Gyönyörű balinnal merül fel a szák. Burján Tibor „nagy-budapesti” horgász egy kétforintos nagyságú piros fekélyt mutat a ragadozó hal oldalán. Amit ő itt általában fog, abból csak a harcsát meg a süllőt eszi meg, azazhogy a süllőt csak enné, mert az már „meg sem áll itt”. Ha márnát ajándékoz ismerőseinek, e fenékjáró hal ízéről azt a viszszajelzést kapja: „iszonyú volt”… Sokat beszél valami szürkés váladéközönről, ami itt a Rákos-patak torkolatából időnként érkezve a kövekre tapad – ilyenkor eltűnnek a paducok, pedig ők szépen leszedegetnék a parti kövezetről az algaszakállt. A pataktorkolat mellett ürülő szennyvízgyűjtőből tenyérmagasságban sűrű hab szokott kifolyni. Máskor büdös – bőrgyári? – labdacsok érkeznek meg – gyógyszergyári? – maró anyagok, melyektől a halak partra vetik magukat. Miután Burján Tibor egyet visszatett a vízbe, a kézfeje bevörösödött…
Szennyezettebb lenne a Duna, mint régen?
– Ezt a szagáról is tudni lehet – feleli a rokkantnyugdíjas horgász. – Augusztusban már olyan, mint a rothadó tetem.
A Dagály élményfürdő Árpád híddal ellentétes oldalán, igen magas rézsű között nyílegyenesen tart a folyónak a Rákos-patak. Fölötte csőhidak, a rézsű betonlapjai sok helyen összetörtek.
A töltés végénél, a zöld fűben hajléktalanok raktak tábortüzet, így „rekreálnak”. Ennek bizony nincs sok köze ahhoz a rekreációs célhoz, amit Sándor Csaba, az EMLA Környezeti Management és Jog Egyesület munkatársa emleget. A környezetvédelmi szakértő olyan patakokat képzel el a fővárosban és vonzáskörében, melyek ahol lehet, ismét természetközeliek, és ezért a lakók kikapcsolódás céljából biciklivel vagy sétálva szívesen fölkeresik. A Duna és itteni mellékfolyásai természetvédelmét, vízminőségét jól szolgálná, ha az egyaránt szennyezett Gyáli-, Rákos- és Szilas-patak, illetve a budai oldalon például az Aranyhegyi- és a Hosszúréti-patak ökológiai folyosóvá válhatna, összeköttetést teremtve az egyes benne élő állat- és növényfajok számára a Gödöllői-dombságtól egészen a Pilis, Visegrádi-hegységig.
Az EMLA most „vízgyűjtő szövetséget” szervez az úgynevezett patakrehabilitáció érdekében. A települési és kerületi önkormányzatokkal, a Rákos-patak menti földtulajdonosokkal, a patak kezelőivel és civil szervezetekkel arról szeretnének egyeztetni, hol lehetne első lépésben „mintaterületeket” kijelölni és megvalósítani. Sándor Csaba szerint Isaszeg határában, a fővárosban pedig bizonyos rákoskeresztúri és kőbányai szakaszokon lenne érdemes nekilátni a patak újraélesztésének.
Erre a „revitalizációra” nagy szükség volna a fővárosnál Dunába ömlő mindegyik vízfolyáson. Ezek között a Rákos-patak a leghosszabb, vízgyűjtő területe is a legnagyobb. Pályázati pénzekből az EMLA részletes botanikai, vízminőségi vizsgálatot végeztetett rajta teljes hosszában.
– A torkolat felé haladva a Rákos-patak egyre szennyezettebb, nincs semmiféle biológiai öntisztulása – foglalja össze a tapasztalatokat Sándor Csaba. Úgy magyarázza, az öntisztulás képessége azáltal tűnt el, hogy a gyors csapadékelvezetés érdekében a medret sok helyütt kiegyenesítették, magas partfalakat emeltek árvíz ellen. Budapest határától a patak már végig betonrézsűk között halad. Ilyen parton nincsenek többé búvóhelyek, se élőhelyek olyan növények számára, melyek elvégeznék a szennyező anyagok biológiai lebontását. A nagy sodrásban a halak nem tudnak megállni. Nyáron egyébként nagy hőingadozást is el kell(ene) szenvedniük, mert a partról hiányoznak a kellő árnyékolást biztosító növények.
