Jobb ma két túzok

Amennyiben az új Vásárhelyi-tervnek az a célja, hogy mindazt a természeti értéket elpusztítsa, amit az előző Vásárhelyi-terv megkímélt, úgy a legjobb úton haladunk ennek a megvalósítása felé - fogalmaztak a természetvédők egy évvel ezelőtt. Bodnár Mihály, a Bükki Nemzeti Park dél-borsodi tájegységvezetője sokat tett azért, hogy ez ne következzen be. Azt mondja, akkor lenne igazán sikeres az új Tisza-szabályozás, ha a folyó mentén élő gazdák is érdekeltté válnának a természet védelmében.

– Azt gondolná az ember, hogy az árvíz elkerülése mindenkinek érdeke. Miért kavar ez a kérdés mégis ilyen indulatokat?
– Az árvíz elkerülése igen. A kérdés itt az, hogy kinek a földjét árasszák el vízzel. A borsodi mezőség, amelynek én vagyok a tájegységvezetője, a Vásárhelyi-terv első változata szerint szintén az elárasztandó területek közé tartozott volna. Ennek a tájegységnek a sorsáról azért szeretnék beszélni, mert modellértékű a Tisza menti környezetvédelem szempontjából. 1999-ben meghirdette a kormány a nemzeti agrár-környezetvédelmi programot, amiből aztán 2002-ig nem lett semmi. Ez új típusú agrárkifizetés lett volna a gazdák felé, akik az országnak, a társadalomnak többletszolgáltatást nyújtanak, és ezért többletkifizetés illeti meg őket. A cél az, hogy egy-egy természeti értékben gazdag élőhely vagy ahogyan most nevezzük, érzékeny természeti terület – esetünkben a borsodi mezőség – túzokállománya és az ott élő növény- és állatközösségek megmaradásáért bizonyos intézkedések megtörténjenek. 1999-ben nagy csinnadrattával azt hirdették meg, hogy hatmilliárd forinttal indul a program, ehhez képest 2001-ben csupán kétmilliárd forintról született döntés, amihez a Környezetvédelmi Alap tett hozzá néhány százmillió forintot. Az idén ennek az összegnek körülbelül a duplája áll a rendelkezésünkre.
– Pontosan miről van szó?
– A gazdák hektáronként meghatározott összeget kapnak, ha vállalnak bizonyos feladatokat a túzokok érdekében. Nem gyújtogathatnak. Valami ősi, ázsiai beütés lehet a magyarban az a szokás, hogy felgyújtja a pusztát. Azt mondják, ha elég a száraz fű, szebben sarjad az új. Csakhogy ezzel rengeteg áttelelő rovart elpusztítanak. A túzokcsibe viszont sok állati fehérjét igényel növekedése kezdeti szakaszában, és ezt a fűben élő kukacokból, puha, fiatal szöcskékből és más rovarokból fedezi. A következő előírás, hogy a gazda nem kaszálhat előbb június 15-nél. Ez azért van, mert körülbelül eddig ül a fészkén a túzoktojó, és ha nem ugrik el elég gyorsan a gép elől, őt is lekaszálja. Ha a fészek takaratlanul marad, jön a héja, a szürke varjú, a róka, és utobbi nemcsak a csibéket eszi meg, hanem a tojót is megtámadja. Van még egy nagyon fontos tiltás: nem engedjük az ősgyepek felszántását, felülvetését, trágyázását, ugyanis mindez gyomosodást eredményez, és azt a természetes egyensúlyt szünteti meg, ami a különféle növények társulását jellemzi. Szántóterülettel is lehet a támogatásra pályázni, itt azt írják elő, hogy csak természetbarát vegyszerekkel és trágyával szabad a területet kezelni.
– Hány túzok él itt?
– A borsodi mezőségen hosszú évek óta harminc–negyven közöttire tesszük az állomány létszámát. Az országban ezer–ezerkétszáz túzok élhet, a világon összesen sincsenek többen huszonhatezernél. A program a mi térségünkben nagyon sikeres volt, 81 pályázó nyert, a pénz csaknem negyven százalékát a borsodi gazdáknak fizették ki. Ez rossz adottságú terület, itt mindig gyengén termett a föld. A gazdák több pénzt kapnak akkor, ha vigyáznak a túzokokra, mint ha intenzívvé tennék a termelésüket.
– Hogyan kapcsolódik mindez a Vásárhelyi-tervhez?
