Jolika és a hídőr

Szalkára érkeztünk, tessék a térképen megnézni, a falu az Ipoly túlpartján van, ami többet jelent a folyó egyik oldalánál, hiszen itt a két oldal nyolcvan éven át farkasszemet nézett: innen Magyarország, túl Szlovákia. Igen, Trianon után a települést az új csehszlovák állam kapta, amely azóta kimúlt, s most a határ is múlóban van. Illő hát megtudnunk egyet s mást a túlparti magyarokról, akiknek élete olyan előttünk, mint egy eldugott könyv, amelyet nem nyitott ki senki; van okunk röstelkedni, de azt hagyjuk későbbre, most vágjunk neki a falunak.
Ha már könyvet emlegettünk, elmondjuk, hogy kezünkbe került egy kézzel írott krónika, és ebben az áll, hogy Ipolyszalka sose volt nagy véleménynyel magáról, s a környékbeliek is úgy tartják, hogy az itteni nép bicskás, kötekedő fajta, aki ide igyekszik, legyen óvatos. Máig emlegetik, mikor ide helyezték legendás papjukat, Ferenczy Györgyöt, s a falu fogatot küldött érte, a kocsis megkérdezte: „Aztán tudja-e az esperes úr, hová viszem?” „Szalkára, vagy nem?” „Nem: a pokolba.”
Hogy ebben sok igazság volt, a krónika igazolja, nem győzünk álmélkodni a leírásokon: ezt a legényt agyonverték, annak elvágták a torkát, s volt olyan esztendő, mikor harminc ház vagy szérűskert lobbant lángra, felgyújtották őket haragból és viszontharagból, de néha csak passzióból. Régi dolgok ezek, mondja egy öregember, majd nagyot sóhajtva hozzáteszi: akkor legalább volt virtus a szalkaiakban, mert ma már az sincs. Mi van helyette? Közöny. Beletörődés.

---

---

---

---

---

---

---