Jelentés a zsinagógából

Fél évszázada, 1953. március 5-én meghalt Joszif Sztálin. Néhány nappal később a moszkvai börtönökből hazaküldték a készülő orvosper még életben lévő, főleg zsidó gyanúsítottait. Igaz, a kulisszák mögött folytatódott a zsidó szakemberek közel másfél évtizede tartó kiszorítása a nemzetbiztonsági szempontból bizalmas munkahelyekről, a külügy, a belügy, az ipari, katonai komplexum és a hadsereg kötelékéből.

Sztálin temetése után megszakadtak a pogromhangulatú cikkekkel kísért nyilvános, agresszív leszámolások. A hatalmas birodalom több városában 1953 márciusa után megszüntették az eljárást azoknak az orvosoknak az ügyében, akiket a „fehér köpenyes gyilkosok” elleni kampány során helyeztek vád alá. Harkovban szabadon engedték Kogan-Jasznij professzort és munkatársait. Az európai Oroszországtól távoli Cseljabinszkban véget vetettek Livsic, Blagman, Pollak, Dimsic és Burgedorf doktor kihallgatásának, akiket azzal vádoltak, hogy előre megfontolt szándékkal félrekezelték a magnyitogorszki vaskohászati kombinát igazgatóját, s ezzel a halálát okozták. A belorussziai Mozir városában 1953-ban rehabilitálták a járási kórház zsidó alkalmazottait, köztük a sebészeti osztály főorvosát. Őket 1952 végén jelentették fel fiatal kollégáik, hogy csak zsidó betegeiket gyógyítják meg, a beloruszokon ellenben kísérleteket hajtanak végre, és halálra kínozzák őket.
Nehéz elképzelni azt a közhangulatot, amelyben a kiszemelt áldozatok visszakerültek a civil életbe – anélkül, hogy igazán felmentették volna őket a vádak alól. A szovjet történelem korábban nem ismert fordulatát értetlenséggel és félelemmel fogadó „másik oldal” indulataiból, a szovjet zsidóság közérzetét évtizedekre meghatározó ellenséges atmoszférából talán érzékeltet valamit Oleg Kalugin tábornok nemrég közreadott 1953-as naplója. A kezdő KGB-s fiatalember a zsidó orvosper vádlottainak szabadlábra helyezése után jegyezte fel: „Belügyi szerveink történetében példátlan eset történt, amely nemcsak az állambiztonságra, hanem a kormányra és az egész országra is rossz fényt vet. A zsidó bandát rehabilitálták a Kremlben.” Néhány nappal később, az „orvosügy” vizsgálatát irányító Mihail Rjumin egykori miniszterhelyettes letartóztatásáról olvasva az ifjú Kalugin kétségbeesetten írta naplójába: „Szóval az antiszemita kampány a belügyi szervek találmánya volt, és csak azután terjesztették el mindenfelé. Még mindig nem tudok magamhoz térni a leleplezések miatt. Pokoli szégyen.”
Kevesebbet tudunk arról, hogy a felszabadult öröm mellett miként élték meg az új helyzetet a zsidók. A közvetlenül érintettek számára valószínűleg nagyon keserves lehetett a visszatérés a munkahelyre, ahol esetleg mindennap szembe kellett nézniük a zsidó orvos „kiiktatása” nyomán előléptetésében reménykedő, majd csalódott kollégával. A magánéletben a baráti kör gyávának bizonyult tagjaival vagy éppen a lépcsőházban szembejövő szomszéddal, aki a gyűlöletkampány heteiben a kiszemelt áldozatok védtelen családtagjain gyakorolta „a gyűlölet öt percének” orwelli rítusát.