– Mintául szolgálhat. A kormány arról döntött, hogy nyolc lehetséges víztározó esetében megindítják a megvalósíthatósági vizsgálatokat. Ezek közül választják ki azt az öt tározót, amit aztán megépítenek. A legjobb tudomásom szerint erre 17 milliárd forint áll rendelkezésre, ebből finanszírozzák a tanulmányokat, a tervezést és a kivitelezést, amit 2006-ig meg akarnak valósítani. Feltehetően a környezetvédők tiltakozásának köszönhetően tisztább helyzet alakult ki, mint egy évvel ezelőtt. A nyolc kiszemelt terület között nincs egy sem, amelyik ellen természetvédelmi kifogást lehetne emelni.
– Mik voltak a kifogásaik a terv eredeti változata ellen?
– A régi tiszai áradások olyanok voltak, mint a lélegzés. A víz lassan kijött, és még lassabban ment vissza. Ehhez képest a gátak közé szorult folyó ma képes arra, hogy egy éjszaka négy métert emelkedjen. Amikor robbantják a gátat, vagy árvízkapukat nyitnak, tulajdonképpen semmi mást nem csinálnak, mint egy mesterségesen létrehozott árvízkatasztrófát. A Vásárhelyi-terv korábbi változatában olyan alacsonyan fekvő területeket jelöltek ki az elvezetendő víztömegek befogadására, mint az említett borsodi mezőség, amit vizenyőssége, mocsarassága miatt nem nagyon használtak intenzív mezőgazdasági termelésre – ezért maradhattak meg itt a természeti értékek. A vízügyesek viszont mérnöki precizitással azt keresték, hol van az a terület, ahová a legkisebb helyre – köbméter per forinttal számolva – a legolcsóbban a legtöbb vizet engedhetik be. Az eredeti tervek szerint a túzokok élőhelyét több méter magasan lepte volna el áradáskor a víz.
– Hogyan sikerült ezt megvétózni?
– Nem volt könnyű. Az itt gazdálkodó embereknek kissé rosszabb az érdekérvényesítő képességük, mint a szolnoki Tisza-szigetre több tízmilliós ingatlanokat építőknek. Mi, természetvédők elmondtuk a kifogásainkat, azt hiszem, jól is kommunikáltunk, a sajtó adta lehetőségeket kihasználtuk, hiszen az árvíz még mindig jobban érdekli az embereket, mint az iraki konfliktus. Mi lepődtünk meg a legjobban, hogy sikerült megértetnünk a vízügyesekkel, hogy fogadják el: a kényszertározás az élőlényekre mesterséges katasztrófaként fog hatni.
– Feltétlenül szükség van egy újabb Tisza-szabályozásra?
– Az a rapszodikus vízjárás, ami most jellemzi a Tiszát, kezelhetetlen. Több megoldás van: az egyik, hogy a gátakat tovább magasítjuk. Csakhogy ha ez átszakad, akkor mindent elvisz a víz. A második lehetőség a tározórendszer kiépítése. A harmadik, szerintem legszerencsésebb megoldás a gátak távolabbra helyezése volna. A kárpátaljai erdőirtások miatt megnövekedett a gátak között átáramló víz mennyisége. Mégsem a csövet vastagítjuk, hanem lavórokat építünk. Persze lehet, hogy ezek akár hosszú távon is képesek lesznek kezelni a helyzetet, de mi van akkor, ha tovább nő az árvízszint? Megnövelik a tározókat? Azt is tudom, hogy a gátak kijjebb helyezésével rengeteg probléma járna, a hidakat, utakat, közműveket át kellene építeni. Van a Tiszán néhány szűkület, ami miatt nem lehet átépíteni a gátat, például a tiszalöki vízi erőműnél, Kiskörénél, Szolnoknál, Szegednél. A Bükkben, ahol a Kátyi-patak két nyáron elöntötte a falut, ugyanezt a problémát a vízügyi mérnökök úgy oldották meg, hogy építettek egy pótmedret, amelybe egy bizonyos árszint elérése esetén belép a víz, és megkerüli a települést. Biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb Szolnok és Szeged is rá fog kényszerülni valami hasonló megoldásra. Amíg a Tisza a maga természetes módján áradt, létrehozott különféle holtágakat, amelyek aztán feltöltődtek, máshol újak keletkeztek egy évmilliós ökológiai körforgás szerint. A Tisza szabályozása ezt a folyamatot megakasztotta. A holtágakat most mesterségesen kell kotorni, karbantartani, friss vízzel ellátni, az iszapot, ami nehézfémtartalma miatt veszélyes hulladék, el kell szállítani. Ha kiszélesítenék a gátakat, ezek a folyamatok ismét a maguk törvényei szerint működhetnének.
– Kié most az a földterület, amelyet tározóvá akarnak alakítani?
