Harminc év helyben járás a Közel-Keleten

Elkezdődött a hivatalosan fél évszázados palesztin–izraeli konfliktus legújabb békítő törekvésének érdemi vitája. Az EU–ENSZ– Oroszország–Egyesült Államok kvartett által kidolgozott „útiterv” ugyanakkor nem az első, s várhatóan nem is az utolsó próbálkozás arra, hogy gátat szabjon a vérontásnak.

Egy olajágat tartok az egyik kezemben, a másikban pedig egy szabadságharcos fegyverét. Ne engedjétek, hogy az olajág kiessen a kezemből – mondta Jasszer Arafat 1974-es első beszédében, amelyet az ENSZ plénuma előtt tartott. Ezzel a történelmi lépéssel kezdődött meg az izraeli–palesztin békefolyamat, amely azóta is csak csekély eredményeket tudott felmutatni. A beszéd után egy évvel amerikai részről megfogalmazódott: a palesztinok jogos érdekeit is figyelembe kell venni az arab–izraeli béke kimunkálásakor. Négy évvel később az arab országok általános megrökönyödésére Anvar Szadat egyiptomi elnök Izraelbe érkezett, s beszédet mondott az izraeli parlamentben. Ezután nem sokkal Szadat aláírta Camp Davidben azt a keretmegállapodást Menahem Begin izraeli miniszterelnökkel, amely a jövőbeli közel-keleti békét segíti elő. 1979-ben pedig már az egyiptomi–izraeli békeszerződésnek tapsolhatott a világ. Egyiptom ennek értelmében visszakapta a Sínai-félszigetet, ám az arab világ egy emberként hördült fel Kairó „árulása” hallatán.
Libanon 1982-es izraeli megszállása és az első palesztin felkelés 1987-es kitörése után a Palesztin Felszabadítási Szervezet (PFSZ) megegyezésre törekedett. A Palesztin Nemzeti Tanács 1988-ban Algériában a „két állam teóriára”, azaz Izrael és Palesztina létrehozására szavazott. Egyúttal elutasította a terrorizmust, s felszólította a zsidó államot, hajtsa végre a sokat emlegetett 242-es ENSZ-határozatot, amely szerint Izraelnek ki kell vonulnia az 1967-es „hatnapos” háború révén elfoglalt területekről. Az Egyesült Államok meg is kezdte a megbeszéléseket az PFSZ-szel, ám Izrael továbbra is terrorcsoportként kezelte a szervezetet, s nem volt hajlandó tárgyalásokra. Az 1991-es madridi találkozón sem mutatta engedékeny arcát Jichak Samir izraeli kormányfő, így a PFSZ nem vehetett részt a közel-keleti béketárgyalásokon.
Jichak Rabin baloldali kormányának 1992-es hatalomra jutása azonban felgyorsította a békefolyamatot. Ekkor már öt éve folyt a palesztin felkelés, s a béke távolabb került a sokat szenvedett térségtől, mint valaha. A katonából békepárti kormányfővé lett Rabin, Simon Peresz külügyminiszter és helyettese, Joszi Beilin komolyan gondolták a béketárgyalások megkezdését, s titkos tárgyalásokat szerveztek Oslóban. A megbeszélések sikerrel zajlottak, mindkét fél engedett: Tel-Aviv a PFSZ-nek korlátozott jogokat biztosít, fokozatosan kivonja csapatait a megszállt területekről, a palesztinok pedig elismerik Izrael létjogosultságát, s lemondanak a már zsidók által lakott földekről. Az oslói találkozót Jasszer Arafat és Jichak Rabin kézfogása pecsételte meg Washingtonban.
