Magyar Balkán

Az elmúlt fél évezred eseményeiről többé-kevésbé pontos ismereteink vannak, ezért csekély az esélye annak, hogy egy-egy nagyobb korszakról a korábbiaktól gyökeresen eltérő képet rajzoljunk tudományos igénnyel. A közelmúlt kutatásaiból azonban kiderül, hogy a török hódoltság „főszereplői” Magyarországon nem a törökök voltak, hanem a bosnyákok, horvátok, szerbek, vagyis a Balkán-félsziget népei.

Mondhatjuk-e némi túlzással, hogy a hazai egyháztörténet-írás a történettudomány mostohagyermeke volt negyven éven át?
– Valóban nem tartozott a fősodorhoz. Nekem olyan szerencsém volt, hogy még középiskolás koromban a pannonhalmi bencés gimnázium növendékeként nemcsak a nemzetközi hírű könyvtár szomszédságában tanulhattam, hanem személyesen is találkozhattam olyan élő klasszikussal, mint Vanyó Tihamér bencés tanár és történész, aki az 1930-as évek első felében folytatott kutatásokat a Vatikáni Levéltárban és más római gyűjteményekben. Pannonhalma ugyanis a két világháború között a magyar egyházi tudományosság fellegvára volt. A Vanyó Tihamérral folytatott beszélgetések során kristályosodott ki bennem az elképzelés, hogy mind indíttatásomnál, mind iskolázottságomnál fogva – latintanulmányaim segítségével – érdemes lenne egyháztörténelemmel foglalkoznom. A hódoltság történetét pedig azért választottam, mert kevés olyan korszaka van a magyar históriának, amelyet ennyire kevéssé ismernénk.
– E korszaknak kevés hazai forrása maradt fenn, de a külföldi levéltárak átvizsgálásának már nagy múltja van.
– A Vatikáni Levéltár szisztematikus kutatása magyar részről már az 1880-as években elkezdődött, a hazai kutatók az elsők között látogatták a megnyitása után. Ez Fraknói Vilmos érdeme, aki vagyonának jelentős részét a római magyar kutatások megindítására áldozta. Az első tudósnemzedék munkájának eredményeként jelent meg a Vatikáni Magyar Okirattár kilenc kötete. Ezt követően a két háború között Vanyó Tihamér, Galla Ferenc, Tóth László, Gerendás Ernő, Meszlényi Antal és mások dolgoztak a Vatikánban, és folytatták a magyar vonatkozású dokumentumok feltárását. Aztán csak az 1980-as években indulhatott meg újra a munka; a kilencvenes évektől pedig egyre nagyobb intenzitással folyik, immár nemcsak a Vatikáni Levéltárban, hanem más szentszéki intézmények és a szerzetesrendek római archívumaiban is. Igen jelentős és részben még feltáratlan iratanyagról van szó, így például 1622-től csaknem hiánytalanul rendelkezésre állnak a Magyarországról küldött levelek és jelentések a Hitterjesztési Kongregáció, a Sacra Congregatio de Propaganda Fide levéltárában. Mivel a római inkvizíció levéltára csak 1998-ban nyílt meg a kutatók előtt, ezért itt még további kiaknázatlan lehetőségek vannak.
– Miért foglalkozik e problematikus korszakkal történésznemzedékek egész sora ilyen kitartóan?
– A török hódoltság egyháztörténete több szempontból is izgalmas területe a magyar történetírásnak. Fél évezredes múltú, a Nyugathoz tartozó ország szakadt három részre; egyik harmada egy nyugati hatalom, a Habsburg Birodalom része lett; a középső részét az oszmánok igázták le, és a képet színezi a sajátos konstrukció, az erdélyi fejedelemség. A török megszállás alá került országrész esetében azt tanulmányozhatjuk, hogyan élt a fél évezredes nyugati keresztény kultúrával rendelkező népesség a keleti, mozlim világbirodalom uralma alatt. Ezt a képet egészíti ki az utóbbi évtizedek kutatásaiból mind egyértelműbb felismerés, miszerint a török hódoltság mind az itt meghonosodott keresztény és mozlim népességet tekintve, mind az egyházi-kulturális-társadalmi viszonyok vonatkozásában elsősorban balkáni sajátosságokat hordozott, és nem klasszikus értelemben vett török jellegzetességeket. E balkáni jellegű hódoltság kutatását mind ez idáig főleg az nehezítette, hogy nagyon kevés forrás áll rendelkezésre.
