Közép-európai dilemma: Amerika vagy Európa?

Magyarországnak nem áll érdekében, hogy döntsön kül- és biztonságpolitikája fő irányának megváltoztatásáról. Az ország Antall József által meghirdetett euroatlanti politikája több mint tíz éve magában foglalja mind az európai, mind az amerikai összetevőt. A mostani kiélezett viszony az Egyesült Államok és a meghatározó európai államok között nem várt és feloldhatatlan dilemma elé állítja a magyar politikusokat. Ez nem pusztán külpolitikai kérdés, hiszen bármilyen döntésnek már rövid távon is meghatározó következményei lehetnek a magyar belpolitika és gazdaság alakulására és az ország jövőjére – állítja legújabb internetes elemzésében a Budapest Analyses kutatóközpont.

Az amerikai nemzetbiztonsági stratégia fókusza elmozdul Nyugat-Európából. Csökken a nyugat-európai katonai jelenlét, és Washington új szövetségeseket keres a közép- és kelet-európai demokráciák körében és a világ más térségeiben. Az amerikai republikánusok egy csoportjának az 1990-es évek közepe óta előkészített terve ez. A 2001. szeptember 11-i terrortámadás csupán helyzetbe hozta és megerősítette ezt a csoportot, lehetővé téve neki az amerikai hatalmi eszközök, közöttük a katonai erő világméretű alkalmazását, akár megelőző jelleggel és nemzetközi legitimáció nélkül. A haderő európai átcsoportosításának szándékát látszik alátámasztani az a nemrég kiszivárogtatott terv is, hogy az amerikai katonai támaszpontok egy részét Németországból a bővített NATO keleti peremországaiba – Lengyelországba, Romániába és Bulgáriába – telepítik át, amelyek közelebb fekszenek a potenciális válságok övezeteihez.

Az amerikai–európai kapcsolatokban kialakult feszültségek egyik első és közvetlen következménye, hogy az európai kontinens gazdaságilag meghatározó államai – Németország és Franciaország – kiszorulnak az arab térség kőolajlelőhelyeiről, ahol ennek nyomán nagyon erős amerikai dominancia keletkezik. Az említett európai államoknak az iraki háború kapcsán tanúsított, az amerikai elképzelésekkel ellentétes magatartása – mivel nem új keletű, hanem majdnem egy évtizedes amerikai tervről van szó – inkább ürügyként szolgál, és nem oka az amerikai magatartásnak.
Az amerikai befolyási övezetbe tartozás – a második világháborút követő, az Egyesült Államok katonai jelenléte mellett és részvételével végbemenő európai gazdasági fejlődés tanúsága szerint – Nyugat-Európának kifizetődő volt. Ez kétségkívül igaz az Egyesült Államokéhoz hasonló, jól működő parlamentáris demokráciák és fejlett piacgazdaságok esetében. Az épülőfélben lévő új amerikai befolyási szférában azonban – úgy látszik – az ilyen államok (például Nagy-Britannia) mellett az átmeneti európai demokráciák és a nyersanyagforrásokban gazdag autoritárius ázsiai államok lesznek többségben. Az utóbbiak esetében az amerikai demokrácia és liberális piacgazdaság hatása kiszámíthatatlan.

Magyarországnak valószínűleg több szomszédja dönt az amerikai érdekszférába tartozás vállalása vagy szorgalmazása mellett. Az Egyesült Államok a jelek szerint igényt tart Magyarország partnerségére is. Az önkéntesképző központ Taszárra helyezése ennek az amerikai szándéknak egyik megnyilvánulása, ahogy ezt tükrözi az a hír is, hogy egy amerikai katonai kórházat Németországból Magyarországra kívánnak költöztetni. Az amerikai stratégia az úgynevezett posztkommunista európai államok mindegyikének bevonását célozza (az egész „új Európáét”), és a „régi Európából” annyiét, amennyiét csak lehet – leszámítva Franciaországot és Németországot.

Ha Magyarország úgy dönt, hogy kimarad az amerikai befolyási szférából, csak Franciaország és Németország irányába tájékozódhat, mivel egyelőre nincs összeurópai opció. Az Európai Unió e két kulcsországa ugyan már szorgalmazza a közös európai kül-, biztonság- és védelempolitika elmélyítését akár a „kétsebességes Európa” megteremtése árán is, ám arra, hogy egy ilyen politika egyáltalán körvonalazódjék, hosszabb távon lehet csak számítani. Kialakulásának egyik akadályát a demonstratívan Amerika-ellenes francia, illetve a baloldali-pacifista német magatartás, másik akadályát pedig az európai államok megosztására irányuló amerikai politika jelenti. Az amerikai stratégia nyilvánvalóvá tette, hogy nem kívánatos számára a biztonság- és védelempolitikai téren erős, egységes, cselekvőképes európai pólus, vagyis az integrált Európai Unió.
A választás kényszere a lehető legroszszabb történelmi pillanatban találta Közép- és Kelet-Európa államait. Ezek az országok most döntötték vagy döntik el, hogy csatlakoznak az Európai Unióhoz. Ezzel párhuzamosan már eldöntötték, hogy a NATO – vagyis az euroatlanti biztonsági térség – tagjai akarnak lenni, s ez utóbbi törekvésük sikerrel is járt, a NATO tagjaivá váltak. A két törekvés a közép-európai politikai gondolkodásban nem kizárta, hanem kiegészítette egymást. Most ezek az országok nem várt választás elé kerültek. Ebben a kényszerhelyzetben mást diktál az országok gazdasági érdeke, hagyományos értékrendje, történelmi beágyazottsága és mást a biztonságigénye.

Egyrészt a térség országai gazdaságuk 60-80 százalékával az EU-ba integrálódtak, függőségük ennek megfelelő. Ugyanakkor a térség kereskedelmi kapcsolata az Egyesült Államokkal három–öt százalék. Másrészt a kommunizmus összeomlása óta – ami jelentős mértékben a reagani politikának volt köszönhető – a közép- és kelet-európai térségben kitörő valamennyi válság kezeléséhez az Egyesült Államok politikai akaratára és katonai erejére volt szükség. Nyugat-Európa államai nem voltak képesek egységesen fellépni sem a válságok megelőzéséért, sem felszámolásáért. A térség legtöbb országa – köztük Magyarország is – a közeljövőben valószínűleg kétértelmű politikai és kommunikációs jelzéseket fog leadni időnyerés és a döntés elodázása céljából. Lengyelország kivételével mindegyik ország megpróbál a lehető legolcsóbban eleget tenni az amerikai követeléseknek – nehogy rossz színben tűnjön fel –, s ugyanakkor minél hatékonyabban integrálódni az EU politikai, gazdaságpolitikai és – ha majd lehet – védelmi döntéshozatali mechanizmusaiba. S közben azt remélheti, hogy az euroatlanti szövetségi rendszer nem hullik szét, és uniós partnerei nem tekintik az amerikai érdekek képviselőjének, az unió kohézióját gyengítő tagállamnak.