Sokáig úgy tűnt, a békében reménykedők okkal bizakodnak. Az intifáda befejeződött, egy évvel később Kairóban pedig újabb megállapodás született. Ennek értelmében Izrael kivonja katonáit a Gázai övezet 60 százalékáról és a ciszjordániai Jerikó környékéről. Eközben elkezdett ketyegni az az óra, amely azt az öt évet méri, amin belül dűlőre kellett volna jutniuk a feleknek a palesztin menekültek, a zsidótelepek, a palesztin állam és Jeruzsálem helyzetéről. Arafat vissza is tért Gázába, hogy Tunisz helyett ezután onnan vezesse a PFSZ-t
A sorscsapás 1995. november 4-én következett be. Egy szélsőséges zsidó diák, Jigal Amir egy politikai kampányrendezvényen lelőtte a miniszterelnököt. A béketeremtő katona helyére Simon Peresz került, aki folytatni akarta elődje törekvéseit, de a lendület már hiányzott a megváltozott kormányból. Nem is volt meglepő, hogy a következő választásokon a békepárt helyett a radikális jobboldali Likud győzött, Benjamin Netanjahu pedig a béke szó mellé (vagy inkább elé) a biztonságot
biggyesztette kampányában. A kormányzás során a Likud következetesen kitartott elvei mellett. Felújították az addig tetszhalott telepek bővítését. Netanjahu 1998-ban amerikai nyomásra aláírta a wye-i memorandumot, amely újabb izraeli katonai kivonásokat irányoz elő. A kormányzat azonban nem tudott megegyezésre jutni a területek átadásáról, s előre hozott választásokat tartottak 1999. május 17-én. A voksoláson Ehud Barak Munkapártja elsöprő győzelmet aratott a Likud és Netanjahu felett. Az új kormányfő a Munkapárt szellemében mindent megpróbált, hogy sikerüljön megállapodni a palesztinokkal. Új egyezményt írtak alá a kudarcba fulladt wye-i memorandum módosításával, azonban a megállapodást nem sikerült érvényesíteni. Barak 2000 márciusában, a memorandumot megmenteni akarván, átadott a palesztinoknak Ciszjordánia földjéből 6,1 százalékot. Ez év nyarán Barak az amerikai Camp Davidben még azt is megpróbálta, hogy soha nem látott engedékenységgel majdnem az egész Ciszjordániát átadja a Palesztin Hatóságnak, ám Arafat nem fogadta el az ajánlatot, elsősorban Jeruzsálem státusának rendezetlensége miatt. Elemzők úgy vélik, az izraeli próbálkozás előremutató volt ugyan, ám Arafat nem vállalhatta fel, hogy a Palesztin Hatóság ellenőrizte területekkel „kiszúrják a szemét”, Jeruzsálem helyzetéről és a menekültek visszatéréséről szóló vitát pedig – valószínűleg örökre – elnapolják.
Ehud Barak két hét múlva dolgavégezetlenül utazhatott haza, ahol már mindenki recsegő-ropogó kormányáról beszélt. Ariel Saron, az ország egyik leghíresebb katonája és a Likud vezetője szeptember 28-án felvonult a zsidók által Templomhegyként ismert jeruzsálemi szent helyre, ezzel vérig sértve a palesztinokat. A „séta” eredményeként kitört a második felkelés, amely azóta több ezer ember életét követelte. 2001 februárjára Barak kormányfőválasztást írt ki, amelyet óriási fölénnyel nyert meg Ariel Saron. Az új kormányfő pedig bebizonyította, provokatív sétája egyáltalán nem volt véletlen, hanem előre kitervelt akció. Az intifáda egyre erősödött, naponta húsz-harminc ember halt meg, az izraeli hadsereg pedig minden palesztin merényletet keményen megtorolt. A helyzetet a nagyvilág politikai hatalmasai „béketervdömpinggel” próbálták menteni. 2001. május 21-én George Mitchell volt amerikai szenátor kiadta régen várt jelentését, amely tűzszünetet és tárgyalásokat ír elő a feleknek. Rá nem egészen egy hónapra George Tenet, a CIA elnöke mutatta be tervezetét. 2002 februárjában a szaúdi trónörökös, Abdullah koronaherceg próbálkozott elfogadtatni elképzelését, amely az arab világ egészét megpróbálja egyesíteni a vészterhes időkben. Ez a terv Izrael visszavonulását irányozza elő a megszállt területekről, amelynek fejében az arab országok elismernék a zsidó államot. A terv viszonylag gyorsan a papírkosárba került, mivel sok állam megtagadta az együttműködést, s Tel-Aviv csak úgy lett volna hajlandó tárgyalni az ügyről, ha minden arab országgal egyszerre rendezhette volna kapcsolatait.
Izrael eközben újabb – előre hozott – választást bonyolított le, amelyen a Likud hatalmas előnnyel vitte el a pálmát, igaz, egyben elveszítette a nemzeti egységkormányt. Az amerikai kormány ugyanakkor – betartva korábbi ígéretét – az iraki kaland és a nehezen létrejövő új palesztin kormány beiktatása után beterjesztette az „útitervet”, amelynek nyomán 2005-re létrejöhet a független palesztin állam. Reménykedés veszi körül a nagy négyes közös béketervét, azonban a legtöbb elemző mégis szkeptikus: rengeteg kérdést nyitva hagy, ezért eredménye legfeljebb az lehet, hogy egy átláthatóbb rendszerű palesztin vezetés jön létre, Jasszer Arafat távozik a hatalomból, a felek pedig leülnek a tárgyalóasztalhoz – a békét azonban az útiterv nem tudja elhozni. A kérdések, amelyek miatt Arafat visszadobta Barak ajánlatát Camp Davidben, a mostani tervben is szerepelnek, így a feloldhatatlan ellentétek miatt továbbra is csak imádkozni lehet a békéért.