– Miért nincs forrásunk a hosszú ideig Magyarország területén élő népesség történetéről?
– Az oszmán-török források elsősorban gazdasági és közigazgatási szempontból tárgyalják a hódoltság történetét, a magyar források pedig a magyar intézményes befolyásra és az adóztatásra vonatkozóan nyújtanak információkat. Az itt élő balkáni népesség kultúrája, társadalma, egyházi szervezete gyakorlatilag forrástalan vizsgálati terep volt mindaddig, amíg részben a két világháború között feltárt iratanyagból sejthetően, részben az 1990 utáni római levéltári kutatásoknak köszönhetően nem fedezte fel a magyar történettudomány a missziós dokumentumokat. Azon katolikus missziók iratanyagát, amelyeket Rómából az egyes szerzetesrendek, a Szentszék, illetve 1622 után a missziók irányításával megbízott hatóság, a Hitterjesztési Kongregáció küldött Magyarországra.
– Hogyan kerültek a hódolt országrész területére a balkáni népek?
– A délszláv bevándorlás többlépcsős és részleteiben nehezen rekonstruálható folyamat. Már a török hódítás előtt, a XV. században megkezdődött, amikor az oszmánok a hódítás első fázisaként megkezdték a déli végvári rendszer pusztítását. Ekkor szlávosodott el az országnak a Drávától és a Temes folyótól délre fekvő területe. A török hódítással egy időben, az 1520-as évektől az 1590-es évekig az elpusztult magyar településeken folyamatos, lassú betelepülés regisztrálható. Ekkor még nem öltött tömeges méreteket a bevándorlás: lassú „felszivárgás” lehetett a Dunántúlon, illetve a Bácskában. A folyamatot a defterekből, a török adólistákból lehet nyomon követni. Az igazán jelentős betelepülés a tizenöt éves háború következménye; ekkor pusztult el a hódoltság kori magyar lakosság népességének és településhálózatának jelentős része.
– Meddig tartózkodtak hazánkban ezek a népek?
– A délszláv világ végét a visszafoglaló háborúk jelentették, amikor ismét jelentős mértékben elpusztult ez az országrész. Viszont ennek következményeként újból jelentős balkáni bevándorlást figyelhetünk meg. De az 1686 után betelepülő délszlávok, például a szentendrei szerbek nem kontinuusak a hódoltság koriakkal.
– Külön világ lehetett az idetelepült balkániaké.
– Kultúrájukról szinte semmit sem tudunk, csak sokszorosan közvetett forrásokból értesülünk róluk: az itt működő missziós papok beszámolóiból. A magyarországi délszlávoknak nem volt olyan értelemben vett hatalmi szervezetük, mint az oszmánoknak vagy a magyaroknak: világi intézményeiket az egyházak pótolták. Ráadásul nagyon nehéz megbecsülni még azt is, hogy milyen arányban telepedtek le Magyarországon a szerbek, illetve a katolikus bosnyákok és horvátok. Tíz–húsz százaléknál semmiképpen sem becsülném többre a katolikusok arányát; tehát a teljes délszláv népesség nyolcvan–kilencven százaléka lehetett szerb.
– Mivel foglalkoztak az itt megtelepedő balkáni népek?
