Jakuzzi a vályogfalban

Rendhagyó múzeum: régi épületekben régi használati tárgyakat őriznek. A látogató, miközben a múlttal ismerkedik, nagyot sétál a jó levegőn, hallgatja a madarakat, és nyugodtan elengedi a gyerek kezét, hadd szaladjon. Egyszer majd hatvan hektáron tekinthetjük meg a történelmi Magyarországot. Cseri Miklósnak, a szentendrei skanzen főigazgatójának jó esélye van arra, hogy befejezze a művet.

Minden találkozásunkkor építkezésre visz. Folyton készül valami. Új tájegység, szabadtéri színpad, játszótér, malom, étterem, műhely. A szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum igazgatósága azonban évtizedek óta felvonulási épületben, egy faházban működik. Ilyen szerény lenne a vezérkar?
– Már csak augusztus közepéig kell várnunk, akkorra lesz kész a közel egymilliárd forintos, 3800 négyzetméteres épület, amelybe mi is beköltözhetünk munkatársaimmal. A harminchat éve alapított nemzeti közgyűjtemény most jut oda, hogy állandó központi épülete legyen. A régi múzeumok születésének stációit járjuk végig, az ideiglenességtől a véglegesig. Ez az épület azonban valóban gyönyörű, fehér kő, üveg, fa és zöld környezet. Emellett gyarapszik a kiállítási terület is. Reményeink szerint jövőre kezdődhet a Tokaj-Hegyalja tájegység építése, a Dél-Dunántúl pedig 2005-re lesz készen. Harminc év lemaradását kell sürgősen pótolnunk.
– A legfiatalabb a nemzeti közgyűjtemények vezetői között, talán ezért a leglendületesebb. Mégis feltűnő, milyen kiváló az érdekérvényesítő képessége. És főként független attól, hogy milyen kormány van éppen hatalmon.
– Az ezredfordulóra megváltozott a világban a múzeumok társadalmi szerepe. A kulturális, társadalmi érintkezés színterei lettek amellett, hogy továbbra is kiállítóhelyek. Ezt az új helyzetet nem lehet kis büdzséből finanszírozni. Ezért kell folyamatosan újabb és újabb ötletekkel előállni. A kilencvenes évek végéhez képest csak nehezen, folyamatos megújulással tudjuk megtartani látogatottságunkat, mert minden sarokban lett egy konkurensünk.
– Segít-e ezen a helyzeten, ha ingyenessé teszik a nemzeti közgyűjtemények látogatását? Kollégáinak többsége borúlátóan tekint a jövőbe. Ön sem lelkesedik?
– Nem lesz semmi baj, ha az állam nemcsak a jegyeladásból származó bevételt, hanem a nagyobb látogatottságból származó megnövekedett kiadásokat is megtéríti a múzeumoknak. Hiszen ha másfél-kétszeresére nő a látogatók száma, miként Angliában is az első időszakban, akkor például a skanzenbe nem kétszázezer, hanem háromszázezer látogató jön. Ez a tömeg még jobban lestrapálja a füvet, az épületek döngölt padlóját, többet szemetel. Néhány éve motorostalálkozó volt a környéken, és a résztvevők eljöttek hozzánk is. Nagyon kulturáltan viselkedtek. Miután elmentek, derült csak ki, hogy a motoroscsizmák tizenkét centiméteres lyukat vágtak a házak küszöbe mellett a döngölt padlóba. Világos tehát, hogy a több látogató többe is kerül. Angliában, mielőtt bevezették az ingyenes múzeumlátogatást, rendbe hozták az intézmények infrastruktúráját, utána pedig a Lottery Founddal, tehát a lottóalappal helyre tetették a múzeumok költségvetését. A lottóbevétel négy-öt százalékát ugyanis ott a kultúrára fordítják.
– Mit mutatnak az angol tapasztalatok? Sikerült behívni azokat is a múzeumba, akik addig elkerülték azt?
