Korhelyek eledele

-Szigetvilág-

Erős képzelet szüli az okokat
(Montaigne)

A „bor” szavunk, amely a szőlővel, a csigerrel, az icsorral, a seprő és a szűr szavakkal együtt honfoglalás előtti török eredetű, felkelti bennem a múlt iránti, néha szunynyadni látszó szenvedélyemet. Mert a bor, ahogy Hamvas Béla is mondja, a létért való küzdelmen kívül áll. Olyan örök kategória, akár a vallás, a művészet vagy a szépség. A bor valójában a nagy megvalósító is, s nemcsak a legközelebbi tegnapot idézi fel (tavalyi termés, tavalyi szüret, újbor), hanem mélyebbre is hasíthat az időben.
Mert a bor először is nagy rejtély, ahogy mondani szokták: a szőlő átveszi a föld igazi ízeit és titkait, és bogyóiban továbbadja. Így aztán akad ezerféle bor, és van ezerféle nyelvi csoda is. Van burcsák (szüret utáni újbor) és csavirga, csege és acsari, füvesbor és egyéb. Kástélyos, nyállott, pinyol, pimpókos és rámfol – pogánybor és rámpásbor (az utóbbi a kiforrott, de még nem tisztult újbor). Adó- és akóbór. Dézsmabor, vajdabor, strongabor, és ihol a kedvencem, a jargalóbor, amely valaha, a török korban a jargaló vitézeknek járt. Nem a nyargaló, hanem a zsoldos vitézeknek, akik a XVI. században szerződésben kikötött díjazásért, pontosabban a hópénz fölött kapott bérért harcoltak. Aztán van búcsúbor, nónabor, vota dézsma, fogott bor, száraz (suha) bor, sokadalom bora, papok adóbora, kepebor. Árendabor és szakmányos lőre, venyigehányók bora, zeverlicás bor és így tovább.
Amint olvastam efféle megkülönböztetéseket is: úrbor-misebor. De van vakbor – ahogy a zavaros bornak, amelynek nincs színe, fénye, tükre, igen sok megnevezése ismeretes: vakotás, rongyos, borjús, vedlett, cafrangos, fordult, buggyant, cafatos, resvedt, pállott, borongós, fölhős, ködös, poros, fakó, ordas, virágos, pimpós, nyaras, nyúlós, alja, söprős, szeprencés, szalvájt (eleje, utólja), ecetes, búsultbor, és még tovább. És vannak édes borok; bodzaürmös, rutás bor, mátkabor, zsályás, szögfüves, levendulás, örvénygyökeres, kakukkfüves, istenfásbor, mézes borok. Köszöntő borok, társ, fráter, sellye, induló-búcsúzó, unszoló, látó, kóstoló, áldomás, borpotya-pohár, ukkonpohara borok. Vásár, karácsony, húsvét, pünkösd, ünnep borai. A borivók ezerféle megjelölést használtak – alig van olyan szó, amely ennyire gazdag jelentésű volna, ahogy ezt Gombocz Zoltántól, a nagy nyelvésztől és a kultúrhistorikus Takáts Sándortól is tudjuk. Stiláris szépségét és gazdagságát még az oly kevéssé ismert szerző, mint a Jénai Tudós Társaság néhai tagja, Peretsényi Nagy László író 1805-es szövege is jól prezentálja.
Arad környéki szőlőhegyekről írva ugyanis rögzíti, hogy bizony Isten különös adománya a szőlő, kivált annak leve: „szívvigasztaló, orvosi erővel bíró, keserűségkergető, a szegénylegény enyhítő írja, fáradtnak ere helyreállítása, bágyadtnak erősítője – bátortalannak késztetője, szív titka, elme tükre, goromba vakmerősége, szerelmesnek szemtelensége, ájtatosnak rikkanója, poétának vénája – ügyetlennek átalkodása, ribantzok kívánsága, korhelyek eledele, sokféle indulatok szülője, kimutatója – kivált a jó gyoroki közönséges barna piros bor, kitől a vér hamar felforr – és annak dísze a jól készített aúszprug, egy bizonyos nektár és hirheltt mennyei ambrosia”.
Ó, hát: a bor! Milyen lehetett őkelme, mondjuk, hetven-nyolcvan évvel ezelőtt? Sőt még a filoxéravész előtt? Nem sanda üzleti megfontolások csábítgatnak erre a gondolatfutamra, csupán érdeklődésből írom. Lehetne Arany Jánoshoz, a szó talán legnagyobb magyar művészéhez méltó epikus költemény egy-két jobb évjáratú palack? Mondjuk egy 1806-os, a szakirodalom szerint is kiváló hegyaljai aszú – a napóleoni háborúk korából? Netán Kisfaludy korabeli badacsonyi, esetleg hasonló évjáratú nevezetes rózsamáli vagy villányi? Esetleg ruszti vagy még tovább, késő középkori szerémi? Ízszimfóniák halmaza? Karakterek összecsiszolódása, egymásba fordulása? Olajak és drágakövek csillogása? Bizonyára egyetlen szót válaszolnának erre a legöregebb falusi gazdák, előbb persze szertartásosan letörölgetve ama pókhálós palackot, és hunyorgó szemmel vizsgálgatva a gyertyafénnyel átvilágított színharmóniákat: nektár. Ez volna a válasz: nektár!
