„… fölolvaszt a világ kohója
S elveszünk, mert elvesztettük magunkat.”
(Ady Endre: A szétszóródás előtt)
Halványlila virágbombák, liliomfák, nyerszöld lombú szilek, kocsányos tölgyek, méltóságteljes tuják, fanyarkák és japánakácok alagútjaiban sétálunk. A tenyérnyi tavak partján pokrócra heveredve népes családok majálisoznak; kamasz lányok ugrabugrálnak az ösvényeken.
Pásztori idill. Álmélkodunk és borzongunk.
Európa egyik legnagyobb arborétumában vagyunk, a piski füvészkertben. Az Ocskay-család megvénhedt délvidéki fáit, díszbokrait évtizedes borostyán fojtogatja; a tavakban, a réteket keresztül-kasul átszelő patakokban oszladozó békák, autógumik, kóláspalackok. Szemét, amerre ellátni. Amikor a kijárathoz oldalgunk szemlesütve, barátságos öregúr csapódik hozzánk. Megkérdezzük tőle, mit tud a park egykori tulajdonosáról.
– Ó, az öreg Ocskay 1945 után önként lemondott birtokairól a köz javára. Jól tette – mondja románul.
Az „öreg Ocskayt”, Istvánt ’45 után kiebrudalták kastélyából, elvették tőle emberöltőnyi munkával kialakított, nemzetközi hírű parkját. Segédmunkásként halt meg. Ez lett az arborétumából.
Így járt Piskin a magyar fiatalság is: mára egészen elvadult kultúrájától.
– Ők elvesztek számunkra: szüleik otthon is románul beszélnek velük. Sőt a gyerekek egymással is úgy társalognak kényelmi okokból – foglalja össze a helyzetet Albert István, Hunyad megye református esperese. – A vallásoktatást már két nyelven kell tartanom. Van is ebből kavarodás. Egyszer mesélem a gyerekeknek, hogy Mózes fogságban született. Mire egyikük csodálkozva: Mózes is román volt? A „fogság” szót ugyanis „Focsani”-nak (helységnév Moldvában – M. G.) értették.
Albert István szórványpap. E fogalomban, e kultúránkhoz oly átkozottul szorosan kötődő szóban nem az elesettség, nem az elbukás értelme lapul, hanem egyszerű állapothatározás. A szórványpap szórványtemplomokba jár, hogy szórvány-istentiszteletet tartson szórványgyülekezeteinek. Megesik, hogy csak áll a szószéken, tekintetével végigsöpör a kihalt padokon, majd megállapodik az egyetlen főhajtott emberen, a falu utolsó reformátusán vagy katolikusán. Neki prédikál, páros magányban zsoltároznak. Később utolsó útjára kíséri hívét, de a koporsó fölött már románul tart gyászbeszédet, hogy az utódok is értsék. Aztán csomagol. S a szórványtemplom enyészetnek indul. Tíz év múlva az utolsó magyar sírokat sem találja meg senki.
Úgy tetszik, Dél-Erdélyben ma ez a szórványlét perspektívája.
A Dévához közel eső, tizenegyezer lelkes Piskin 138 református él. Negyven esztendeje nincs magyar nyelvű oktatás. Az 1850-es években mesterségesen kiépült vasúti csomóponton száz éve neves szimfonikus zenekar működött – ma művelődési otthon sincs a városban. Nem messze innen, a Sztrigy folyón átívelő hidacskán jelentette ki Bem 1849-ben, hogy „ha e híd elvész, egész Erdély elveszett; ha nincs híd, nincs haza”. 1999-ben, a győztes csata 150. évfordulóján Tóth János plébános hozatta le s állíttatta fel a paplak békés kertjében az emlékművet. Illetve azt, ami abból megmaradt, mert az impériumváltást követően a románok felrobbantották az obeliszket. Ez lett a szórványemlékműből.
Bemnek igaza lett: nincs híd – nincs haza.
