Ma már Petőfi sem kívánatos Herkócán

Herkóca. Szerbül és horvátul: Hrtkovci. Közigazgatásilag a Vajdasághoz tartozó Szerémség déli peremén, a Száva partján terül el, s az eldugott, kicsi faluról először 1992-ben hallott a világ – pedig a szerb sajtó egykoron mindent megtett annak érdekében, hogy „Herkóca ne tudódjon ki”. Agyonhallgatta. Több mint tíz év telt el azóta, s Herkóca neve ismét szerepel a külpolitikai hírekben, ezúttal a hágai törvényszéki sajtójelentésekben. Ebben a faluban hajtották végre 1992 májusával kezdődően a legkegyetlenebb leplezetlen etnikai tisztogatást a Vajdaságban. Áldozatai horvátok és magyarok. Seseljt ezért is felelősségre vonják. Hágában első ízben emelnek vádat a Vajdaságban elkövetett háborús bűncselekményekért. Herkócáért. A minap Herkócán jártunk.

Aki Újvidék felől közelíti meg gépkocsival a szerémségi Herkóca falucskát, annak át kell kapaszkodnia a tartományi székváros feletti Fruska gora hegy legmeredekebb kaptatóján, a Venac csúcson is. Elhagyva Ürögöt, Ruma városánál ismét sík a terület, ahonnan már csak alig húsz kilométerre van a Száva menti település a szerbiai Sabac irányában. Innen délebbre már szórványban sem élnek magyarok, ha nem számítjuk a 120 évvel ezelőtt idetelepült dél-bánáti al-dunai székelyeket.
Csendes, takaros faluba fut be a kocsink. A központban újonnan épült kéttornyos-kupolás pravoszláv templom fehérlik a délelőtti tavaszi napsütésben. A házakról látszik, jómódúak lakják ezt a mintegy háromezres lélekszámú falut.
E település esetében azonban a házak nem árulkodhatnak lakóikról. Illetve csak részben. Igazi tulajdonosaik ugyanis már régen meszsze járnak, s valahol Horvátországban élnek vagy még messzebbre futottak e helytől. A régi Jugoszláviában horvát és magyar többségű falu (a második világháború előtt ezernél is több magyar élt itt) már jó ideje szerbbé vált. Horvátból és magyarból már csak kevesen maradtak. Csak következtetni lehet számukra abból, hogy 250-en kértek magyarigazolványt, igaz, többségükben hozzátartozói minőségben. De a magyarok közül is sokan csak törik vagy már nem is beszélik anyanyelvüket. Több mint három évtizede nincs már magyar iskola. Nem volt meg hozzá a törvény által előírt számú gyerek. Csak az elhagyott épület regél némán jobb időkről.
– A két kezemen meg tudnám számolni, hány magyar van ma Herkócán – mondta a háza előtt söprögető középkorú férfi, akit elsőként szólítottunk meg a falu és lakosai felől érdeklődve. A szerencsés véletlen úgy hozta, hogy éppen a falu orvosára akadtunk, aki mindenkit ismer. Tehát azt is tudnia kellett, hogy tíznél mégiscsak több a magyar a faluban. Legnagyobb meglepetésünkre bemutatkozásunkat követően magyarul válaszol. Ám tüstént bevallja, nem magyar – s nem is tud igazán magyarul –, hanem horvátországi szerb menekült ő maga is, ám mielőtt Herkócára került volna, Szabadkán és Topolyán is dolgozott, ott ragadt rá a magyar szó. Ám azt a keveset, amit magyarul tud, kitűnő akcentussal ejti. Szerbre fordítva ecseteli, hogy mennyire szereti a magyarokat, s hogy mennyire gyűlöli a horvátokat. Büszkén jelenti ki, hogy ő pedig soviniszta. Aztán útba igazít, hogy a magyarok – akik még Herkócán maradtak – merre laknak. A valamikori Petőfi utcában. Most Crnjanszkinak hívják. Itt már Petőfi sem kívánatos. Ezt az orvos mondta arckifejezésünkre válaszolva, ám nem lehetett tudni pontosan, hogy mennyi benne a a nemzettársaival szembeni irónia, s mennyi az idegen kultúrával szembeni türelmetlenség.