– A Magyarországon élő katolikus bosnyákok és horvátok jelentős része földműves volt, ám gazdaságilag és társadalmilag jelentősebb szerepet játszottak a kereskedők. A török hódítást követően az oszmán csapatokkal egy időben jelentek meg a raguzai kereskedők. Raguza, mai nevén Dubrovnik kicsiny városállam volt az Adria partján, és már a középkorban jelentős kalmárhálózatot hozott létre a Balkánon Albániától Bulgáriáig. A törökök balkáni terjeszkedését követően rövid időre megszakította kereskedelmi tevékenységét, de hamarosan fölismerte, hogy az oszmán hódítók által teremtett gazdasági egység számára igen kedvező feltételeket jelent, hiszen megszűntek a középkori vámhatárok. A hódítók számára viszont az volt a fontos, hogy a részben az ő fennhatóságukat elismerő adófizető állam folytatja a birodalom területén a kelet–nyugati kereskedelmet. Maguk az oszmánok ugyanis a XV–XVI. században még alig kereskedtek.
– Bizonyára „honorálták” is a hiánypótló tevékenységet.
– Rendkívül széles körű kiváltságokkal látták el Raguzát és a birodalom területén működő raguzai kereskedőket. Ennek köszönhetően a XV. század második felében a városállam helyreállította balkáni kereskedelmi hálózatát. Azokon a településeken, amelyek oszmán közigazgatási és katonai központokként működtek, létrehozták saját kereskedőtelepüket. Magyarországon a legjelentősebb kolónia Belgrádban volt, és ennek két alközpontjaként működött a budai és a temesvári telep. Ezekhez kapcsolódtak a többi hódoltsági városok: Pécs, Eszék, Székesfehérvár vagy Tolna.
– Konkrétan milyen kiváltságokat tudtak megszerezni?
– A legfontosabb a vámmentesség volt. Évente egy összegben kellett befizetniük a kereskedelmi forgalom volumenét tekintve jelképes összegű vámot. Ezenkívül a kolóniák, akárcsak maga Raguza, jogi autonómiát is élveztek, saját maguk bíráskodtak polgáraik felett. Fontos kiváltság volt a szabad vallásgyakorlás is. Minden kolónia és kereskedőtelep, amelyik anyagilag megtehette, fogadhatott magának káplánt, berendezhetett templomot vagy imaházat. A Balkánon sokszor ortodox templomokat kaptak meg, és ott folytattak nyilvános vallásgyakorlatot. Szinte minden magyarországi városban, ahol balkáni népesség élt, volt raguzai káplán. Ismerve a magyarországi paphiányt és azt a kulturális űrt, amely a hódoltság alatt keletkezett, nyilvánvaló, hogy a raguzai papok tevékenysége a katolikus vallás megtartásában igen jelentős volt. A raguzai kereskedők és papjaik kimutathatóan hozzájárultak ahhoz, hogy a protestantizmus terjedése az ország egyes területein, például Pécs környékén komoly akadályokba ütközött.
– A katolicizmus megtartásában azonban lehetett némi szerepe a hagyományos egyházi struktúrának is.
– Továbbá a szerzetesrendeknek. A XVI. században három magyar ferences kolostor maradt meg: a szegedi, a gyöngyösi és a XVI. század második feléig a jászberényi; 1644-ben pedig megalakult a kecskeméti is. Rajtuk kívül jezsuita szerzetesek működtek a XVII. század első felétől kezdve Pécsett, Andocson, illetve Gyöngyösön, ahol 1634-től jelentős gimnáziumuk is volt.
– És az egyházmegyés papság?
– A váci és egri egyházmegye területén volt még számottevő világi papság. Erre a személyi állományra alapozta a magyar egyházi intézményrendszer a katolikus hierarchia hódoltsági képviseletét, amelyet a bécsi és a zsitvatoroki béke utáni évtizedben szerveztek meg. A katolikus hierarchia tehát 1606 után erősödött meg, és ekkor tört utat a magyar rendiség is a hódoltság területén. Ennek a kettős folyamatnak az eredménye, hogy a magyar katolikus egyház megszilárdult a hódolt Magyarországon. Szinte valamennyi egyházmegye főpásztora helynököt nevezett ki; ők gondoskodtak a lelkipásztori munka megszervezéséről, a főpásztorok jövedelmeinek begyűjtéséről, illetve ők biztosították a főpásztorok joghatóságának védelmét.