A szovjet zsidók közérzetéről megrendülten számolt be 1954 tavaszán a Kijevbe, Harkovba, Poltavába és más ukrajnai településekre látogató Smuél Eliashiv, a zsidó állam moszkvai nagykövete. Az izraeli diplomatával csak nagyon kevesen mertek szóba állni, különösen a kisebb települések lakói. Akik mégis vállalták a kockázatot, elmondták, hogy a boltok előtt várakozó sorokban és másutt is még mindig napirenden vannak a zsidóellenes atrocitások. Az ukrajnai és belorussziai falvakban a gyerekeket sötétedés után nem engedték ki az utcára. De még így is előfordult, hogy antiszemita gúnyolódások közepette megverték őket.
Eliashiv 1953 végén hazaküldött jelentéséből azonban úgy tűnik, hogy Moszkvában és a nagyvárosokban valamivel jobb volt a helyzet. A valóságos állapotokról szerzett, elképesztően esetleges információkat összesítve a diplomata megállapította, hogy a zsidók körében általános a megkönnyebbülés, amiért az 1953. január 13. és április 4. között eltelt 81 napos szüntelen rettegés után végül elkerülték a legrosszabbat. De legalább olyan általános a félelem is.
A megkönnyebbülés elmúlt, a félelem megmaradt. Igaz, nem mindenkiben, és nem is mindenhol. A 137 szovjetunióbeli zsinagóga – amennyit az 1953. január 1-jei adatok szerint a hatóságok még meghagytak az 1926-ban regisztrált 1103 zsidó templomból – Sztálin halála után birodalomszerte újra a zsidó élet fontos színterévé vált. Korábban évtizedeken át „egyszerűen” imahely volt. A kötelező államvallássá tett ateizmus minden tilalma, fenyegetése ellenére imádkozni járó, de a hatalom szempontjából teljesen ártalmatlan öregemberek találkozóhelye. A Vallásügyi Tanács (a szovjet egyházügyi hivatal) megbízottainak az 1951–1952-es zsidó ünnepek alkalmával készült jelentéseiből kitűnik, hogy még a nagy ünnepeken is évről évre kevesebb zsidó járt istentiszteletre. Igaz, az összesítőket közreadó Mordecháj Altshuler szerint az adatokban a jelentésíróknak az a szándéka is tetten érhető, hogy a vallásos emberek csökkenő számával maguk és feletteseik előtt igazolják az ateista propaganda sikerét.
A kutató úgy véli, hogy a tendencia valójában ezzel éppen ellentétes volt. Az imádkozók száma, kora, neme szerinti bontásban készült jelentésekből az derül ki, hogy 1952-ben az előző évinél többen mentek el a zsidó húsvét ünnepén a templomokba. A Vinnyica körzetében készült rendőrségi összesítő szerint ekkor ráadásul már minden zsinagógában megjelentek a fiatalok. Ebben a térségben tíz–negyven fő, Dnyepropetrovszk városában a hívek tíz százaléka volt a tizennyolc–huszonöt éves korosztály tagja. Az ő jelenlétük a zsidó identitás korábban elképzelhetetlen nyilvános vállalását jelezte.
De nem csak ez mutatta a változásokat. Jeruzsálemi beszélgetésünk alkalmával Altshuler professzor elmondta, hogy az ukrajnai levéltárban fennmaradt dokumentumok szerint az 1952-es húsvéti ünnepeken a zsinagógában megjelent mintegy háromezer ember közül az egyházügyi hivatal megbízottai ötszáz főben jelölték meg az állami intézmények alkalmazottait. Az éberen figyelő állambiztonságiak gondosan regisztrálták azt is, hogy mintegy százötven zsidó gépkocsin érkezett. Mivel ebben az időben magánautók alig voltak a Szovjetunióban, a kutató szerint a jelenség a szovjet elit zsidó tagjainak öntudatában a hivatalos antiszemitizmus hatására végbement változásról tanúskodik.

A „fehér köpenyes gyilkosok” ügyében lezajlott sajtókampány tovább erősítette ezt a tendenciát. A hatalom retorzióval válaszolt: 1953 első felében nyolc zsinagógát bezártak a Szovjetunióban. Más városokban, a többi között Cserkasziban a hatóságok különböző ürügyekkel kisajátították a központban épült templomot, és jóval kisebb kültelki épületet adtak helyette. A helyi zsidóság vezetőit arra kényszerítették, hogy – miként a Kreml elképzelése szerint 1953 februárjában a saját népük deportálását kérő vezető zsidó értelmiségiek – ezt ők maguk kérelmezzék. „Mivel megértjük, hogy államérdekről van szó, a város kulturális érdekeire való tekintettel készek vagyunk önként átadni az épületet” – szólt a nevükben jó előre megírt levél.
Közvetlenül Sztálin halála után a zsinagógák váltak a Szovjetunióban gerjesztett zsidóellenes hisztéria egyik célpontjává. A kisvárosok gyáraiban, üzemeiben tartott munkásgyűléseken 1953 januárjában és februárjában jó néhány határozati javaslat született a zsidó templomok fokozott ellenőrzéséről, a Joint nemzetközi zsidó segélyszervezettel való kapcsolatuk felderítéséről. A hivatalos szervek képviselői ezúttal is versengtek egymással az éberségben: az egyházügyi hivatal egyik kijevi tisztviselője feletteseinek írt jelentésében „sötét erők és valószínűleg nacionalista elemek” gyülekezőhelyének minősítette a helyi zsinagógát. Leningrádban elterjesztették, hogy a zsidó temetőben fegyvereket és adó-vevő készülékeket találtak.
1953 elején – Sztálin halála előtt, de azt követően is – egymás után tartóztatták le a vidéki zsidó közösségek vezetőit. A rendőri szervek különös módon nem az állami antiszemitizmus tombolása alatt, hanem éppen a zsidó orvosok váratlan rehabilitálását követően látták elérkezettnek az időt, hogy felhasználják a hosszú évek óta gyűjtött adatokat. Mintegy a diktátor halála után elbizonytalanodott megtorló hatalom megerősítésére és persze önigazolásul is. Az odesszai rabbi például azért került börtönbe, mert kijevi kollégája nyomatékos tanácsa ellenére 1948 és 1952 között nem volt hajlandó kihagyni a széderesti szertartásból a szétszóratásban élő zsidóság kétezer éves reménységének kvintesszenciáját, a „Jövő ilyenkor Jeruzsálemben!” mondatot.