– Néhány elemzés már megjelent az elmúlt két-három évről. Ezek szerint nem mindenhol sikerült elérni a politikai, társadalmi célt, tehát valamennyi társadalmi réteg múzeumba szoktatását. Sőt bizonyos helyeken vissza is esett a látogatottság. A szentendrei skanzenbe is elsősorban a felső- és középfokú végzettségű, kisgyerekes budapesti és Pest megyei, a kultúra iránt általában is érdeklődő emberek járnak. Látogatóink negyven százaléka pedig külföldi. Hogy valami ingyen van, attól még bizonyos rétegek nem fogják igénybe venni azt. Én azonban nem vagyok borúlátó. Sőt úgy érzem, az új helyzetet ki lehet használni, ha korszerűsítünk szolgáltatásainkon. Sokakat vonzanak a színvonalas tematikus programok, szívesen vállalkoznak barangolásra mondjuk a kisalföldi tájegységen, azután kis kocsikázásra. Most éppen ilyen programcsomagokat készítünk, és egyre több rá a jelentkező. Lehet, hogy jót tesz a nehézkesség ellen ez a szemléletváltási kényszer. Előre kell menekülni. Tavaly óta ingyenesen utazhatnak a vonaton azok az iskolák, amelyek nemzeti közgyűjteményt látogatnak. Csakhogy senki nem gondol arra, hogy a gyerekeknek a pályaudvartól el kell jutniuk a múzeumig. Mi tehát megállapodtunk a Volánnal, hogy busszal szállítják a diákokat a skanzenbe, azután beviszik Szentendrére, a városba egy kis vizitre, és végül vissza az állomásra. Elküldtük ezt az ajánlatot 3800 iskolának, és már több mint ötven megrendelés érkezett, alig két hét alatt. Azért is építkezünk folyton, mert tudjuk, mi minden hiányzik a környéken. Nem volt Szentendrén nagyméretű szabadtéri színpad – építettünk. Nincs korszerű konferencia-központ – lesz az új épületünkben. Ha idejönnek cégek, talán később gyümölcsöző kapcsolatba is kerülhetünk velük.
– Sokan irigyelhetik találékonyságáért, kitartásáért. Fontos önnek, hogy milyen intézmény élén áll, vagy éppily energiával vezetne egy vaskohót is?
– Soha nem foglalkoztam mással, csak ezzel a területtel, tehát nem voltam döntési helyzetben az ipari és vállalkozási szférában. Kezdő néprajzosként is a miskolci múzeumban dolgoztam. Egyetemi évfolyamtársaim szerint már első-, másodéves koromban azt mondtam, hogy főigazgató leszek a szentendrei skanzenben, de erre én nem emlékszem. Való igaz, hogy a gyakorlatokon beleszerettem ebbe a helybe. Számomra ez akkora kihívás, és az eredmény olyan megelégedés, hogy nehezen tudnám máshoz hasonlítani. Hatvan hektáron a magyar néprajz legnagyobb vállalkozásának ügyét rendezgetem. Két egyetemen is tanítok, Pécsett és Debrecenben. Szeretem azt is, jó szellemi tréning, nehogy elbutult menedzser legyek, de megőrülnék, ha mindig azt csinálnám. Nem érezném az örömet, az azonnali sikert. Talán az első generációs értelmiségi ambíciója munkál bennem. Szintézisalkotó már valószínűleg nem lesz belőlem, az én szakmai önmegvalósításom a magyar néprajzszakma e nagy vállalkozásának befejezése. Vannak persze tudományos munkáim, minősített kutató vagyok. Az Akadémia néprajzi bizottsága egyszer itt járt a skanzenben. És a legnagyobb hazai kutatóknak az volt a véleményük, hogy egy-egy tájegység berendezése felér egy monográfiával. Viszont ha én, a vezető nem lennék néprajzos, gond lehetne az intézmény valós értékeinek megtartásával. Ha valaki nem érti, nem szereti ezt a szakmát, lezülleszthetné az intézményt. Túl nagy a kísértés. Egy vérbeli menedzser idehozná a Dáridót, jönne négyezer külföldi, és máris megugrana a bevétel. Nekem ez zavarná a lelkem, mert a hiteles népi kultúra közvetítése, bemutatása a célom. Nem iskolában tanultam a menedzserszakmát, hanem a néprajz mellett. Ha tehát valakiben van konzekvens értékrend, akkor viszonylag politikamentesen tudja ezt a munkát végezni. Ez a válaszom végeredményben arra, hogy miért mindegy nekem, milyen politikusokból áll a kormány.
– Mi vonzotta az ambiciózus, első generációs értelmiségi ifjút éppen a múlthoz, a néprajzhoz?
