága ellen – folyamatosan bontja a korlátokat, amiket maga a társadalom emelt ellenőrizetlen működése során. A Gyurcsány-mintájú baloldali ember lázad az eleve elrendelés, a gondoskodó fensőbbség, a tekintélyelvűség ellen. (E tekintetben a kormányfő nyilván nem fogadja meg tanácsadója intését.) A magyar baloldalnak „bizonyos szélsőségeket leszámítva” nincs szégyellnivalója – vallja az ifjú miniszter. (E definíció szerint a gyűlöletkampányt vezérlő Ron Werber vagy nem baloldali, vagy bizonyos szélsőség, vagy nem magyar.)
A heveny gesztikulálás ugyan tényleg elvonja némiképp a figyelmet, mégis megdöbbentő a „fő nemideológus” megállapítása: a magyar baloldal öröksége nem használható semmire – talán ezért is valósított meg a Horn-kormány jobboldali programot. A demokratikus szocializmus megteremtésének szándéka nemes, de ostobaság, mert az osztályhatalom nem demokratizálható. A választóvonalak másutt húzódnak: lám, a Fidesz és az MSZP támogató bázisa szociológiailag ugyanaz, mindkettő echte néppárt. Hogy miért kellene akkor mégis a jobboldali programot lenyúló, szocialistátlanított, korlátbontó baloldalra szavazni? Csupán kulturális és identitásbeli okokból.
Ezt az identitást pedig rögtön vázolja is: a nemzetállami keretek közé szorult politika szolgálja csak ki a globalizálódó tőkét, s ne tegyen előítéletes megjegyzéseket, mint a dohogó jobboldal. Ha a tőke elmegy, semmit nem ér, ha sírunk és bezárkózunk. „Kevés férj megy vissza a spaletták mögött sírdogáló, elhagyott feleséghez” – bulvárosította a kérdést, a hallgatóság pedig elégedetten hümmögött: lám, mégis jól mondta Marx, hogy a lét határozza meg a tudatot… A továbbiakban megtudhattuk még, hogy a beavatkozó jóléti államnak egyszer s mindenkorra vége – ám ezt a 19 ezres júdáspénzzel kifizetett, majd megadóztatni tervezett nyugdíjasokkal eddig elmulasztották közölni. Az egycélú államból (a multikulturalizmus mintájára) sokcélú állam lesz, de az is lehet, hogy céltalan. A „nemzeti közép” kormánya viszont mindenkit képvisel, mint a boldogult egypártrendszerben, úgyhogy nincs is különösebb szükség kukacoskodó ellenzékre, amely nem korporatív, kamarillapolitizáló módon gondolja intézni az immár nem is létező nemzetállam ügyeit. Ezt akként fogalmazzák meg, hogy „a győztes mindent visz” elvét felváltja „a győztes mindenért felel” elve – s ehhez a lopakodó totalitarizmushoz már nem is szükséges más, mint a köztársasági eszme, melynek lényege, hogy az 51 százalékos miniszterelnök maga a köztársaság (a Szent Korona, a király). Ahhoz pedig, hogy a globalizmust mindenben kiszolgáló harmadikutas, sokcélú nemzetállam megérkezzék az örök béke honába (azaz maradjon mindig hatalmon az, aki most), Gyurcsány szerint már csak a pacifikáló „öt közös igen” kellene: kiegyezni a négy parlamenti pártnak a történelmi, a demokratikus, a szociális, az erkölcsi és a nemzeti minimumban.
Na, ehhez van szükség mindkét kezére.