Koncz Rozáliát keressük. Kicsi, szegényes ház előtt állunk meg. A kapu zárva. A szerb szomszéd semmit sem tud róla. A következő ház udvarában – nyitva a kapu, be lehet látni rajta – kalapos, bajuszos bácsi, lerí róla, hogy őshonos. A vajdasági ember szeme ezt összetéveszthetetlenül megállapítja. Benyitunk, magyarul köszönünk, magyarul fogadja. S ismét a szerencsés véletlen: Koncz Rozália éppen náluk van. Két asszony jön ki a gangra, két ijedt arc. S egy cseppet sem enyhülnek meg, amikor elmondjuk, hogy mi járatban vagyunk. A hetven felé közeledő Koncz Rozália bevallja, fél. Rábeszélni pedig nem akarjuk, hogy elmesélje, mi történt ebben a faluban az utóbbi egy évtizedben. „Milyen újságtól is vannak?” Aztán közösen állapítjuk meg, hogy azt a lapot errefelé valóban nem olvassák, a nevét pedig felesleges elhallgatnia, mert amit majd el fog mondani, abból mindenki tudná a faluban, hogy csakis tőle hallhattuk. „De hát az az újság nem jár erre”, ismételte. Fényképet azonban mégse készítsünk róla.
Aztán saját házába invitált minket, de már az utcán hozzáfogott a történetéhez, amelyhez foghatót más is elmesélhetett volna a szelídséget sugárzó falu lakói közül.
– Látják azt a házat a mostani régi vityilómmal szemben? Tizenkét évig építettük az urammal, s most más lakik benne.
A régimódi tűzhellyel fűtött konyhában folytatja a történetet, illetve vág bele a közepébe.
– Egy hónapig sem laktunk az új házban, még talán be sem fejeztük egészen az átköltözést a régiből, amikor jöttek a szerbek, hogy „minek kell egy családnak két ház”. Nyolc órát adtak, hogy ürítsük ki a házat, mert másképpen rossz vége lesz. A régi üres volt, de nem az kellett nekik. Az uram alacsony, de kemény, erős és nagyon konok ember volt, nem volt hajlandó sem költözni, sem aláírni azt a papírt, amellyel az új házunkat elcseréltük volna egy petrinjaiért. Mit keressek én Horvátországban, én magyar vagyok, kérlelte őket az uram. A magyarok a legnagyobb usztasák, volt a válasz. Este tíztől hajnali fél háromig verték. A saját házában, házunkban. Később azt mesélte, hogy közben „háromszor haltam meg”, illetve vesztette el eszméletét. Más belahalt volna rögtön. Ő csak évekkel később. Felépülni már nem tudott. Céljukat azonban elérték, mert ő abban a házban – amelyet saját kezével épített fel – többé nem volt hajlandó élni. Tehát mégis vissza kellett költöznünk ebbe a régibe. Az újat pedig végül elkótyavetyéltük. Nem voltam akkor vele – a pajtában rejtőzködtem –, s így csak jóval később mondta el annak a borzalmas éjszakának a történetét. Elkezdték kidobálni a hűtőládából a húst, s a férjemet azzal rémítgették, hogy ott fogják élve megfagyasztani. A helyzet olyan észveszejtő volt, hogy szegény uram elhitte, hogy meg is teszik. De lehet, hogy meg is tették volna, ha tovább ellenkezik. Nem tudom.
– Kezdetben, amikor a húsz-harminc márkával felfogadott szerb suhancok ugráltak be a kerítésen fenyegetni, zaklatni bennünket meg másokat is, még a rendőrséghez fordultunk, pedig szépen figyelmeztettek, hogy ezt ne tegyük, mert a rendőrség is az ő pártjukat fogja, s még inkább feldühítjük őket. Mi mégis jelentettük. De nem értek rá kijönni. Volt, aki úgy gondolta, hogy nem a helyi, hanem az újvidéki rendőrséghez kell folyamodni. Lehet, igazuk volt, de mi akkor már senkinek sem hittünk.