– Falusi gyökerű munkásgyerekként kerültem a sárospataki gimnáziumba, amelyik akkor állami iskola volt ugyan, de erősen református szellemű. Angol tagozatos voltam, sokat olvastam. Mindig régész akartam lenni, hiszen Sárospatakon minden a múltról szólt. Végül is történelem–földrajz szakra vettek fel, onnan kerültem át néprajzra. Rengeteg konfliktusom volt az egyetem alatt, mert soha nem tudtam eltitkolni ellenérzéseimet az általam nem szeretett vagy nem vállalható ügyek és személyek iránt. Gunda Béla, Szabadfalvi József, majd itt, Szentendrén Füzes Endre – a pályám alakulásában legfontosabb személyiségek – azonban talán láttak bennem valamit. Gundától megtanultam, hogyan mérje az ember önmagát. Szabadfalvitól azt, hogy mire jó a múzeum, Füzestől pedig, hogy a skanzennél nincs jobb a világon. Azt látni, hogyan hömpölyögnek az emberek a múzeumban, és értik, veszik, amit szeretnénk velük közölni. Számomra ez az igazi néprajziismeret-átadás.
– A szakmán belül azonban feszültség van a hagyományos néprajz és a kulturális antropológia között. Sokan azt vallják, lezárult korszak halott tudománya már a népi emlékek kutatása. Az igazi feladat, hogy megmentsük, rögzítsük a jövő számára a jelen világ gyorsan eltűnő, változó tárgyait, életformáját. E vitában kinek a pártjára áll?
– Valóban konfliktushelyzet van az antropológia és a néprajz között. Nem is szeretnék állást foglalni, mert ma még az ultrák viszik a szót. Mindkét tábor a maga kiváltságaiért harcol, ez pedig nem értelmes álláspont. Alapításakor a szentendrei skanzen hagyományos alapokon nyugvó építészeti múzeum volt, amelyet mostanában fordítunk az életmódok bemutatása felé. A látogatókat ugyanis elsősorban az érdekli. Ha a skanzenben végre minden tájegység elkészül, minden enteriőrt felszerelünk, akkor a világon ez lesz az egyetlen olyan bemutató, amelyik a XVIII–XIX. századi hagyományos magyar életmód tablóját láttatja az időben kimerevítve. Ezt lehet tovább bővíteni visszafelé, a honfoglalás vagy a középkor felé, de lehet előre is, hiszen szükség lehet a XX. századi átalakuló paraszti életmód bemutatására is. Norvégiában már látható múzeumban négyemeletes panelház. Lassan a mi falvainkból is eltűnnek a régi házak, sőt a kockaházak is. A jövő fejlesztési irányába tehát belefér, hogy ne csak a parasztság, hanem az agrármunkásság hetvenes–nyolcvanas évekbeli életét is bemutassuk.
– Van erre nálunk terv, szakmai ambíció?
– A világ néprajzosainak 2001 májusában Budapesten tartott kongresszusán a nyitó előadás foglalkozott azzal, milyen kulturális ciklusok jellemzik a társadalmakat. A váltás nagyon gyors, és nincs olyan tudomány, amelyik nyomon követné. Mivel a néprajz is a társadalommal foglalkozik, szükséges lenne összekovácsolni a hagyományos néprajz és a kulturális antropológia törekvéseit. Ebben látom a mi szerepünket is. Hogy ne legyen lezárt koporsó ez a múzeum, figyelnünk kell a változásokra, és lehet, hogy már most le vagyunk maradva. Az ügyek elmennek előttünk. Lehetséges, ha kutatásba fektetném energiáimat, akkor éppen azzal foglalkoznék, hogy milyenek voltak a szocializmusban a víkendtelkek, mi motiválta kialakításukat, vagy éppen azt vizsgálnám, hogy a néhány évtizede még koherens értékrend szerint alakult lakáskultúra és annak belső díszítő rendje hogyan vált a nippek, a szekrényen sorakozó sörösdobozok vagy Amo szappanok díszítette világgá. Vagy talán azt elemezném, hogyan történt meg a falvakban a váltás a festett bútortól a variabútorig vagy éppen a műkoloniálig.
– A kutatók futnak a gyors változások után, de Magyarországon mintha még nagyobb sebességre lenne szükségük. Ausztriában például feltűnő, hogy a hagyományok milyen erősek, egy-egy faluban az új házak is a régiek mintájára épülnek, nálunk azonban, úgy tűnik, az emberek többsége korszerűtlennek, használhatatlannak tartja a népi építészet formáit. A magyar parasztházak nem felelnek meg a mai igényeknek, csak néhány elszánt értelmiségi próbálkozik a régi megőrzésével, megújításával. Nem lenne ideje ezzel is szembenézniük a hagyományok élesztőinek és ápolóinak?