Albert István mégis ragaszkodik ahhoz, hogy az istentiszteletet magyarul tartsa, azokban a falvakban is, ahol már senki nem beszéli a nyelvet. Azt mondja, itt is türelemmel végighallgatják a szertartást, énekelni pedig már nem szoktak, mivel csak az úrvacsora lényeges híveinek. Csupán az a gond, hogy jönnek-mennek a lelkészek, senki nem állapodik meg a szórványban. Éppen érkezésünkkor szakadt a nyakába még négy falu, mert az őket ellátó lelkész házaspár visszatelepült a Székelyföldre. Ha veszélyeztetett templomokat akarunk látni, nem is kell messzire mennünk, sóhajt Albert István.
A környékbeli Haró még úgy-ahogy tartja magát: 101 református fizet egyházadót, a XIX. század elején épült templomuk jó állapotban van.
– Saját erőből, saját pénzünkből újítottuk fel nemrég az épületet – mondja büszkén az idős Balogh Anna. Nem keresi a szavakat, de beszéde már idegen dallamú. Aztán elkomorodik. – Sajnos a fiatalok elmenekülnek innen, mert félreesik a falu. Sok a vegyes házasság is, mit csináljunk, de a román házastárs eljár a református templomba, fizeti az adót, ugye, tiszteletes úr. Sőt van, aki nem megy ortodox misére, gyermekét nálunk keresztelteti. De ötven év múlva biztosan elfogy a gyülekezet. És mit gondolnak, mi lesz akkor a templomunkkal?
Talán az, ami a szomszédos Kéménd ősöreg szentélyével. Albert István 1997-ben tartott itt utoljára istentiszteletet. Aztán beszakadt a tető, az esővíz szétmállasztotta a födémet. Beomlott a templom, mert nem volt, aki a romlás kezdetén néhány cserepet a helyére igazítson. Kéménd Árpád-kori szentélye már a holt templomok és holt lelkek birodalmába tartozik. Szorongva járjuk körbe a nemrég új tetőt kapott épületet: a falaktól néhány lépésnyire olvashatatlan feliratú, mohalepte sírkövek, lerohadt vakolatú, összedőlt kripták; s a kertben csak isten tudja, miféle régi iskolák, parókiák fundamentuma kanyarog a fű alatt. Bent, a falon magyar szentek kandikálnak ki a vakolat alól – cirill betűs felirattal. Albert István azt mondja, a török időkben ez a templomocska mecset volt, harangtornyából müezzin hívta imára a megrettent magyarokat. Ha ma körülnézünk a dombtetőn, legelőször nem a sírok, nem a romok tűnnek szemünkbe, hanem a vadonatújan szikrázó ortodox falusi bazilika a szomszédos völgyben.
– Az itteniek húznak templomukhoz – magyarázza a lelkész egy kriptának támaszkodva. – Tizenhárom reformátust tartok nyilván Kéménden, de már egy sem tud magyarul. Mégis ragaszkodtak ahhoz, hogy helyreállíttassuk a romos épületet. A munkásokat elszállásolták, kosztot adtak nekik. Ha megkérdezné őket, azt mondanák a kéméndi reformátusok: „Noi sântem unguri” – mi magyarok vagyunk.
– És a románok hogy viszonyulnak a régi magyar templomokhoz?
– Többnyire félnek a romoktól. Babonásak: szerintük szerencsétlenséget okoz, ha elmozdítanak onnan valamit. Úgy hívják ezeket az épületeket, hogy „biserica ungureasca”, magyar templom, nem különböztetik meg őket felekezetek szerint.
