Könyvesház

Az erkölcs aranyfedezetével
Görömbei András Csoóri-monográfiája
Szakolczay Lajos

A sok műfajban alkotó Csoóri Sándor életműve van annyira gazdag, hogy több irányból is megközelíthető az író személyisége. Görömbei András mindent megtesz – monográfiája egyszerre pályakép és személyiségrajz –, hogy minél árnyaltabban álljon előttünk a nemegyszer drámai hangoltságú életút. Az irodalomtörténész arra kíváncsi, hogy a bajvívók magyarságképében Illyéssel rokon író miként tudta – gyakran a szovjet hódoltságban elgyávult politika helyett is cselekvő – műveiben (verseiben, esszéiben, szociográfiáiban, filmjeiben) a nemzetet és a személyt egyként sújtó történelem jelenségeit esztétikummá avatni. Csoóri feje fölül nem veszi el a XX. század történelmét, sőt keretként használja, hogy megmutathassa: kényszerű szorításában mivé válhatik az erkölcsre olyannyira érzékeny művészhős.
A tanulmányírónak, valljuk meg, nincsen könnyű dolga, hiszen az időrendet követő pályakép fejlődésrajzában mindenképp érzékeltetni kell, hogy melyik műfaj és alkotás jelenti egy-egy pályaszakasz csúcsát. Némi leegyszerűsítéssel: a hatvanas évek elején például a szociográfia (Tudósítás a toronyból) kap kitüntetett szerepet, míg a hetvenes és a nyolcvanas éveket – a szem- és léleknyitogató filmekkel egyetemben (Tízezer nap, Ítélet, Hószakadás, 80 huszár, Pergőtűz) – a fölülmúlhatatlan esszék sora (Tenger és diólevél, Utazás félálomban, Egy nomád értelmiségi, Eltemetlen gondok a Duna-tájon stb.) jellemzi. És akkor még nem említettem a költő korai remeklését (Anyám fekete rózsa) s a líra fájdalomról tanúskodó (némelykor Aranyt is közelbe hozó) őszikéit: a Hatytyúkkal, ágyútűzben, a Ha volna életem és a Csöndes tériszony kiemelkedő verseit.
Görömbei Andrásnak tehát sokfelé ágazó, a személyes sorsot és a történelmet (benne a politika követhetetlen bakugrásait) önkínzó módon elemző s megvilágosító, tematikájában hihetetlenül gazdag életművet kellett bonckés alá vennie. Jóllehet mindezek részletes elemzésére csupán egy nagymonográfia vállalkozhat, kisebb terjedelmű pályarajzában is sikerrel kamatoztatta elemzőkészségét és a szerkezetet alakító invencióját.
Mitől értékes Csoóri Sándor életműve? Attól, hogy – miként a monográfus megannyi elemzéséből kitetszik – minden szó mögött ott az erkölcs aranyfedezete. Az író „a nemzeti megújulás lehetőségét kutatja és szorgalmazza. Meggyőződése, hogy a magyarságnak erényt kell kovácsolnia történelmi tapasztalataiból, önmaga legtisztább hagyományaihoz, legtisztább értékeihez kell fordulnia, fel kell egyenesednie lélekben, szellemben.”
(Görömbei András: Csoóri Sándor. Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 2003. Ára: 1600 forint)

