Hokimeccs Csíkszeredában

9. A román hokibajnokság igen sajátságos hokibajnokság. Miképpen Románia igen sajátságos országa ennek a büdös világnak. Mert például a román alkotmánynak mindjárt az elején szerepel a kitétel az egységes és oszthatatlan román nemzetállamról; na már most ez a kitétel szerepelt a macedón alkotmányban is, csak a macedóniai albánok addig lövöldöztek Kalasnyikovval, ameddig kivették a macedón alkotmányból ezt a passzust, azóta önálló albán nyelvű egyeteme is van a macedóniai albánoknak Tetovóban – de ez biztos nem korrekt politikailag… Továbbá messzire is vezetne, s jelen dolgozatunk témája a román hokibajnokság. Azt mindenesetre leszögezhetjük, hogy a román alkotmányban jelenleg még szerepel ez a hülyeség, ám a román hokibajnokság ennek ellenére nem klubcsapatok, hanem nemzetek mérkőzése.
Miképpen az élet maga nemzetek mérkőzése ott.
A szászok feladták a meccset az elmúlt ötven évben, mialatt is az NSZK kivásárolta őket Ceausescu ölelő karjaiból. Fejpénzt kért és kapott a „Kárpátok géniusza” a szászok szabadságáért. Ugyanis hiába tanultuk történelemből, hogy röghöz kötötték és kiszipolyozták a szegény jobbágyot a dölyfös kiskirályok, a kommunisták remekül ismételték meg az egész „sötét” középkort annak heroizmusa, nagyszerűsége, misztikuma és hátborzongató hite nélkül.
Ma csupa olyat mond a krónikás, ami nem korrekt politikailag.
Mindegy…
Tehát a szászok feladták a mérkőzést.
A magyarok viszont nem adták fel.
Valószínűleg feladtuk volna mi is, csak a mi kommunistáinknak az elmúlt negyven évben is fontosabb volt a Varsói Szerződést, a KGST-t, a „kommunisták megbonthatatlan barátságát”, az internacionalizmust és Ceausescut szeretni, mint fejpénzt adni a rabságba, nyomorúságba esettekért.
Egyszer majd kiderül biztosan, mitől lettünk mi magyarok ennyire gyávák és önfeladók. Talán csak belefáradtunk az állandó küzdelembe? Talán a nadrágszíjparcellák, a kirántott hús-sültkrumpli meg a Kőbányai Világos zabálta föl a lelkünk?
Ez is mindegy…
Ott maradtunk – amennyien ott maradtunk –, aztán küzdünk a nemzetek mérkőzésén.
Ha kell, akkor a jégen, hokiütővel.
A román hokibajnokság döntőjét két csapat vívja emberemlékezet óta: a Steaua Bucuresti és a Csíkszeredai Sportklub.
A Steaua a román hadsereg csapata. Na, az erdélyi magyar szívnek és léleknek minden román csapat kedves, de a legkedvesebb talán a román hadsereg csapata. A Steauáért egyenesen tűzbe mennének az udvarhelyszéki, csíki, gyergyói székelyek, az erdővidékiek, a gyimesi csángók, no és persze a szórvány is, mindenünnét, a Mezőségből, Dél-Erdélyből, Hunyadból vagy Besztercéből.
Szeretik a románt, kedvelik a román hadsereg sportklubját, s erre meg is van minden okuk.
A bajnokság azzal kezdődik, hogy a csíki csapat legjobbjait behívják katonának. Ott aztán választhatnak, hogy elmennek szolgálni Bizáncot mondjuk a Duna-deltába, vagy vállalják a játékot a Steauában. Ezt ki-ki eldönti, és már indulhat is a küzdelemsorozat.
Amúgy hiába viszik el katonának a csíki magyar fiúkat, a döntőt akkor is Csíkszereda vívja a Steauával.
Mindezekből s az elmúlott nyolcvan évből kifolyólag különös zamata van, amikor a Steaua Szeredába látogat a döntőre.
Akkor van készültség.
Feltöltik a várost román rendőrrel, akik zárt alakzatban kísérgetik a szurkolni érkező két-háromszáz bukaresti románt, akik amúgy halált megvető bátorságról tesznek tanúbizonyságot ezzel az úttal.
Aztán elkezdődik…
A háromezres csíkszeredai sportstadionban nem lehet leejteni egy gombostűt sem.
Elkülönített szektorban sorakozik fel a román szurkolótábor, s körbeveszik őket a rohamrendőrök. Mivel körbe vannak véve, s különben is ők az egy és oszthatatlan államalkotók, hát nagyon bátrak, s megadják az alaphangot:
– Afara, afara cu bozgor din tara!
Vagyis: Kifelé a hazátlanokkal az országból!
S nehogy a háromezer székely magyar bizonytalanságban maradjon arra nézvést, kikről is van szó, megismétlik:
– Afara, afara cu ungurii din tara!
Tehát pontosítva: Kifelé a magyarokkal az országból!
S ezt még cizellálják kicsit, imigyen:
– Noi sintem acasa, ungurii in gazda!
Mindösszesen: Mi itthon vagyunk, a magyarok albérletben!
Ekkor a székelyek zászlót bontanak, s háromezer torokból zúg a válasz, előbb románul:
– La anul, la anul, veniti cu pasaportul!
Itthoniul: Jövőre, jövőre útlevéllel jöttök!
Ez jó… Finom. S kedves a szívnek. Ahogy átesik az útlevél- és vámvizsgálaton a román a Gyimesi-szoros végén, ott, ahol még áll a monarchia régi határa s ahol most is posztol egy fegyveres román, pusztán a miheztartás végett.
S mivel látom lelki szemeimmel, ahogy a hazai liberálisok elborzadnak a székelyek eme másságot nem tisztelő rigmusán, gyorsan megosztom velük a másikat is, szintúgy a miheztartás végett:
– Horthy, Horthy, az oláhokat hord ki!
Tyűha! Kemény! Még az államalkotók – az egy és oszthatatlanok! – is belefáradnak némileg. Meg aztán nehéz kétszáz torokkal túlüvölteni háromezret. S nemsokára úgyis lesz visszavágó Bukarestben, ahol majd megváltoznak az arányok, viszont a rendőrök nem fognak olyan nagy gonddal viseltetni a fővárosba látogató kétszáz székely magyar testi épségét illetően.
Szóval így megy ez…
Aztán vagy győzünk, vagy kikapunk. Tavaly győztünk, idén kikaptunk. A nemzetek párviadala folytatódik.
Van megoldás mindenesetre, a megoldást úgy hívják, hogy erdélyi autonómia. Ám addig is, amíg ez megvalósul – megvalósul, mert meg kell valósulnia! –, minden hokidöntőre ki kell vinni pár száz liberálist meg a határon túli magyarokat nem túlszerető istenverését. Beültetni őket egy külön szektorba, tanulni.
Megtanulni, milyen az, amikor ugyanazért a gyalázatos ostobaságért, amit képviselnek, egyformán gyűlöli őket román is, magyar is.
Ha minden döntőn csak egy liberális és a határon túli magyarokat nem túlszerető istenverése ábrándul ki saját magából, már megérte. Amúgy pedig hajrá, Csíkszereda, hajrá, magyarok! „La anul, la anul…” S akkor még a meccset követő városi hangulatokról nem is ejtettünk szót…