Kis-Oroszország az óceán túlsó partján

Ha valaki azt mondja a peresztrojka idején, hogy a jövő évszázad elejére New Yorkban egész városnegyedet fognak benépesíteni a Szovjetunió területéről frissen kivándorlók, akik oroszul beszélnek, írnak és olvasnak; hazulról importált áruk tömkelege közt válogatnak a szupermarketben, böhöm autókkal furikáznak, és az Atlanti-óceán partjának homokján sörözgetnek-cigarettáznak, nos, ezt a látnokot alighanem becsukták volna valamelyik haladó moszkvai elmetudományos intézetbe. Pedig ez történt, és ez történik a valóságban napjaink Amerikájában.

A New York belvárosából a Manhattan hídon át Brooklynba közlekedő, Q jelű metró egymást követő megállóinál sorban kiszállnak az afrikaiak, az ázsiaiak, a spanyolul beszélők és a fekete kalapos, csüngő pajeszos izraeliták, végül csak fehér útitársak maradnak velünk a kocsiban. A jól öltözött, különböző korosztályokhoz tartozó emberek csendesen beszélgetnek – oroszul. Az Atlanti-óceán partját egyutcányira megközelítő vasútvonal a végállomás előtt már a magasban vezet, a forgalmas Brighton Beach Avenue fölötti szegecselt vastraverzeken csikorog-dübörög a szerelvény, amint a visszaútra vált. Mint a régi idők mozijából itt maradt amerikai városkép, olyan a Coney Islandtól északra, az óceán öblével szemközt húzódó homokos strand is, amelyet kilométernyi hosszú, tíz méter széles, pallóval borított promenád szegélyez, mint a világhírű Atlantic City deszkasétányát. A szintén fából ácsolt központi pavilon körül a homokban heverő palackok hívják fel a figyelmet valami szokatlanra: az amerikaitól merőben eltérő alakú, félliteres sörösüvegeken cirill betűs címkék: Baltika, Original, Szankt Petyerszburg, Rosszija. Tíz-tizenkét tengerparti háztömbben – amelyek olyanok, mint az 1940-es évek végének moszkvai téglagótikája, csak sokkal jobb állapotban – máris sok ezer oroszországi bevándorló család él. A jobb módúak modernebb, tengerre néző apartmanházakban, illetve a főutcától nyugatra húzódó, csendes mellékutcák kis előkertes családi sorházaiban laknak. A pénzzel még jobban eleresztetteknek máris elegáns lakóparkok épülnek a Long Island felőli végen, s a bankok aligha kukacoskodnak az odaköltözni vágyó, főleg fiatalok hitelügyletével: a pályakezdő bevándorlók minden jel szerint szép és sikeres üzleti karrier előtt állnak.

A szinte már elfelejtett történelem köszön vissza Amerika e szegletében. Valamikor a XIX. és a XX. század fordulóján az olasz földről érkező, nagyon összetartó emigránsok népesítették be hasonló módon és tempóban a keleti part nagyvárosait, lakták be a maguk ízlése és szokásai szerint New York, Boston, Philadelphia városnegyedeit. Olyan ez, mint a Keresztapa című film elején látható Little Italia, amelyből mára csak egyetlen koszos utca maradt meg mutatóba Manhattan délkeleti szélén, Nápoly hangulatát (és szagát) idézve. A különbség azonban a Mulberry Street és a Brighton Beach-i főutca között nemcsak az, hogy az utóbbi tiszta, hanem hogy olyan eleven is, mint az előbbi volt egykor, a mai olasz-amerikaiak nagyapái és dédapái idejében. További feltűnő – és nekünk, magyaroknak különösen szórakoztató – jelenség, hogy a brooklyni kolóniában csak orosz beszédet hallani, minden oroszul van kiírva, az újságosstandokon alig látható más, mint cirill betűs újság, magazin. Több helyütt láttam az Izvesztyija, a Lityeraturnaja Gazeta és más moszkvai lapok friss számait, persze orosz Playboyt, Penthouse-t s egyebet is. A könyvesboltok orosz klasszikusokkal és ponyvával vannak teli, a lemezboltok ajtaján orosz könnyűzene száll ki, Alla Pugacsova és Joszif Kobzon énekel, minden kirakatban vörös csillagos karórák, sarlós-kalapácsos zászlók, kitüntetések és Lenin-szobrocskák – ne feledjük: New Yorkból nem hurcoltak el senkit Szibériába 1945-ben, mint például tőlünk!