Sebhordozók
A megszólított Féja Géza
Joó

Kölcsönös megbecsülésből fakadó, leheletfinom civódások – sokszor találni ilyet Féja Géza (1900–1978) levelezéskötetében. 1930-ban a Pesten tanárkodó, kisnemesi gyökerű irodalmár ezt írja felfedezettjének, Szabó Pálnak Biharugrára: „Én nem vagyok nagyságos úr, főleg ön számára nem.” A csak később hírnevet szerző parasztíró megvédi e megszólítást: „Nincs nekünk kifejezésünk se már arra, hogy kedvünkre szólítsuk meg azokat a keveseket, akiket a felsőbb osztályokból szeretünk és becsülünk.” Más példa ’53-ból: a háború után Féjához hasonlóan „nacionalizmussal, faji miszticizmussal” vádolt Sinka Istvánt a népi írók kommunistabarát szárnya Darvas Józseffel az élen arra venné rá, fogadja el a hatalom békülékeny gesztusait. Nem adja be a derekát, mivel ekkor Féja, Kodolányi és Erdélyi „rehabilitációjáról” még nincs szó. A költő erről Féját is tájékoztatja, ám az így ír válaszlevelében: „Szinte utolsó pillanatban jött az ajánlat, hogy egészségedet végre komolyan rendbe hozasd. Köszönöm szolidaritásodat, de igen kérlek: ne tedd függővé ügyedet az enyémtől.”
Mivel egyaránt meghatározó szerepük volt a népi írói mozgalom két világháború közötti szervezésében, Féjának Illyéssel, Németh Lászlóval már voltak nézetkülönbségei. A négygyermekes Németh ’44 augusztusában mégis Féja Gézának panaszolja el frontra küldését, Ilylyés pedig anyagilag is segíti a háború után elhallgattatott, tizenegy évre a békéscsabai könyvtárba száműzött Féját. Levélváltások tanúskodnak a táborok egykori átjárhatóságáról. A konzervatív Szekfű Gyula – 1939-ben, tehát két évvel a Viharsarok című szociografikus remekmű megjelenése és állami megbosszulása után – egyet tud érteni Féjával „a népi politika szükségét, mai szomorú helyzetét illetőleg”. A középosztályról is hasonló a diagnózisuk; csak a nézőpontjuk más. A Viharsarok szerzője sürgető értelemben kesereg: „A magyar nép felszabadításával is addig várnak, amíg nem lesz nép”, Szekfű pedig csitítaná a népiek radikalizmusát: „Önök… olyanokhoz beszélnek, akik még nincsenek itt.” Dante poklában tárulkozik ki annyi sebhordozó ember, mint ebben az 1922 és 1978 közötti írói levelezésben Hamvas Bélától Kós Károlyig.
(Féja Géza levelezése. Válogatta, összeállította Féja Endre. Nap Kiadó, Budapest, 2003. Ármegjelölés nélkül)

A romlás stációi
Félezer oldal a szórványmagyarságról
Haklik Norbert

Szinte emberfeletti feladatot, pontosabban – e helyütt egyáltalán nem túlzás ez a szó – küldetést vállalt Gazda József. A Kézdivásárhelyen született, jelenleg Kovásznán élő szerző ugyanis a szociografikus riport módszereivel, egyúttal szépírói eszközöket sem nélkülözve dolgozza föl egyetlen kötetben az elcsatolt országrészek magyar szórványainak történetét a trianoni országvesztéstől napjainkig.
A kötet legnagyobb erénye élményszerűségében rejlik: a szerző alapos, bensőséges interjúkon keresztül teszi az olvasó számára átélhetővé a romlás stációit. A könyv nem csupán a huszadik század leggyalázatosabb békediktátumának lesújtó utóéletét tárja elénk kendőzetlenül, de a különféle tájegységek és települések nyolcvan évének krónikája mellett családok történetét ismerteti. Gazda József az internálásoknak, népirtásoknak éppúgy külön fejezetet szentel, mint az anyanyelvű oktatás igényének feladásáról vagy az asszimiláció előretöréséről a vegyes házasságokban. A kötet legterjedelmesebb fejezete az utódállamok tájegységei szerinti felosztásban mutatja be a kisrégiók fokozatos magyartalanodását: a Horvátországról szóló részekben a Drávaszög, valamint Fiume és a pálmafás Abbázia magyarjai mellett a történelmi Magyarországhoz sohasem tartozott Splitben és Hvar szigetén élő magyarok is megszólalnak. Ezért érthetetlen, hogy a szerző a Szerémségnek miért csak a horvát fennhatóság alá eső településeivel foglalkozik, miközben az egykori legdélibb magyar vármegye Szerbiához csatolt tájait is közel tízezer nemzettársunk lakja, helyenként színmagyar településeken. Persze ez az apró hiányosság eltörpül a kötet elévülhetetlen érdemei mellett. A könyv a történelmi adatok közlése mellett az anyaországiak számára ismeretlen településekre kalauzolja el az olvasót: például a felvidéki Nemesborira, az erdélyi Mócsra vagy a kárpátaljai Gödényházára. Mindemellett olyan emberek szavait őrzi meg – mint Szabó Istvánét, Göc utolsó magyarjáét –, akik már valóban csak az Istennel beszélhetnek magyarul.
Ha irodalmi közéletünk végre érdemeihez méltóan kezelné a szociográfia műfaját, Gazda József okkal tarthatna számot a legmagasabb szakmai elismerésre. Az Istennel még magyarul beszélgetünk című kötetnek ott a helye minden olyan olvasó könyvespolcán, aki a határon túlra kényszerített magyarokat is a magáéinak vallja. Abban pedig csak reménykedhetünk, hogy a kötetben szereplő településekre ellátogatva a magyar utazó egy-két évtized múlva is talál olyan embert, akivel anyanyelvünkön tud majd szót váltani…
(Gazda József: Az Istennel még magyarul beszélgetünk. Püski Kiadó, Budapest, 2002. Ára: 3360 forint)