– Ha nem lett volna a kommunizmus ötven éve, az évszázadok alatt kialakult, stabil társadalmi rend valóban szervesen öröklődött volna át. De nem kell ahhoz parasztnak lenni, hogy ezekből a társadalmi szokásokból vissza tudjunk nyerni valamit, visszavigyünk egy részt a mai életünkbe. Erről szólnak azok a rendezvényeink, amelyek nemcsak bemutatnak egy-egy területet, de igyekeznek tanítani is a látogatókat némely hasznos ismeretre. Itt van például a népigyógyászat-programunk vagy az almanap, amelyik arra szolgál, hogy tudatosítsuk: még a XX. század elején is kétszázféle almát termesztettek a magyarok. Gyógyszernek, ízesítésre, evésre… Elfeledtük a régi ízeket, s most újra van igény, hogy ezeket felidézzük. Rendeztünk földházkiállítást. Az embereknek elegük van a panelból, a kohósalakból, egyre terjed az alternatív építkezési forma. Tizenegyfajta földfal készült annak idején Magyarországon, jó néhány ma is használatos. A világ építményeinek ötvenhárom százaléka földből van. A tudomány dolga meg az, hogy megmondja, hogyan lehet a vályogba jakuzzit építeni. Ugyanakkor ha végigjárja valaki a tiszai árvíz után újjáépített falvakat, elámul, milyen zseniálisan sikerült alkalmazni az új épületekben a hagyományos formákat, stílusokat. A kérdés számunkra mindig az, hogyan lehet a hasznosítható tudnivalókat átadni.
– Nemcsak a skanzen életét és jövőjét szervezi nagy energiával, a város életében is szerepet vállalt: Szentendrén megalapította a Rotary Clubot. A közösség hiányzott az életéből?
– Valóban erős igény él bennem, hogy közösséghez tartozzak. Talán az első generációs mivoltom miatt, talán mert sokat éltem kollégiumokban. Szentendre olyan hely, ahol meg tudtam ragadni. Finnországban jártam először Rotary Clubban, és úgy éreztem, hogy ez a komfortérzetemnek megfelelő háló, közösség lehet. Gondoltam, legyen ilyen ebben a kisvárosban is. Hiszem, a polgári lét alapja, hogy az ember beágyazódjék a helyi társadalomba. Nálunk szinte kihaltak az önképzőkörök, a dalárdák, amelyeknek megvolt a szabályozott, rendszeres életük, a közösségre gyakorolt hatásuk. A Rotary Clubot társadalmi kohéziós színtérnek tekintem, amelynek kötelessége a jótékonykodás, s előnye az a kapcsolati háló, amelyik megtart, nem enged el. A felvételnél előírás, hogy valaki a szakmájában bizonyítson. Persze igen vegyes a társaság, főként, ami a tagok anyagi lehetőségeit illeti. Az egyik fele jól szituált vállalkozó, a másik fele közalkalmazott. Egy-két generáció valóban kell még, hogy a fejlett nyugati társadalmakban oly központi szerepet játszó polgár figurája kikristályosodjék, de hát tíz év kevés több évtizedes lemaradás pótlására. Hiszek abban, hogy megy ez majd magától. Számomra ugyanis a polgár eszményképét az az ember valósítja meg, aki egy kisvárosban létbiztonságban, általános elismertségtől övezve él, jótékonykodik, részt vesz a közügyek gyakorlásában, társadalmi, politikai aktivitását helyben pallérozza, amelyek alapján azután alkalmas lesz országos közügyek intézésre is.

Cseri Miklós (1957) etnográfus, muzeológus, a néprajztudományok kandidátusa. A miskolci Herman Ottó Múzeumban néprajzkutató, 1987-től a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum kutatója, 1993 és 1994 között főigazgató- helyettes, 1994-től főigazgató. Az ICOM magyar nemzeti bizottsága, az Európai Szabadtéri Múzeumok Szövetsége, valamint a Pulszky Társaság alelnöke. Kutatási területe a népi építészet, földépítészet, életmód, hagyományos épületek védelme, múzeummarketing, kulturális örökség és turizmus, múzeumok és turizmus.