– A jelenlegi gyakorlat az, hogy az állam azokat a földeket, amelyeket árvíz esetén el fognak árasztani, egyszerűen kisajátítja, és valami minimális pénzt fizet érte. Szerintem ez enyhén szólva elavult és diktatórikus módszer, ami felesleges feszültségeket okoz. Mi attól tartunk, hogy a lakosság ellenállása miatt nem sikerül esetleg bevonni a programba azokat a mezőgazdasági területeket, amelyek egyébként környezetvédelmi szempontból megfelelnének. Egészen más volna a helyzet, ha az állam azt mondaná, hogy az önök földjeinek elárasztása révén milliárdos értékeket mentünk meg Szolnokon és Szegeden. Az igazságos teherviselés elve szerint és az ön termelési biztonságának veszélyeztetése miatt fizetünk önnek. Az agrár-környezetvédelmi program kapcsán látom, ha így tárgyalnak a gazdákkal, a fenntartásaik nagyon gyorsan megszűnnek.
– Azt mondta, olyan volt a tiszai ciánmérgezés, mint az erős antibiotikum. Sok kárt okozott, de gyógyító hatása is volt.
– Úgy tűnt, hogy azok a halak pusztultak el nagy számban, amelyek télen nem vermelik el magukat. A Kínából betelepített halak, az amur és a busa télen is aktívak maradnak. Az élővíznek van egy tulajdonsága, nevezetesen, hogy hőmérséklete szerint rétegződik. Mindig a plusz négyfokos víz van legalul. A szennyezés a plusz egyfokos vízzel érkezett, tehát elhaladt az elvermelt őshonos halak, például a pontyok felett, nem is igen láttunk pontyot elhullva. Az úszkáló busákat viszont telibe kapta. Magunk is meglepődtünk, hogy mennyi busa élt a Tiszában, amikor láttuk a hatalmas élettelen testeket. Én úgy emlékszem, hogy a tetemeknek legalább a kétharmada busa volt. Ezek a hatalmas halak ugyanazzal a planktonnal táplálkoznak, mint az apró pontyivadékok, azt hiszem, hogy egyfajta táplálékkonkurencia alakulhatott ki közöttük. Véleményem szerint ez volt az oka annak, hogy a Tiszában alig volt természetes halszaporulat. A ciánszennyezés utáni nyáron viszont megszaporodtak a fiatal halak. Az elméletemmel csupán az a baj, hogy az elmúlt két évre nem igaz, azóta megint nagyon kis mértékben nő a halállomány, nem értem, hogy miért.
– Hallani arról is, hogy a kontrollálatlan áradás miatt számos nem őshonos növény magját viszi a vízbe, és ezek a növények elpusztítják az őshonos növényzetet.
– Nem egy olyan hely van, ahol már túlsúlyba került a gyalogakác, az amerikai kőris és a zöldjuhar. Ezek a növények dísznövényként kerültek az országba, és mára komoly ökológiai problémát jelentenek. Az a szaporodási taktikájuk, hogy sok ezer magot szórnak szét a világban. Körülbelül negyvenezer hektárt veszélyeztetnek, és csak úgy lehetne védekezni ellenük, ha kaszálnák őket csemete korukban, vagy az állatok lelegelnék. De hol helyeznénk el annyi állatot, amennyi lelegelné ezt a hatalmas területet? Ha szántóterületre áradna a víz, az valamelyest megoldaná ezt a problémát. Ráadásul nem is tudnának mit kezdeni a gazdák velük. A mezőségi falvakban sorra megszüntetik a tejcsarnokokat, és ez nemcsak egzisztenciálisan lehetetleníti el az embereket, de lelkileg is tönkreteszi azokat az öregeket, akiknek néhány tehénkéjük adott értelmet az életüknek.
– Az idén megtiltották a motorcsónakok használatát a Tisza-tavon. Mit gondol, lesz ennek természetvédelmi hozadéka?
– A magam részéről nem gondolom, hogy a vízminőség szempontjából ennek különösebb jelentősége volna. Azt viszont érzem, hogy hatalmas feszültséget okoz azoknak a vállalkozóknak a körében, akik motorcsónak-kikötőket építettek. Hiába hirdették a plakátok, hogy az unióban majd megtisztulnak a vizeink, én azt láttam néhány hete Olaszországban, hogy a Pó tavaszi áradása során kimosott egy szeméttelepet, és tíz kilométereken keresztül szakálluk volt a fáknak a rájuk akadt nejlonzacskóktól. De az is igaz, hogy a Temzében ismét lehet halat fogni, annyira tiszta a víz. Kíváncsi vagyok, nálunk melyik példa honosodik meg.