A Visztula partján
Magyar Krakkó
Kákonyi Péter

A Visztula-parti város sok évszázados múltja gazdag magyar emlékekben. Eleink már a középkorban is gyakran elvetődtek ide, „Szent László és Kapisztrán Szent János, Balassi és Báthory István, Bakfark Bálint és Pázmány Péter városába”, nem szólva a későbbi, viharos évszázadokról, amikor számtalan magyar bolyongott a Wawel, a „lengyel Akropolisz” tövében. Bámulám a Visztulát… Krakkó a magyar művelődés történetében címmel jelent meg a Balassi Kiadó gondozásában az a kötet, amelyben magyar írók, utazók és történészek munkái olvashatók a „magyar Krakkóról”.
A szöveggyűjteményben a város magyar vonatkozásait tekinti át a szerkesztő, Petneki Áron. Olvashatunk a lengyelországi születésű Szent László királyunkról, Nagy Lajos lengyel kapcsolatairól, a cipszer szerzetes-író Leibici Márton Senatorium (Kolostori beszélgetések) című munkájáról. Tragikus feljegyzéseket találunk a „pestises Krakkóról”, Báthory Zsigmond „titkos krakkói utazásáról”, továbbá a fiatalon elhunyt Szepsi Csombor Márton tudós író krakkói emlékeiből. Utóbbi ír a közeli hegyről, „melyben nagy üresség vagyon”, ír a helyi iskoláról, a piactérről, a szerzetesek viselt dolgairól, továbbá a krakkói zsidókról, hentesekről, különféle bujdosókról és zarándokokról.
A későbbi évszázadokból nem maradhat említetlen fejedelmünk, II. Rákóczi Ferenc, akinek lengyel kapcsolatai közismertek. Azt sem árt tudni, hogy kancelláriájának vezetője, Ráday Pál követként megfordult Krakkóban. Sándor István és Jósika Miklós ámulva említi útirajzában a nevezetes – ma is működő – „wieliczkai sóbányákat”. Báró Vay Miklós (1802–1894) és Toldy Ferenc (1805–1875) pedig élvezetes feljegyzéseket vetett papírra krakkói bolyongásáról. Kecskeméty Aurél reformkori író és publicista (írói álnevén: Kákay Aranyos) feljegyzéseiben megjelenik az egyszerre ódon és modern Krakkó, ahol az „elenyésző” régi épületek mellett szemünkbe ötlik a „roppant és igen szép katonai kóroda és laktanya”.
Modern íróink közül is többen megfordultak a Visztula partján. Molnár Ferenc haditudósítóként, Krúdy pedig – aki számtalan hangulatos lengyel emlékét papírra vetette műveiben – „magánzóként”. A könyvet tanulmányok és fotográfiák teszik teljessé.
(Bámulám a Visztulát… Krakkó a magyar művelődés történetében. Balassi Kiadó, Budapest, 2003. Ára: 2000 forint)