Mi volna a megoldás? Ott az osztrák, német és cseh példa: ahol lehet, kanyargósabbá kellene tenni a medreket, beton partfalak helyett – ezek már úgyis mállanak, töredeznek – természetesebb módszerekkel, például rőzsefonattal megakadályozni az eróziót, part menti fákat, bokrokat ültetni. Az áradás veszélyét kisebb árterek kialakítása is csökkenthetné.
Az EMLA munkatársának tudomása szerint Budapest határán kívül gyár, üzem nem szennyezi a patakot, de annál inkább egy-egy nem korszerű települési szennyvíztisztító, illetve a nagytáblás növénytermesztéshez használt sok vegyszer. Utóbbi nem mosódna be a vízbe, ha egy 50–100 méteres parti sávban a gyepgazdálkodás, legeltetés válna jellemzővé.
Sándor Csaba ugyanakkor elismeri, hogy már a fővárosi hatóságoktól sem idegen a patakrehabilitáció gondolata – legalábbis a tervek szintjén. Annyi mégiscsak történt, hogy az érintett kerületekben a környékbeli házak szennyvízelvezetését már megoldotta a Fővárosi Csatornázási Művek: a patak mellett immár nagy szennyvízgyűjtő halad a föld alatt. A civil szervezet munkatársa mégsem hiszi, hogy ezzel teljesen eltűnt volna az illegális szennyvízbekötések lakossági – és üzemi! – gyakorlata: a partfalon sorban ott maradtak, tömítetlenül, a kivezető nyílások…
– Ezeket a Dunába ömlő patakokat még ennél is jobban tönkre lehet tenni: fedjük le – fogalmazták meg egyesek –, miután büdössé változtattuk e vizeket.
– Ezt akarták egy időben a Vác-Alsóvároshoz vezető Gombás-patakkal is – szól hozzá mindehhez a Kék Forrás Környezet- és Természetvédelmi Egyesület képviseletében Dukay Igor. Ez a szervezet elsősorban a főváros északi agglomerációjának patakjait vizsgálja, és megyőződése, hogy a Duna szennyezettségének nagyobb része kis vízfolyásokból származik.
Ha már a patakok ilyen eltüntetése került szóba, említeni kell a leginkább pórul jártat, az Ördögárkot. Pasaréttől kezdve nem látható többet, ugyanis a Szilágyi Erzsébet fasortól fedett. Majd csak az Erzsébet hídhoz közel, a rakpart falából tűnik elő, sirály- és bűzfelhőben, a belé vezetett budai szennyvíz monumentális, szabad kiömlésekor.
Ideje szembesülni azzal, hogy a főváros budai oldalán még most, 2003-ban is az összes szennyvíz tisztítatlanul zúdul a Dunába. A bal parton sem sokkal jobb a helyzet, bár ott legalább van egy észak-pesti és egy dél-pesti (nem túl korszerű) szennyvíztisztító. Egy szó, mint száz, Budapest szennyvizének nyolcvan százalékát teljesen tisztítatlanul „kapja” a csatorna- és patakrendszerből a szerencsétlen folyam. Parti szabad kiömlő található például a Pók utcánál vagy Rómaifürdő tájékán is. A jobbik eset, mikor átemelőkön keresztül – amilyen a Zsigmond téri is – mindjárt középre, a fősodorba juttatják el a kommunális szennyvíz áradatát.