A szomszédos Nagyrápolt XIV. századi gótikus szentélyében tíz éve volt utoljára istentisztelet. A nap lassan lemegy, de mi földbe gyökerezett lábbal, némán gyönyörködünk a toronyból. Nyugat felé, a Sztrigy mentén belátni a szabadságharcos csatamezőt. Albert István kelet felé int: arra volt a kenyérmezei csata, ott táncolt Kinizsi fogai közt a törökkel. A toronyból látni a rendezett görög katolikus és ortodox templom tornyait, alattunk patak zúg, a szakadék túloldalán kölykök fociznak a Rápolthy-kastély omladozó bástyái között. Ha kihajolunk a mellvéden, megpillanthatjuk a kőkorszaki kunyhót, amelyet egy hajléktalan emelt a kastély és a templomhoz vezető régi kőhíd darabjaiból. A várfal elemei ott pihennek a környékbeli házak falaiban.
– Tizenegy református hívem van Nagyrápolton. De öregek, s ma már nem tudnak a templomdombra fölkapaszkodni: lent tartom az istentiszteletet a parókián. A 60-as években felgyulladt az épület, elégett belül minden, csak ez a Biblia nem – mutatja Albert István a szélein megszenesedett XIX. századi könyvet. Éppen Noé partot érésénél nyílik ki.
„Ahol templomok rogynak térdre, ott térdre rogy maga a nép is”, írja Csoóri Sándor a Veszendő templomaink című könyv bevezető esszéjében. Istvánfi Gyula, a budapesti Műegyetem építészettörténeti és műemléki tanszékének tanszékvezető tanára két kötetben gyűjtötte össze Erdély pusztuló, de többnyire még megmenthető református és katolikus szentélyeit. Munkatársaival fölmérte az épületek műszaki állapotát, és helyreállítási, illetve felhasználási javaslatokat fogalmazott meg azoknál a templomoknál is, amelyeknek már kihalt a gyülekezetük.
„A templomokat éri az összes csapás. … Elmúlásuk békés, mégsem megnyugtató vagy elfogadható. … Először a tető vagy a toronysisak héjazatát tépi le egy vihar… Majd beszakad a födém, a festett kazettás mennyezet vagy a boltozat. Ekkor beszállnak a pusztításba a vandálok, a kincskeresők, kitépik az ajtókat s ablakokat. A festés és vakolat lemállásával előtűnnek, majd eltűnnek a középkori freskók és kőfaragványok is. … Elcsúsznak az alapok, a falak szétdűlnek, majd összeomlanak. Egy ideig még kerülgeti a romokat a babonás tisztelet, de végül elhordják a köveket… s ki emlékszik majd arra, mi volt ott egykor. Ezért nem lehet elfogadni… hogy a rom is miránk fog emlékeztetni, s irántunk szánalmat ébreszt” – fogalmaz egyenesen Istvánfi profeszszor a Veszendő templomaink első kötetében.
– A dél-erdélyi szórványtemplomok többsége középkori szentélyt rejt – fejtegeti kérdésünkre Istvánfi Gyula. – Számtalan török büntető hadjáratnak, tatár betörésnek, román népfölkelésnek volt színtere ez a vidék: néha emberöltőnként kellett újjáépíteni az istenházát. Nyolcvan százalékukról mit sem tud a magyar történelemtudomány. Közben csöndben pusztulnak: lehet, hogy már soha nem tudjuk meg, miféle rejtett középkori értékek lapulnak a falak között.
Erdély közel hétszáz református templomának mintegy fele műemlékértékű; ebből jó kétszáznál anynyira megfogyatkozott a gyülekezet, hogy az épületek veszélyeztetetté váltak.
– A templomhoz kötődő erős identitástudat akkor vész el, amikor a gyülekezet fél tucat emberre csökken, és a maradék teljes apátiába zuhan – mutat rá Istvánfi Gyula. – Előfordult már az is, hogy a templomot vagy a paplakot építőanyagnak adták el a hívek.