Aztán a bor olyasmit is felidéz bennem, amit a XXI. századi őrült létezésben akár „korszerűtlennek” is mondhatnánk. A bor ugyanis az idő helyes kezelésére int. Az „egymásutániság” szigorú és konok és kíméletlen rendjét sugallja – amely persze érzékelések, észlelések, emlékek és elképzelések sorából áll, úgy általában. Ahogy Platón is mondja: az idő az „örökkévalóság mozgóképe”. De mégsem az idő filozófiája és metafizikája ötlik fel bennem, csupán a triviális, egyszerű praxis. Csupán egy példa – az „örök bortermelő” példája.
Merthogy az elképzelt gazda mondjuk évszázadokon keresztül mindig ugyanolyan méltósággal ballagott ki megbecsült szőlőhegyére. Mindig és ugyanaz volt élet- és munkarendje. Mindig és ugyanaz volt ritmusa, harmóniája és belső rendszere létezésének. És ezt a civilizáció különféle technikai újdonságai lényegesen sosem érintették – a bor legfeljebb hálásan megköszönte Monseiur Malligand-nak az alkoholtartalmat mérő ebullioszkóp feltalálását, vagy Guyot-nak a róla elnevezett szőlőművelési rendszert, netán Pasteaurnek a pasztörizálást. De továbbra is vidáman fütyült az ipari forradalmakra és egyéb forradalmár zsenikre, változatlanul szigorú maradt az „örök bortermelő”-vel szemben. Vagyis azt parancsolja nekem ez a bor, hogy minden nagyszerű civilizációs eredmény ellenére mégis nekem kell hozzá alkalmazkodnom – időmet és energiámat úgy kell felhasználnom, amint ő kívánja. Az „örök bortermelő” szabadsága tehát valójában látszatszabadság; el kellett az idők folyamán jutnia odáig, hogy megértse: jelentősebb szerepet a szőlő-, bortermelő duettjében csak akkor kaphat, ha szaktudása mellett átérzi, sőt meg is érti az idő helyes kezelését.
Mert a szőlő és bor: növekedés és ritmus. Állandóság és változás egysége – megérteni az állandóság ideáját a tünékeny fölött. Megérteni a mindennapos „életgyakorlatot”, amelynek során a bor egyáltalán megszülethet. Megérteni azt, amiről valójában a bor is „szól”; az örök intést: nehogy valamit elhamarkodj. Persze ne is hagyj ki semmit, mert pontosan kell cselekedned – bort fejtened például, ahogy maga a természeti anyag kívánja: nem előbb, nem később. Nem máskor. Akkor. Tudnod kell, mikor érkezik egy-egy borod a csúcspontra, s azt is, mikor lendül túl rajta és ereszkedik lefelé. A helyes tempót és arányt megtalálni a szőlő- és bortermelés mesésen gazdag és szövevényes folyamataiban tehetség, intuíció, szakértelem és növényszeretet mellett is nagyon nehéz. Művészet ez – alig leírható tudomány.
Ám talán pontatlan és blaszfemikus az „örök bortermelő” időtlen, nyájas és komótos esztétikáját emlegetni. Az aktuális korszerűség mintha egészen más kategória volna, mint a „lassúság” szépsége: a jelen idő jelszavai azt szuggerálják, hogy akár az életben oly sok minden, így az evés-ivás is percek alatt programozható-komputerizálható „input-output” folyamat legyen. A „rohanó élet” címertoposza. A francia gasztronómia nagy és autentikus ismerője, a színésznő-író Colette följegyzéseiben határozottan óv az efféle túlzásoktól – szinte minden mozdulatában és sorában ódzkodik például a konyhaművészet tudatlan és „modern” átalakításától. Ahogy a régi szavak, a klasszikus szókincs és a lassú, nemes mérséklet, a szertartások emléke hovatovább elenyészik és eltűnik az időben, úgy ma bizony már „messze vagyunk a szerény, lassú, megfontolt összevegyítésektől, amelyek a bizonyos »ízszimfóniákba« szerelmes francia ínyességet tették, mely a harmónia nemes mérsékletétől eredt és merített lendületet”.
A bor azonban fütyül a külvilág divatos tempózására és őrült aritmiáira, a „felgyorsult világra”, „pénzorientáltságra”, a gyors haszonra és hasonlókra. Ellenkezőleg: arra int, hogy lassuljunk le. Esetleg álljunk is meg. Tájékozódjunk. Miként például a csodás, jobb évjáratú hegyaljai borok is azt kívánják, hogy hosszú évekig vaksötét és kortalan és csöndes pincék nemes fahordóiban érjenek a nekik épp megfelelő pillanatokig – így az „örök bortermelő” absztrakciója is igaz lehet. Az ideális csúcsforma elérése valójában az idő problémája. Végül is azt mondja nekünk ez az absztrakció: vegyünk észre rajtunk kívül eső ritmusharmóniákat is. Értsünk meg tőlünk független rendszereket. És akkor nyugodtan elmerülhetünk eddig soha nem ismert ízek és illatok szédült forgatagában. Szemlélődhetünk akár az örökkévalóságot is célzó időfelfogásban, amelyikben ő mindig tette, és valamelyik szőlőhegyen vagy nagyszerű pince mélyén most is teszi – ő, az „örök bortermelő”.