S mindez történt 1996-ban, négy évvel azt követően, hogy Vojiszlav Seselj csetnikvajda, a Szerb Radiális Párt szélsőségesen nacionalista vezetője 1992. május 6-án – azon a hírhedt herkócai nagygyűlésen – megindította a falu etnikai megtisztítását. A halálfejes lobogókkal és más csetnik jelképekkel felvonult radikálisokat beszédében arra biztatta, hogy űzzék el Herkócáról a nem szerb lakosságot. Az eredmény: Herkóca etnikailag csaknem tiszta. Seselj akkor névsort olvasott fel, pontosan megmondta, hogy kiknek kell Horvátországba menni. A listán voltak a falu legtekintélyesebb, leggazdagabb polgárai, köztük az orvos, a tanárok, az iskolaigazgató… Ezt követte a falu horvát és magyar lakosságának megfélemlítése, megalázása, bántalmazása. Seselj utasításait kitűnően teljesítették. Osztoja Szibincsics akkori polgármesternek (aki most messzire elkerüli az újságírókat) nem kis érdeme volt benne. Rettegés lett az úr a falu horvát és magyar lakosainak a körében. A többség futott, hátrahagyva vagyonát, addigi életét. Becslések szerint csaknem félezer horvát és magyar távozott 1992-ben és az azt követő években. Ám ez a folyamat nem állt le a későbbiek során sem. A házakat azok a szerbek foglalták el, akik a régi Jugoszlávia más területeiről menekültek el. A herkócai etnikai tisztogatást tartalmazza a Seselj elleni hágai vádirat is. S először fordul elő, hogy a Vajdaságban elkövetett háborús bűncselekményért vonnak felelősségre valakit. S senkinek sem jut most eszébe, hogy nem kellene-e esetleg viszszaállítani a bűncselekmény előtti állapotot. Vagy lehetőséget teremteni az elűzöttek hazatérésére. Legalább erkölcsi elégtételként. Hiszen Belgrád ezt várná el, hogy a Szerbiába – főleg a Vajdaságba – menekült szerbek vagyonukba hazatérhessenek. Senki sem hisz abban, hogy a horvátok valaha is visszajönnek Herkócára. Lehetséges-e egyáltalán az együttélés a történtek után? Valószínűleg nem. A múlt szörnyű teherré vált. Annak is, akinek most – miután a helyzet némileg rendeződött – a nem szerb szomszédja szemébe kellene néznie. S mindamellett Seselj – legalábbis az őt éltető feliratokból erre lehetne következtetni – most is népszerű Herkócán, természetesen nem a horvátok és a magyarok körében.
Jugoszláv katonaként a horvátországi frontot is megjárt Magócs Tibor a hadszíntérről hazatérvén ugyancsak fenyegetéseknek volt kitéve. Megverték, kést szorítottak a torkához. De ő maradt. S ma is Herkócán él családjával. Pedig hányszor verték be éjszaka házának ablakait! De neki fegyvere volt, s elszántsága. De mint bevallotta, nagyon félt. Mint Koncz asszony elmondta, azokban a rettegett években mintegy száz gránátot dobtak a horvátok és a magyarok udvarába, házaira. Az övékre azért nem, mert már ki volt írva, hogy „ez a ház a szerbeké mindörökre”. Konczékkal ellentétben Magócsék háza nem volt sem új, sem nagy. A házfoglalók pedig a jobbakat válogatták. Ezzel magyarázza, hogy nem vették el tőlük.
Most, hogy Seselj Scheveningenben ül, s várja, hogy hágai bírái ítélkezzenek felette, de az etnikai tisztogatások áldozatai, a meghurcoltak, megalázottak éreznek-e vajon elégtételt? Nézi-e a tévéközvetítést Seselj ügyének tárgyalásáról, kérdeztük Koncz asszonyt.
– Nem nézem. Seseljt látni sem bírom. Sem őt, sem azokat, akik szabadlábon vannak.