Szimferopolban és Asztrahányban ugyancsak múltbéli „bűnei” miatt tartóztatták le a helyi rabbit, továbbá egy 82 és egy 73 éves embert. A tbiliszi zsinagóga Davidasvili nevű 45 éves elöljáróját pedig azért hurcolták el 1953-ban, mert nyolc évvel korábban palesztinai kivándorlásra biztatta társait, és a helyi zsinagógában vallási oktatást szervezett zsidó gyerekek számára. A kaukázusi Ordzsonikidze városában sovinizmus és cionizmus vádjával börtönbe került az ottani zsidó közösség Denenberg nevű vezetője, amiért elmondta a húsvéti ima szövegét a szétszóratás utáni visszatérésről Jeruzsálembe. Ugyanott a 78 éves kántort is elhurcolták. Ő hat évvel korábban, 1947-ben mondta el ezt az imát. A doni Rosztovban a kántor, Vinnyicában pedig a zsidó közösség tizenhét vezető tagja került börtönbe. Zsmerinka, Szimferopol és a Vinnyica területi Bersad rabbiját a hatóságok lemondásra kényszerítették. Az utóbbi azonban az orvosper vádlottainak szabadlábra helyezése után, 1953 tavaszán visszatérhetett a helyi zsidó közösség élére.
Az 1953-as széderestékről szóló jelentések egyébként húsz–huszonöt százalékkal kevesebb hívő jelenlétét rögzítették. Ez alighanem valós adat, hiszen a „fehér köpenyes gyilkosokról” szóló cikk megjelenése utáni pogromhangulatban a korábbi évektől – illetve a kor kelet-európai, többek között magyarországi szokásaitól – eltérően a zsidók aznap nem mertek beteget jelenteni a munkahelyükön. Külön pártutasítás nyomán az ünnep napjaiban más ürüggyel sem menthették ki magukat. Április 4-én, az „orvosügyről” megjelent második Pravda-cikk napján azonban már tömegek jelentek meg a zsinagógákban. Az egyenesen Georgij Malenkov kormányfőnek és Nyikita Hruscsov KB-titkárnak küldött jelentések az előző napi adatokhoz képest 58 százalékos növekedésről adtak számot. A felszabadult örömtől ragyogó arcú emberek számára ez a templomi szertartás korántsem csak az egyiptomi fogságból való szabadulás kétezer éves történetére való emlékezés volt. Olyannyira nem, hogy a moszkvai nagy zsinagógában többen az aznapi Pravdával a kezükben jelentek meg, és hangosan felolvasták társaiknak az „orvosügyről” szóló közleményt.
A Sztálin halála utáni hatalmi harc idején kialakult bizonytalan, forrongó társadalmi közegben távolról sem csupán a zsinagógák falai között változott meg a hangulat. A szovjet városokban – eleinte főleg a lágerekből kiengedett idős cionisták körül – lassan, titokban ugyancsak elkezdődött a szervezkedés. „A vörös fáraó fogságából” később kiszabadult emberektől tudjuk, hogy 1953 végétől egy-egy család otthonában Moszkvában, Leningrádban, Kijevben, Lvovban, Odesszában, Vinnyicában, Taskentben és más városokban összejöttek zsidó csoportok. Nem a szabadság, hanem a rabság kis körei voltak ezek, amelyekben a fiatalok tanulmányozták népük korábban hétpecsétes titoknak számító történetét. Megosztották egymással az Izraelről hallott híreket, és megünnepelték a zsidó állam újjászületésének évfordulóját. Az identitástudat ilyen megnyilvánulása a posztsztálini Szovjetunióban is megengedhetetlen volt. 1955 nyarán egymás után tartóztatták le ezeknek a csoportoknak a tagjait: Moszkvában például a Guberman, a Landman, a Rozsanszkij, a Brodszkij és a Liberman család leszármazottait. A szovjet zsidóság egymástól elszigetelt, elszánt képviselői az évek során többnyire állásukat, sok esetben a szabadságukat is elveszítették. A kijevi és rigai csoportok tagjait 1955–1957 folyamán két–tíz évi börtönre ítélték; ők az 1960-as évek közepén egymás után szabadlábra kerültek, és kijutottak Izraelbe.