Huber Antal súlyos gondjai

Mint az ördög a tömjénfüsttől, úgy irtózott Huber Antal a mérlegeléstől. Ráadásul nem csupán a súlyokkal, hanem főnöke rosszindulatával is meg kellett birkóznia. Huber nem volt a kedvence. Ez már abból is kiderült, hogy hetven kilóban állapította meg a versenysúlyát, ami a magassága miatt Twiggy-szerű (minden lapos) követelményeket jelentett. A főnök elfogultságának volt némi alapja, Huber volt ugyanis talán az egyetlen a sportágban, aki túljárt az eszén.
Az öttusázók programja igencsak kötött volt: hétfőn, szerdán és pénteken a lőtéren kezdtek (utána futás), kedden, csütörtökön és szombaton a lovardában (úszás előtt). Az egyik szombat reggel Huber úgy gondolta, a főnök úgysem kel fel hajnalban, hogy megnézze, mire mennek a lovakkal, ezért csak az uszodában jelent meg. Pechjére a főnök a lovagláson is ott volt. Köszönés helyett ráförmedt:
– Antal! Nem voltál lovagolni!
– Mikor? Tegnap? Már miért mentem volna lovagolni pénteken? Akkor lövészet van.
– Nem tegnap, ma!
– Miért mentem volna ma lőni? Arra ott a péntek.
– De ma nem péntek van, hanem szombat.
– Na látod, főnök! Hát ezért nem voltam lőni.
– De te lovagolni nem voltál.
– Tegnap? Miért lovagoltam volna pénteken? Akkor lövészet van.
Így társalogtak vagy húsz percen át, akkor a főnök megunta a terméketlen vitát, legyintett, sarkon fordult, és elhagyta az uszodát. Legyőzte őt a türelem.
Néhány héttel később, alighogy megérkeztek kora reggel az edzőtáborba, a többiek döbbenten figyelték, hogy Huber kezében egy tálca habos túróssal sétálgat a folyosón, és vidáman majszolja a süteményt.
– Megőrültél? – súgták oda neki –, már úgyis ki van rád akadva, ha most még a mérlegre is rá kell állnod…
– Nekem már mindegy – vonta meg a vállát Huber –, jöjjön, aminek jönnie kell.
A szobájában üldögélő főnök a nyitott ajtón át látta Hubert, de valószínűleg nem hitt a szemének, mert jó negyedóra is eltelt, mire kiüvöltött a folyosóra:
– Huber! Mérlegelés!
A szólított megvonta a vállát, és megadóan elindult az előcsarnokban álló hitelesített mázsáló felé.
– Mennyinek kell lenned? – kérdezte a várható diadal jegyében negédesen a főnök.
– Hetven kilónak.
– Na, akkor állj rá!
– Ezt még megeszem – kért türelmet a versenyző, aki, miután lenyelte az utolsó falatokat, a tálcát a főnök kezébe nyomta.
– Vigyázz rá, kérlek, amíg a mérlegen vagyok!
Beállították a súlyokat éppen hetven kilóra, Huber nagyot sóhajtott, és ráállt a mérlegre.
A mázsa meg sem mozdult.
– Állj! – üvöltötte a főnök. – Rossz ez a mérleg. Gyere, átmegyünk a súlyemelőkhöz.
Huber megvonta a vállát, kivette a főnök kezéből a tálcát, s miközben a súlyemelők emelete felé vonultak, újabb süteménybe kezdett bele.
A mérleget ott is beállították, Huber megint időt kért, hogy befejezze a süteményevést, a tálcát megint átnyújtotta, és ráállt a mérlegre.
Ez a mérleg is mozdulatlan maradt.
– Ez van – tárta szét a kezét Huber, és már nyúlt volna a tálcáért, amikor megállították.
– Most már azért nézzük meg, mennyi vagy!
Megnézték. Hatvannyolc kiló nyolcvan dekánál talált egyensúlyt a rúd.
Hubert persze azonnal faggatni kezdték a többiek, hogyan csinálta.
– Semmi különös. Pénteken hazamentünk az edzőtáborból, és én egy falatot sem ettem mostanáig, pedig otthon bableves volt, amit úgy főz a feleségem, hogy… De ezt tudjátok.
Rábólintottak és intettek, hogy folytassa.
– Szóval, nem ettem semmit, viszont szombaton és vasárnap kétszer futottam egy-egy órát, sőt még ma reggel indulás előtt is, persze beöltözve, anorák, sapka, kesztyű. Ráálltam a mérlegre, láttam, hogy hatvanhét húsz, tudtam, hogy minden rendben lesz. A süteményt még korábban megrendeltem a feleségemtől, kiszámoltam, ha hármat-négyet megeszem, nem lehet baj. A többit láttátok.
Hubert addig is becsülték a többiek, ám most csak nőtt a presztízse. Mint mindenkinek, aki a legnagyobb áldozatra is képes, hogy megtréfálja azt, akinek nem számíthat a jóindulatára.
A főnök persze nem felejtette el, mi történt, várni lehetett, hogy nem marad adósa Hubernak. A hét közepe táján, amikor egyik este megihattak néhány sört valami születésnap miatt, sejteni lehetett, hogy jön a visszavágó. Huber egyáltalán nem lehetett biztos benne, hogy hetven kilón belül lesz. Amikor elalvás előtt a folyosón sétálgatva meghallotta, amint a főnök diadalmasan közli a segédjével, hogy reggel aztán „megnézheti magát az a trükkös súlykirály”, elhatározta, hogy nem hagyja magát. Reggel jóval ébresztő előtt felkelt, odaosont mind a két mérleghez, lecsavarta róluk az ellensúlyt, és kidobta az ablakon. A súlyos szerkezet az atlétikai pályán landolt, még ma is keresik. A mérlegelés ellensúly hiányában elmaradt.
– Azért az a futásos dolog szellemesebb volt – súgták oda a többiek, amikor megtudták, hová lettek a súlyok.
– A saját gyomorsavaddal szórakozz! – markolta meg egyikük melegítőjét a nyakánál Huber, és elégedetten látta, hogy az érv hatott.