Némely becslés szerint jelenleg naponta nyolcszázezer köbméter ivóvizet használ el, alakít szennyvízzé a magyar főváros, más kalkuláció szerint hatszázezret. Mindenképpen csökkent a vízfogyasztás, hiszen a nyolcvanas évek végén még egymillió vagy egymillió-kétszázezer köbméter közműves ivóvíz fogyott el egyetlen budapesti napon. A csökkenés érthető: az ivóvíz ára jóval drágább lett, ráadásul rengeteg nagyfogyasztónak számító, „szocialista” gyár szűnt meg, például a Váci úton, Angyalföldön, Újpesten. Ám abból a tényből, hogy a Duna Budapest alatt a bal parton most is szennyezettebb, arra lehet következtetni, hogy továbbra is Pesten működik több vízszennyező üzem.
Rajkától Mohácsig kéthetente mérik a folyam környezeti terhelését, vizsgálják vízminőségét huszonhat összetevő szempontjából a győri, budapesti és bajai székhelyű környezetvédelmi felügyelőségek. Egy évtized óta kettes besorolású a Duna-víz minősége, ami ezen a szakterületen „jó”-t jelent. (Az imént megszólaltatott környezetvédők a Rákos-patakon sehol sem találtak kettes szintet; háromtól, azaz kevésbé szennyezettől ötig, azaz erősen szennyezettig terjedt az észlelt skála.) Mérsékeltebb a Duna hazai ipari szennyezése, például nincs már a vízben fenol és pakura. A ma létező gyáraknak már korszerűbb, környezetkímélőbb eljárásokat kell alkalmazniuk. Más kérdés, hogy a bakteriológiai szennyezettség foka – nyilvánvalóan a háztartási folyékony hulladék tisztítatlansága miatt – nem változott.
– A kilencvenes évek kezdetétől nem romlott a víz minősége, de ahhoz még nagyon sok mindennek kellene történni, hogy a minősítése tovább javuljon – véli Dévényi László, a Közép-Duna-völgyi Környezetvédelmi Felügyelőség mérőállomásának vezetője.
Ő elsősorban attól vár eredményt, hogy az Európai Unióhoz való csatlakozás következtében másfél évtizeden belül százszázalékosan meg kell oldani a fővárosi szennyvíz biológiai tisztítását. Észak-Csepelen állítólag 2006 körül készül el egy hatalmas, korszerű központi szennyvíztisztító telep. A főváros illetékesei egy dél-budai nagy szennyvíztisztítót is terveznek, és mivel valószínűleg ki fogják szélesíteni a budai rakpartot, az új sáv alatt futna az a fővezeték, ami a szabad kiömlőket is kiváltaná, sőt egész Buda szennyvizét összegyűjtené a Budafok térségében felépítendő szennyvíztisztító mű számára.
– Így a főváros szennyvizeit végre biológiai tisztítást követően a főváros alatt engednék a folyóba – reméli Dévényi László. Az általa vezetett mérőállomás egyébként az Északi vasúti összekötő hídnál és Nagytétény magasságában veszi vízmintáit. A laikus sem tippelné másként: a magyar Duna-szakasz viszonylag legrosszabb vízminőségi eredményei itt, világvárosunk tájékán találhatók.
– Budapest ráadásul „választóvíz” a dunai élővilág tekintetében – kerekíti ki az igazságot Kiss Keve Tihamér algológus az MTA Ökológiai és Botanikai Intézetében. Az alsógödi Magyar Duna-kutató Állomás vezetőjeként elmondja, a sok tisztítatlan szennyvíz fajokban szegényebbé teszi a Dunát. Némelyik élőlénycsoportnál akár tíz százalékkal is csökken a fajok száma a Budapestről kilépő Duna vizében. Más kérdés, hogy a fővárost követő száz kilométeres szakasz múltán a folyam feldolgozza e „traumát”: Dunaújváros környékén már ismét jobb állapotot, változatosabb élővilágot találunk.
