Madártávlatból

Salföld talán az elveszett éden egy darabja. Megnyugtató távolságban a Balaton nyüzsgő északi partjától, de nem a felkapott Káli-medence fővárosi értelmiségiektől hemzsegő falvainak tőszomszédságában – egy hajdani jobbágyfalu, amelynek, csodák csodája, mindmáig sikerült megőriznie eredeti népi karakterét. A csodában azért lehet némi része Somogyi Győző festőművésznek és családjának is, aki úgy két évtizede ugyancsak Budapestről települt ide. Portája olyan, mintha kétszáz éve megállt volna felette az idő, pedig a rekonstruált istállók, műterem és lakó- épületek homlokzatán ezredvégi évszámok díszelegnek. A lovak és pulik birodalmában az a természetes, ha nem nyírják a füvet – amint a mester mondja, „a trágyás udvar sokkal természetesebb”. Ő maga is olyan öltözéket hord, mint amilyet eleink viseltek – műtermének rusztikus hangulata pedig borzongatóan hitelessé teszi készülő festménysorozatát: most éppen az Árpád-házi magyar királyokat festi meg egymás után. Mint mondja, hiteles ábrázolások nem mindig maradtak fenn e koronás főkről – marad tehát a karakter megörökítése; némelyik mellképhez pedig akár a Somogyi fiúk is modellül szolgálnak.

Látogatásunk apropója azonban egy régebbi nagy munkája, amely pár napon belül negyedszázad távolából kerülhet a szélesebb publikum elé. Somogyi Győző ugyanis fiatal, gyakorlatilag megbízás és megélhetés nélküli festőművész korában, még budapesti lakosként páratlan vállalkozásba fogott: megrajzolta a történeti Magyarország térképét – madártávlatból. Mindannyian ismerhetjük a régi térképrajzolók láttató stílusát: a puszta alaprajz helyett érzékeltetik a háromdimenziós domborzatot, feltüntetik az adott hely karakteres épületeit, olykor még jellegzetes figuráit is. A térkép ily módon nemcsak eligazít, hanem mesél is – sőt vágyat kelt az ábrázolt vidék bebarangolására. Somogyi „hirtelen felindulásban” kezdett e munkába a hetvenes évek derekán: történetesen Miskolcot és környékét kezdte rajzolni. Esetlegesen, apró cédulákra dolgozott, ám a kezdetektől tartva a méretarányt. Mind több magyarországi táj és város került ily módon a szűz papírlapokra – s egy idő után megszületett a maximalista ambíció: az egész történeti Magyarország egy tömbben való megörökítése (Horvátország és Szlavónia nélkül).
Módszeres utazások kezdődtek határon innen és túl: Korényi Dalmával együtt a Kárpát-medence minden zegét-zugát bejárták. A kor viszonyait ismerve ugyanis korántsem volt könnyű dolga Somogyi Győzőnek: egyszerűen nem léteztek ugyanis olyan hiteles térképek, amelyek alapján dolgozhatott volna – amikhez hozzá lehetett jutni, sokszor épp a dezorientálást, „az ellenség megtévesztését” szolgálták. Ahhoz, hogy egy-egy város vagy völgy hiteles elhelyezkedését, jellemző épületeit, településszerkezetét, sőt gyárkéményeit megörökítse, rendszerint kilátópontokra, templomtornyokba kapaszkodott – olykor pedig jobb híján vonatból, autóbuszból skiccelt. Nagy kincsnek számítottak a Monarchia 1914-es katonai térképei – ezekhez azonban csak szelvényenként, esetlegesen és igen borsos áron lehetett hozzájutni.
Amikor a papírlapokat összeragasztották, egy két és félszer három és fél méteres térkép jött létre, amelyet körben, a fehér helyeken nevezetes épületek, népviseletek díszítenek archaizáló stílusban. Addig maga Somogyi sem tudta elképzelni az így kialakuló összképet: létrára kellett felmásznia, hogy áttekintse tízéves utazgatásainak és vizuális jegyzetelésének gyümölcsét. Mivel az egyes térképrészletek nem egyforma technikával (hol tollal, hol filctollal) készültek, maga a mű tarkabarka látványt nyújtott, egyes részei idővel kifakultak, a ragasztások miatt begyűrődtek, felkunkorodtak; a térképnek „eredetije” természetszerűleg már nem is létezik. A páratlan vállalkozást átmenetileg a Postamúzeumban állították ki, ám fennmaradása csak akkor volt garantálható, ha időtálló technikával készül róla autentikus másolat.
