Kortárs várurak

Bajvívnak a lovagok, nyilak repkednek, kard csattan, porba hullik a vértezett férfitest. Vágtatnak a paripák a lovagterem hosszú folyosóján, hátukon áll a lovas: leugrik, visszapattan, majd vágtázva célba nyilaz. Mindez nem egy kalandfilm látványos jelenete, hanem naponta visszatérő mulatság része Sümeg várában.

Papp Imre várkapitány egy évtizede budapesti egzisztenciáját adta fel, hogy tizenkét kőművessel és nyomorúságosan kevés pénzzel hozzáfogjon az ország egyik legfestőibb fellegvárának a felújításához. Mára egy olyan komplexumot hozott létre, amelynek még Európa boldogabbik felében sem könnyű párját találni.
Kerek ezer éve, hogy a veszprémi püspökség Szent István királyunktól megkapta a sümegi várdombot. A kúp alakú hegyre a püspök emeltette az első várat 1260 körül. A XV. század második felében az akkori kapitány nagy udvart kapcsolt a régi részhez. A sok-sok emberöltő alatt a vár látott barbár hordákat, romboló seregeket, kegyetlen tatárokat, kitartó törököket, gyújtogató Habsburgokat, kéregető koldusokat, gazdag főurakat, csillogó pompát és fekete pestist. Semmi sem hozott azonban akkora szerencsétlenséget, sötét pusztulással fenyegető jövőt a vár számára, mint amikor a második világégést követő szocializmus apparátusa „szakértő kézbe” vette az erődítményt. Így a vár a kezdeti konzerválások, felújítási munkálatok után, a megyei idegenforgalmi hivatal harmincéves fennhatósága idején teljesen lepusztult. A rendszerváltásra a műemlék állapotát düledező falak, leszakadt tetők, összeroskadt támpillérek jellemezték.
Ekkor kapta vissza Sümeg városa a várat, a tanácselnök pedig rögvest be is záratta, nehogy még a végén valakinek a fejére pottyanjon odafenn egy elszabaduló tetőcserép. Magánvállalkozókat kerestek tehát, akik üzletet látnak az építmény megmentésében.
Régi várnak, új kárnak nincs gazdája – tartja a bölcs mondás. Vannak viszont mindenkinek gyermekkori álmai. Papp Imre várkapitány akart lenni. Nem is olyan érthetetlen álom ez egy valamirevaló sümegi fiúgyerek számára: látja mindennap a gyönyörű várat a domb tetején, ki ne ábrándozna a hősi időkről, hadi kalandokról, bajvívásról. A Sümegen született Papp Imre a Buda Penta Hotelben volt műszaki igazgató a rendszerváltozás derekán: kapva kapott az önkormányzat ajánlatán, s családjával hozzáfogott a vár felújításához. Az első feladat a romok eltakarítása volt.

Tizenkét kőművessel láttak neki a munkálatoknak (csak azt figyelték tanácstalanul, hogy miért nem akar egyikük felesége sem elemózsiát hozni oda a magasba). A munka áram, csatorna, víz, nagyobb gépek nélkül nehezen haladt, a pénz meg – ahogy az lenni szokott – elfogyott. Aztán a megkörnyékezett utazási irodák segítségével elkezdtek szállingózni az első kíváncsi látogatók. A néhai várkapitány leszármazottja, Rédey Gábor is színre lépett, könyvet hozott ősei történetéről, remek várjátékoknak adva forgatókönyvet. Azóta sümegi várjátékok az összefoglaló elnevezése annak a kulturális eseménynek, amit a várban az elmúlt tíz-tizenkét esztendőben bemutattak. A vár aztán a Veszprémi Színház dombtetőre helyezett tagozataként, mint várszínház is csalogatni kezdte a látogatókat.
Papp Imre várúrnak sikerült megvalósítania álmát. A rokonság, a segítő szándék, a töretlen hit végül egy jövedelmező birtok kiépítését tette lehetővé. A várat kormányzó családnak saját építőipari cége van, minden építkezést önállóan végeznek az erődítményben. A vár üzemeltetéséhez szükségessé vált a várbirtok megalapítása a domb tövében. Az itt kialakított objektumok a kényes ízlésnek is megfelelnek: a néhai veszprémi püspökök alighanem hüledeznének a szaunával, úszómedencével kiegészített szálloda, lovagtermek, várcsárda, istálló, múzeumok láttán.
Úgy mondják, nem is várkapitány az, akinek nincs fegyvergyűjteménye, így hát Papp Imréék is berendeztek egyet. Kezdetben a Hadtörténeti Múzeum is besegített, s kifogástalan fegyver- és kocsimúzeum létesült a főút mentén. A fellegvárban panoptikum, bognárműhely, sőt kínzókamra is látható, az „ínyencek” akár kalodába is zárhatják magukat az újra működő láncos csapóhíd mentén.
Papp Imre télen legalább ötven, nyáron százötven embernek ad kenyeret, szükségessé vált tehát a nyári munkák mellé téli feladatokat is kitalálni. Talán erre is jó az a fegyverműhely, amely szívesen fogadja minden kortárs várúr hadi megrendeléseit. A kapitány azokról sem feledkezett meg, akik mindvégig mögötte álltak: Sümeg polgárai ingyen látogathatják a várat – hirdeti a tábla a kapu fölött.