Nem véletlen, hogy egy algológus adja meg annak magyarázatát, miért látták kék színűnek a Dunát a múlt század második felében, mikor a Kék Duna keringő született. Ekkor a folyam még opálos szürke lehetett Bécsnél, Budapestnél is, és bizonyos napállás esetén egy kis kékesség is vegyülhetett bele. Még az 1950-es években is ilyen szürkés tónus jellemezte a folyamot. Kiss Keve Tihamér szerint ezt a színt találjuk Passaunál akkor, ha a Dunába torkolló Inn árad. Ezt az árnyalatot az alpesi hegyekből kimosott, lebegő ásványi szemcsék okozzák. Ma már azonban Bécsben sem látni ilyennek a Dunát. Az utóbbi harminc-negyven évben lezajló németországi, ausztriai vízlépcső-építési program szüntette meg ezt a színhatást a folyam tükrén. A gátak fölött földuzzasztott, lelassult vízből a lebegtetett hordalék egy része ugyanis kiülepszik. Jelenleg a magyar szakaszig mintegy harminc nagy gátrendszert (vízlépcsőt) számolhatunk meg a Dunán, több mint százat pedig a mellékfolyókon…
Nálunk, „alvízi országban” tehát a korábbinak csak a fele-harmada az a lebegtetett ásványi hordalék, ami miatt régen csak fél vagy egy méterre lehetett lelátni a folyó vizében. Ennek pedig nem csak esztétikai következményei vannak: kis vizes időszakban most már csaknem a Duna-fenékig lejut az algák fotoszintéziséhez szükséges fénymennyiség, így az algák tovább tudnak szaporodni. Annál is inkább, mert a tisztítatlanul bevezetett szennyvíz és a bemosódott műtrágya bőséges növényi tápanyagot juttat nekik! A leggyakoribb alga ebben a folyóban a – planktonikus – kovaalga, ennek jellegzetes színe pedig az okkeres sötétbarna: Dunánk mostani színe.
De van-e különbség a Magyarországra Rajkánál belépő (teljes szelvényben csak Szobnál megjelenő) Duna, illetve a hazánkból Mohács alatt kilépő Duna vízminősége között? A Vízgazdálkodási Tudományos Kutatóközpontban (Vituki) erre azt a választ adják, hogy nincs lényeges eltérés. László Ferenc, a Vituki Vízminőség-védelmi Intézetének vezetője hozzáteszi, hogy a növényi tápanyagok (foszfor és nitrogénvegyületek) vonatkozásában van némi növekmény, de a biológiailag bontható szervesanyag-szennyezettség nem nagyobb a déli határnál járó Dunában. Ugyancsak a folyam remek öntisztulási képessége miatt ritkul bizonyos idő, lefolyási szakasz után a Budapest alatt fokozódó bakteriológiai szennyezettség. Ez utóbbi egyébként a hazánkba belépő folyószakasznál sem csekély, mert még a felvízi országokban is sok nem vagy nem megfelelően tisztított szennyvizet engednek a Dunába. Münchenben, Bécsben nagy előrelépés történt a szennyvíztisztítás terén, ezért ott jelentősen javult a vízminőség, ám a közelebbi Szlovákiában a miénkhez hasonló a helyzet.
László Ferenc úgy gondolja, nem csak az teheti jobb minőségűvé legnagyobb folyónk vizét, ha országunk eleget tesz az Európai Unió úgynevezett vízkeretirányelvéből és azon belül a városi szennyvíztisztítási direktívából származó követelményeknek. Fokozható a Duna természetes hígító hatása és öntisztulási képessége is, például azáltal, hogy a korábban keresztgátakkal elzárt mellékágrendszerek közül többet visszakapcsolnak a folyó vérkeringésébe. A gemenci térségben már megindultak ezek a rehabilitációs folyamatok.
– A természetes élővilág számára megfelelő vízminőség az emberi vízhasználatot is segíti – állapítja meg a Vituki szakembere, azt jósolva, hogy tizenöt–húsz év múlva sokkal több helyen fürödhetünk a Dunában, mint most.
Gazdag Dániel
Gazdag különleges üzenete, Sallói csodás születésnapi mozdulata és újabb Messi-parádé + videók