Az előző tíz-tizenkét év alatt a volt Szovjetunió területéről ide érkező gazdasági emigránsoknak, becslések szerint tízezreknek, tulajdonképpen csak a múltjuk közös. És persze a nyelvük, amelyen otthon is megértették egymást az oroszok, baltiak, kaukázusiak, törökök és más ázsiaiak, akik mind képviseltetik magukat itt is. Mondják, „orosz zsidók” lakják Brighton Beachet, de ebből szemmel nem sokat érzékelni, az itt lakók közt külsőre nem sok különbséget látni, túlnyomórészt fehérek járnak az utcán, jóval kevesebben mongol-türk jellegűek, csak a rendőrök közt vannak négerek. Épült két új zsinagóga, de egyik sem úgy fest, mint ahová sokan járnának. Kóser üzletre sincs itt olyan igény, mint New York más részein.

Az igazi meglepetés akkor éri az embert, amikor egy élelmiszer-szupermarketben találja magát. Aki járt a Szovjetunióban, azon belül egy „közértben”, az tudhatja igazán, mit jelentett a „minden eddigi rendszerek legjobbikának” (copyright: Lukács György) hétköznapi valósága. Nos, a mostani orosz „közérttel” akár mi, magyarok is kiegyezhetnénk, ami szem-szájnak ingere, kapható. Sőt a választék még az Amerikában megszokottnál is színesebb, mert hiába jut el minden létező hazai és külföldi cikk a hatalmas ország valamennyi zugába, amint ide is, ez a keleti importáru-kínálat így, egybehordva mégis páratlan. Az egyik boltban láttam harmincféle „orosz” sört, a másikban húszfajta másikat a rigai Portertől a voronyezsi világosig, ugyanennyi klasszikus és eredeti vodkamárkát; mindenféle hús-, hal-, sajt-, pék-, konzerv- és zöldségárut és déligyümölcsöt, akkora kínálatban, amilyent azelőtt odahaza álmodni is felért a rendszerellenes izgatással. Egy csemegerészlegben eredeti „teli salamit” is kínáltak, fél kilót 1200 forintnak megfelelő dollárért, tehát olcsóbban, mint a Fény utcai piacon. (Az otthon hagyott világukból csak egy dolgot nem láttam: rubelt.) A fehér kötényes, fityulás kiszolgáló aszszonyságok semmiben nem emlékeztetnek a régi goromba, nyegle szocialista boltosokra, kedvesen mosolyogva, oroszul vagy rosztovi angolsággal kínálják a csábító ínyencfalatokat. Lám csak, mit tesz a dolgozóval a környezetváltozás?

Az utcán jobban körülnézve máris láthatók a formálódó osztálykülönbségek ismertetőjelei. Szerényen öltözött idősebbek és naphosszat a lábukat lógázó, jómódú ifjak teáznak-kávéznak egymás mellett. Alighanem készülőben a Keresztapából ismert történet következő fejezetei is: kigyúrt, kopasz, napszemüveges, aranyláncos fiatalemberek cirkálnak koromfekete automata turbódízelekkel, gyanús dudorokkal a zakójuk derekánál, szöszi tündibabákkal a szabad kezüknél. Azt, hogy miként áll a helyi piacok és a „védelmük” felosztása, nem különösebben tudakoltam, de biztos túl vannak már az első megbeszéléseken. Mással is lehet kereskedni Brighton Beach és Szentpétervár között, nem csak sörrel és szalámival.

Hogy mit hoz a jövő ennek a közösségnek az Újvilágban, azt talán még Anna jósnő (gadalka Anna) sem tudná megmondani, pedig ő mindent előre tud bárki jövőjéről, várható szerelméről, házasságáról, gyerekeiről, szerencséjéről és pechjéről, aki bejelentkezik hozzá egy tarotfélórára 25 dollárért. Az egykori holland gyarmattelep, Breuckelen – a mai Brooklyn –, ki tudja, hányadik betelepülő nációja még csak az elejét játssza annak a történetnek, amelynek mások már a végénél tartanak, szétszóródva és beolvadva abba a tarka masszába, amit Amerikának neveznek. Ma még csak ott tartunk, hogy a Puskinról elnevezett kávéházban elfogyasztott pompás kaviáros blincsiki, pelmenyi és parázson sült báránysaslik mellé szabadon fogyaszthattuk a boltból magunkkal átvitt, jéghideg söröket – egyelőre nincs a helynek italmérési engedélye. A csinos kis orosz pincérlány a kérésünkre, hogy hozzon sörnyitót, azt felelte: – Pázsálusztá! A számlát oroszul írták meg, kíváncsi lennék, hogyan ellenőrzi a helyi APEH. Búcsúzóul összeszedtem minden orosztudásomat, s így köszöntem meg a „good service-t”: – Szpasziba!