Kecskekutya

Bocsánatkéréssel tartozom egy kutyának. Lekecskéztem a napokban. Az azért hazugság volna, ha azt mondanám, hogy lelkiismeret-furdalás gyötör, mer’ nem gyötör, keményebb fából faragtak annál, hogysem egy kutya miatt, amikor annyi mocsokkal és szenvedéssel teli a világ… Ráadásul nem szeretem azokat az embereket – leginkább budai vénkisasszonyok ők –, akik fennen hangoztatják, mily boldogok, hogy sosem szültek gyereket, mert erre a világra nem érdemes, meg különben is, csak az állatban nem csalódik az ember, és ők nem is sajnálnak senkit, egyetlen embert sem tudnak úgy szánni, mint az ártatlanul szenvedő állatot, aki nem érti, szegény, hogy miért kell szenvednie. Szóval, lelkiismeret-furdalás ugyan nem gyötör, de azért egy kicsit bánt a dolog.
Engesztelésül (védekezésül?) elmesélem, hogyan történt az eset.
Sopronban jártunk, jó társaságban múlattuk a röpke időt, aznap délelőtt éppen Szent Mihály plébániatemplomához ballagdáltunk, farkasordító hidegben. A Szent Mihály utcában, a „két mór ház”-zal szemközt pillantottam meg.
– Ott egy kecske! – mondtam tréfásan.
Az utca túloldalán, egy virágüzlet melletti fedett nagykapu alatt, a vasrácsnak dűlve hevert. Füleit kissé hátrasunyva nézett kifelé a rács mögül, s ettől olyan lett, mintha kis szarvai lettek volna. Talán valamicske fekete szakálla is lehetett. De a legigézőbb a szeme volt. A tekintete. Fehér szeme volt. Rám nézett. Fektében, szinte mintha a válla fölött. Az utca túloldaláról. Félelmetes volt? Az azért nem. Ördög-bakkecske – valami ilyesféle jutott eszembe. S a gonoszság képzete is tétován ott libegett. Igen, a kecskének van ilyen rezzenetlen hideg szeme. Nézett onnan a túloldalról. Nézett engem – néztem őt.
– Lekecskézte – mondta valaki megrovón. – Szép dolog, mondhatom.
A templomkert rácskapuja előtt és a széles lépcsősoron nevetgélve, egymásba kapaszkodva óvakodtunk: csikorgó hideg volt, akár a szappanos csempe, úgy csúszott a tükörsima kő.
Visszafelé ugyanarra vezetett az utunk: a virágbolt oldalán. Ő még mindig ott hevert. Ahogy oldalát a kerítésnek vetette, bőre-szőre tenyérnyi hurkákban gömbölyödött a vasrudak rései között. Ahogy megálltunk, ránk emelte a tekintetét. Felemás szeme volt. A jobb szeme barna, a bal egészen világos. Nem ugatott, csak nézett. Reszketett, mint a nyárfalevél. Amikor leguggoltam, felült. Rám nézett, oldalát továbbra is a rácshoz nyomta. Majd kiesett a kopott bundájából, úgy rázta a hideg. Nem félek tőlük – azt hiszem, ismerem a kutyákat –, mégsem nyújtottam felé a kezem. Nem mertem. A tekintete miatt. Nem értettem, mi van benne. Nézett minket, nézett engem csöndesen és reszketett. Aztán lassan elfordította a fejét, égnek emelte a pofáját, és halkan vonyítani kezdett: Úúú-úúú-úúú!
Rég nem jártam Sopronban, elbandukoltunk hát az Ikva házfalak közt futó, festői völgyébe, cukrászdáztunk, megbámultuk kívülről a bezárt zsinagógát – szakszerűen mondva: a XIII. századból származó épület a kisvárosi gótikus zsinagóga típusának legkorábbi teljes példája a Rajnától keletre –, eltekeregtünk Bánfalvára a karmelita apácák egykori zárdájához, majd a régi katonai temetőbe is, ahol az elvadult sírok közt megbúvó ódon gondnoki ház alagsori szobácskájában egy havas szép szilveszteri hetet töltöttem kölyökkoromban. Hajdani barátom nagyszülei voltak a temető őrei, Avilai Szent Teréz sarutlan apácáinak kolostora pedig akkoriban épp bolondokházaként működött – így hát osztrák tévén bámult horrorfilmekkel és őrültek kacajával, sikoltozásával borzongattak azok a Hősi temetőben töltött éjszakák.
Szép szombat volt. Egész nap tekeregtünk, s csak mielőtt hazaindultunk volna, jutott eszembe ismét a kutya. A hideg kecskeszeme. A győri útról fordultunk vissza azzal az elhatározással, hogy felderítjük az ügyet. Ott hevert. Ugyanúgy. A rácshoz nyomódva. Felénk sem pillantott, ahogy a járdaszegélyhez kanyarodtunk az autóval. Máskor oly izgága gyermekeim nem szálltak ki, a hátsó ülésen fröcsögtek elszántan.
– Mondd, hogy állatvédő vagy! Fenyegetőzz! Greenpeace meg pénzbírság meg Állatvédő Liga! Mondd, hogy feljelented őket! Mondd, hogy elvisszük magunkkal! Tényleg, kobozzuk el! Verd ki jól a huppot!
A virágboltban idős asszony állt a pult mögött: rutinos mozdulatokkal kötözött egy temetési koszorút.
– Jó sora van annak – válaszolta tapogatózásomra. – Tán túl jó is. Rendes emberek a gazdái. Adnak ennie is, innia is. Jó kis ólja is van neki. Elpusztult a párja. Két napja. A kórházban. Belehalt a műtétbe. Azóta nem eszik. Azt várja.
Kifordultunk az üzletből. Megálltunk a rácskapu előtt. A kutya felpillantott, lassan ránk emelte a tekintetét. Leguggoltam. Ő felült. Mutattam neki a kezemet. Megszagolta, majd ahogy benyúltam a vasrudak közt és simogatni kezdtem, félig kidugta a rácson, belefektette, nyomta, szorította a tenyerembe a fejét. És lehunyta a felemás, félig barna, félig fehér kecskeszemét.
Semmi vigasztalót nem tudtam neki mondani.
Már kifelé gurultunk a városból, amikor a visszapillantó tükörben észrevettem, hogy nagyobbik lányom gyanúsan mereven bámul a kocsi ablakán kifelé. Amikor észrevette, hogy figyelem, elmosolyodott.
– Nem a kutya miatt – mondta csöndesen, és megtörölte a szemét. – Ne sajnálj. És ne bámulj. Tényleg nem a kutya miatt.
– Hát?
– Ahhoz semmi közöd.