Erdély hatszáz katolikus templomának kisebb hányada műemlékértékű. A fiatalabb épületek között jóval kevesebb a veszélyeztetett. Akárcsak az unitárius gyülekezetekéi, a katolikusok templomai is a tömbmagyarság területén találhatók nagy számban, ahol jobban óvják őket. De a professzor fejét csóválva mondja, hogy a katolikusok eredeti elképzelése az volt, hagyják veszni az omladozó templomokat – majd a romok emlékeztetnek rájuk. Istvánfi szerint azonban ma senkit nem érdekel, milyen kultúrák pusztulnak el, s a sírt korántsem veszik körül népek. Másfelől a rom állapotú épületeket sem volna szabad föladni. Hiszen tartozik hozzájuk néhány hold papkert, amely megélhetést adhatna munka nélküli városlakóknak, akik a földhasználatért cserében állagmegőrzést végezhetnének.
– A reformátusok viszont cselekvési programot készítettek: kiválasztottak tíz templomot az ötven legveszendőbb közül, ezeket minden körülmények között fenntartják. Turisztikai, muzeális funkciót adhatnak olyanoknak, amelyek mellől már kivesztek a hívők. Többet a szomszédos gyülekezetekre bíztak – sorolja a lehetőségeket a professzor.
– Együttműködnek a magyarok a román műemlékvédelemmel?
– Nem számíthatunk rájuk. Az ügy megfeneklett volna a román bürokrácia útvesztőjében, ha őket is bevonjuk. Műemlékvédelmüket nem érdeklik a kis Árpád-kori templomok, a vidéki településekről kivonultak, csak a nagyvárosi épületekre összpontosítanak.
– A Székelyföldön a magyar épületfelújító vállalkozókkal is gondok vannak olykor… – jegyezzük meg.
– Sajnos az itteniek sem szentek: előfordul, hogy német anyagárat számítanak fel angliai munkabérekkel. Jellemző a némai szentély esete: a Korniss család ezer dollárt adományozott arra, hogy a román kori faragványokat, freskókat megmentsék. Kézen-közön eltűnt a pénz. Ma a némai templom teljesen romos, holott csak a tetőt kellett volna megjavítani. Akik Erdélyben meg akarnak élni a műemlékvédelemből, kiszállnak egy épülethez, és azonnal költséges szerkezetvizsgálatot kívánnak készíteni. Pedig nem tanulmányozással kell kezdeni, hanem közvetlen karbantartással – mondja Istvánfi Gyula. – Általános balkáni nemtörődömség uralkodott el a vidéken: senki semminek nem viseli gondját, csak föléli, kizsigereli a meglévőt. Az igazi pusztulás nem fizikai: az épületek még évszázadokig állnának. Csak az ember, a gondos hívő tűnik el környezetükből.
Piskitől délre indulunk, a Hátszegi-medence felé. Sivár, halott tájon utazunk: Románia kohászatának végtelen romvidékén. Böjthe Csaba szerzetes szerint a rozsdás traverzek között leforgathatnák akár a Terminátor következő részét is. A domboldalakban barakkvárosok: a Kárpátokon túlról betelepített, munkanélkülivé lett román és cigány munkások tengetik ott életüket. Amikor Pusztakalán főtéri vendéglőjében engedélyezünk magunknak egy szelet zsírban tocsogó flekkent, a teraszon ücsörögve egyszer csak arra leszünk figyelmesek, hogy az egész unatkozva sétálgató, céltalanul tébláboló város megdermed, tányérunkba mered, s egyetlen nyálát nyeldeső garattá változik. Sietve távozunk.
Hátszeg hajdanán gazdag kereskedővároska volt, többségében román lakossággal; az impériumváltás után is csaknem nyolcszáz magyar és feleennyi zsidó nemzetiségű lakta a háromezres települést. Havasalföldi kereskedelmi utak ágaztak innen Erdély minden irányába, hatalmas fűrészüzemek aprították a Retyezát meg a Kudzsíri-havasok erdőit. A helybéliek kedvelt mondása volt, hogy Hátszegország Tündérország. A Hátszegi-medence román lakosságú falvait általában magyar (vagy elmagyarosodott) kisnemesi udvarházak irányították: tekintélyes kúriáik, temetőik, kárpáti sasfészkeik – és a települések gazdasági egyensúlya tanúskodott szervezőerejükről. Itt éltek a Nopcsák, a Marák, a Karabák, a Kendeffyek, utóbbi a Monarchia tizenkettedik leggazdagabb famíliája volt; Vernéket, Jókaikat s egyéb szeszélyes képzeletű irodalmárokat ihletett meg a táj.