Erre a nyolcvanas évek közepén adódott lehetőség, amikor a Képzőművészeti Kiadó fölvetette: a Somogyi-féle térképet óriásplakát formájában kellene sokszorosítani. Csakhogy nem létezett olyan bevett technika, amellyel egy ekkora „lepedőt” elcsúszások, mérettorzulások nélkül át lehessen menteni. Gáti Géza fotós kitartását, megszállottságát dicséri, hogy hallatlan aprómunkával és retusálással megmentette a térképet az utókor számára. Ehhez több fázisban – előbb apró részletekben, majd egyre nagyobb léptékben – kellett a művet átfotóznia úgy, hogy minden századmilliméterre egyezzen. Ez nem volt egyszerű feladat, hiszen az eredeti lapok némelyike ekkorra már teljesen elhalványult, s az összeragasztott poszter korántsem volt síknak mondható.
A Képzőművészeti Kiadó politikai okok miatt nem vállalkozott a kiadásra. Rádöbbentek ugyanis, hogy a térkép olyan Kárpát-medencét ábrázol, ahol nincsenek meghúzva a mesterséges trianoni határok, s kizárólag az eredeti magyar nyelvű településnevek szerepelnek rajta. (Kivételt csupán a ráadásként megrajzolt Csángóföld képez – ott a román nevek is olvashatók.) Az egész alkotás azt sugallja: a Kárpát-medence olyan organikus egész, tájai és települései olyan szervesen következnek egymásból, hogy ezt a rendszert csak erőszakos, művi beavatkozással lehet(ett) megbontani. A késői Kádár-kor értelemszerűen nem azonosulhatott ezzel a valóságábrázolással.
A térkép ügye talonba került, már-már elfelejtődött, s ezen még a rendszerváltozás sem segített. Mígnem Németh Zsoltnak, az Orbán-kormány politikusának a millenniumi előkészületek idején eszébe nem jutott a világszerte párját ritkító „madártávlat”. Az ő édesapja és Somogyi Győző ugyanis jól ismerték egymást – Németh Zsolt még egyetemista korában látta a térképet. Fejtörés, tanakodás kezdődött, miként lehetne a művet közzétenni – immár album formájában. Az eredeti rajzot az óriásplakát-kísérlet idején kilencvenszázalékosra kicsinyítették – ez kiindulópontnak megfelelt. Hamar kiderült, hogy a szétszabdalt térkép kis szeletekben élvezhetetlen, mert nem látszanak a topográfiai összefüggések – ezért a legkisebb albumméret az egyíves lehet (egy normál gépírólap négyszerese). Ehhez viszont nem állt rendelkezésre olyan technika, amely az „eredeti másolatot” minőségromlás nélkül át tudta volna menteni az albumformába.
A problémát az SmArt Design Studio oldotta meg a festőművész fia, Somogyi Márk vezetésével. Összepárosította a népi leleményességet a csúcstechnikával: az eredeti mű restaurálása után a feladat megoldásához egyedi szkennelőrendszert hozott létre, amelynek segítségével a nagyméretű térkép digitális adattá alakult át. Ezután következtek a hosszas képretusmunkák, amelyeknek célja a hibák kijavítása volt úgy, hogy az eredeti mű szelleme ne sérüljön.
Oláh János, a Magyar Napló Kiadó vezetője magára vállalta a szervezés gondját, Tillinger Péter szentendrei kézműves könyvkötő pedig félbőrbe és vászonba kötötte a könyvritkaságnak számító albumokat. Hogy a Somogyi-opus nem a tervezett időre jelent meg, abban a kormányváltás is közrejátszott – egy rutinvizsgálatot követően azonban a korábban megítélt külügyminisztériumi támogatást az új adminisztráció is indokoltnak találta. Így (főként Bársony András államtitkárnak köszönhetően) a kiadás elől elhárultak az akadályok: a könyvhéten már megszerezhető lesz a világviszonylatban is páratlan térképalbum. A Magyar Napló borsos – harmincezer forintos – áron gyűjt előfizetőket, a magas grammsúlyú, ofszetnyomással készült album azonban a támogatással együtt is szigorúan nullszaldós vállalkozás. Ám a kiadvány készítőit – s magát Somogyi Győzőt is – elégedettséggel töltheti el a tudat: olyan dokumentumot adnak az újabb nemzedékek kezébe, amely minden történeti elemzésnél beszédesebben idézi meg az ezredvég (a múlt század hetvenes–nyolcvanas éveinek) Kárpát-medencei állapotát.