Senkit nem fog meglepni: Hátszegország ma nem Tündérország.
Inkább törmelék birodalom. De az ortodoxia tornyai innen is messzire csillognak.
Áfonyás palacsintát eszünk, áfonyapálinkát kortyolgatunk Kásler Pál otthonában. Kásler úr az RMDSZ hátszegi képviselője; egykor finánc volt a Retyezátban, ma kisvállalkozó: vegyesboltot tart fenn a központban. Az egykori magyar téglagyáros XVIII. századi boltozatos lakóházát újítja föl folyamatosan. A képviselő meg van győződve arról, hogy a térségnek és az itteni magyarságnak van kiútja. Pedig Hátszeg tizenegyezer lakosából ma háromszáz a magyar nemzetiségű, akik közül kétszázan beszélik a nyelvet. Kásler úr összevonja szemöldökét: csak ne feledkezzünk meg a turizmusról. Tavaly a Retyezátot több mint harmincezer magyar hegymászó látogatta meg.
– Legalább 250 helyet, köztük 14 – ma még romos, de helyreállítható – kúriát lehetne szállodává alakítani – hangsúlyozza Kásler Pál. A turizmus hátteret biztosíthatna a helybéli magyarság gazdasági fellendüléséhez, ami magával vonná a kulturális és vallási fejlődést is. A kúriák idegenforgalmi hasznosításának lenne történelmi és nemzeti töltete: megmenekülnének építészeti emlékeink, amelyek a magyarság történeti ittlétét bizonyítják.
A képviselő műszaki rajzokat, fényképeket, költségvetéseket húz elő dossziéjából. Mi még egy pohárka áfonyapálinkáért folyamodunk.
– A rendszerváltás óta arra törekszem, hogy a hátszegi magyarok visszakapják tulajdonaikat. Évek óta folynak a birtokperek minden négyzetcentiméterért, de nem csüggedünk – teregeti szét a kúriák fényképét Kásler úr. – Hiszen akié a föld, azé a vallás. Azé az ország. Töröm magam, hogy megértsék az itteniek: nem szabad szégyellnünk magyarságunkat. Beszélni kell az utcán magyarul. Még ha az arcunkba vágják is, hogy „beszélj románul, román kenyeret eszel!” De ez errefelé még csak elő sem fordul. Korábban bejöttek magyar honfitársaim a boltomba, és buna ziuával köszöntek. Kiküldtem őket. Azóta mindegyikük két nyelven is köszön.
Kásler Pál jól emlékszik arra is, hogy az első RMDSZ-gyűlést Hátszegen románul kellett megtartani, mert amikor magyarul kezdett a szónoklatba, mindenki úgy hallgatott, mint a templomban.
Akié a föld, azé a vallás.
Romnézőbe indulunk kora délután. A legtöbb kisúri kúriának csupán tíz évre volt szüksége, hogy összeroskadjon. Ám a képviselő bizakodó: szerinte 150 ezer euróból mindegyiket – külön-külön – helyre lehetne pofozni. Alsófarkadinon torpanunk meg először, mely falunak General Berthelot a román tükörfordítása. Berthelot tábornoknak méltán lehet hálás a román nemzet. Ő volt ugyanis az a francia katonatiszt, aki tiszttársaival ellentétben fikarcnyit sem vette figyelembe a magyar igényeket az első világháborús fegyverszünet megkötésekor, kizárólag Bukarest érdekeiért lobbizott. Majd saját szakállára engedélyt adott Kolozsvár román megszállására, vezérkarát is meglepve ezzel. A románok Alsófarkadinnal törlesztették adósságukat a francia tiszt szolgálataiért.
Közvélemény-kutatást tartunk a faluban: kié az a nagy zöld kastély a központban? A jól nevelt biciklis kisfiúktól az idős parasztokig mindenki rávágja: kié lenne, hát Berthelot tábornok úr építtette, az isten áldja meg! Még egyszer megkérdezzük: kié ez a fűvel benőtt lépcsőjű, kibontott oszlopú, elhordott istállójú, kifosztott zöld rom? Az öregek most már kissé elbizonytalanodnak, a legöregebbek pedig valami dohos alagútról kezdenek mesélni, amelynek a messzi havasokban volt a kijárata.
Igen, válaszoljuk mi, azon menekült a Fatia Negra.
Az alsófarkadini klasszicista kastélyocska ugyanis a kalandor Nopcsák családi fészke. Jókai haramia szegény gazdagja, Nopcsa László, polgári foglalkozását tekintve Hunyad megye főispánja innen csapott le áldozataira. Leóvakodunk a düledező pincébe, a középkori boltozatok alá, de a kecskebogyó és a lószar már eltemethette a menekülő-alagút bejáratát. És mindent, ami itt Nopcsa volt. Az oszlopokat gondos kezek alulról bontják el téglánként, a kivert ablakú épületről mállik a vakolat. Nyolcvankilencig az épület a mezőgazdasági termelőszövetkezet irodaépülete volt; amikor kiürítették, a Román Tudományos Akadémia birtokába került. Azóta még csak állagmegőrzést sem végeztek rajta. A kastélynak nincs jogos örököse: az utolsó rokon Pallavichini Károly őrgróf volt.
Ám az utódok a többi birtokot sem perelik vissza, mintha hallani sem akarnának a kalandos sorsú ősökről. Nem messze innen, Szacsalon omladozik a másik Nopcsa-kastély – ma fogyatékos gyermekeknek létesített menhely. Ez az épület még sokat láthatta Fatia Negra szellemi örökösét, Nopcsa Ferencet is, aki alig élt valamicskét: rosszabb pillanatában csaknem Albánia királya lett; az első világháború alatt román pásztornak öltözve járta a havasokat, kémhálózatot építve ki egész Erdélyben, de felettese, aki ellenben beépített román ügynök volt, jelentéseit sorra lenyelte. Nopcsa Ferenc ezenkívül felfedezte a hátszegi dinoszauruszokat, költő volt és paleontológus; s amikor a húszas években hazatért birtokára, majdnem agyonverte a román lakosság – éppen Szacsalon.
Ma kastélya is agyonverten esik össze, a téglák között szelíd, félnótás gyerekek cicáznak a halállal.
A következő faluban, Demsuson ugyanígy omladozik a patinás Karaba-ház. Épületek elfekvőben és proszektúrán. A kúria mögött elvadult almáskert földbe taposott sírkövekkel. „Agyagfalvi … Ferenczné Pollatschek Irén. Meghalt 1896. június hó 22-én, életének 25-ik évében” – áll az egyiken. Az út végén, a nevezetes demsusi román templom előtt is gyümölcsöskert, a távolban fájdalmas arcú, karcsú női márványalak, obeliszkek a fűben. A Mara-család régi temetője. Átmászunk a drótkerítésen. A sírkövek itt is szétdobálva, az írásos részek letördelve. Átsétálunk az ortodox temetőbe. Szép márványfehér köveket látunk, lecsiszolták őket, de helyenként még kitapintható rajtuk a régi felirat. A Marák neve helyén most román halottak neve.
Holtak háborúja, élők uszítására.
Szemünk láttára formálódik a történelem.
Folytatjuk
origo.hu
Szavaztak az olvasók: ez Magyar Péter legbotrányosabb kijelentése