– A törökökkel szemben?
– Paradox módon erre a védelemre leginkább a másik katolikus egyházi struktúra, a missziós intézményrendszer képviselőivel szemben volt szükség. Ugyanis a Szentszék – a viszonyokat teljesen félreismerve – többször megpróbálta rávenni a magyar püspököket, hogy építsenek ki székhelyet a török területeken; majd amikor ez a szándék kudarcot vallott, missziós területnek tekintette a magyarországi török hódoltságot, és missziós hierarchiát szervezett. Ennek a vezetését kezdetben a Róma által küldött dalmáciai papok látták el, majd az 1630-as évektől kezdve Róma is egyre inkább a boszniai ferences provinciára épített.
– Akkor ez a rendtartomány rendkívül „ütőképes” lehetett.
– A boszniai ferences provincia sajátos alakulata volt a kora újkori egyházi intézményrendszernek, ugyanis a középkori tradícióik és a török uralom miatt csekély mértékben fogadták el a tridenti zsinat rendelkezéseit. A plébániák betöltését és a plébániai lelkipásztorkodás szervezését teljes mértékben a rendtartomány vezetése végezte. Innen kerültek ki a boszniai püspökök is, akiknek a XVI. század végén a hódoltsági területeken is volt joghatóságuk. Az 1630-as évektől ők jelentették a hódoltsági misszió személyi bázisát. A belgrádi missziós püspökség volt a „csúcsintézményük”, amely közvetlen római irányítás alatt állt. Ez a struktúra került szembe Magyarországon a hagyományos hierarchia kötelékében tevékenykedő püspöki helynöki hálózattal.
– Ráadásul a képzettség és a szocializáció terén is lehettek különbségek.
– Az egyházmegyés papok számára alig volt szervezett papképzés, ugyanis a tridenti zsinat dekrétumát a szemináriumok működéséről még a királyi országrész területén székelő főpásztorok is csak igen nehezen és nagyon ritkán tudták betartani. Nagyszombatban, Győrben és később Kassán volt szeminárium, de máshol nem. A hódoltsági területekről csak néhány pap jutott el ezekbe a szemináriumokba, illetve a bécsi vagy a római magyar papnevelő intézetekbe. A hódoltsági világi papság képzése intézményesen nem volt megoldva. A ferences szerzetes atyák viszont nem tartoztak a képzetlenek közé, mivel a rend nagyon szigorúan szabályozta a rendi jelöltek képzését. A nagyobb kolostorokban kisebb-nagyobb megszakításokkal zajlott a teológiai és filozófiai oktatás.
– Magyarországon a kor másik jelentős egyházi intézménye a Jézus Társasága volt. A jezsuiták képzettségéhez sem férhet kétség.
– A kora újkor legmagasabb teológiai képzettségét a jezsuita rend nyújtotta, és a hódoltsági területen élő szerzetesek is ugyanazokat a stúdiumokat végezték el, mint a királysági területen élők. Ők alkották a korabeli magyar szellemi élet felső rétegét. Kultúraszervező tevékenységük is rendkívül jelentős, hiszen tanítottak is, méghozzá sokakat. A gyöngyösi jezsuita gimnáziumban például évente átlag háromszáz diák tanulhatott, ráadásul nemcsak a hódoltsági területről, hanem a királyságból is érkeztek növendékek. Az egész térség számára meghatározó volt ez a gimnázium. Míg a Dunától keletre a ferencesek, addig a Dunántúlon a jezsuiták vállalták a magyar katolikusok lelki és szellemi gondozását a török uralom idején. A mátraalji mezőváros, Gyöngyös kivételes helyzetben volt: itt a ferencesek és a jezsuiták egymás mellett működtek.
– Végső soron miért fontos ennek a nyomtalanul eltűnt világnak a mind részletesebb megismerése?
– A török kiűzése után helyreállt a magyar egyházi hierarchia, és ezzel véget ért a missziós világ is. De ennek a százötven évnek a története, a korabeli társadalmi és műveltségi viszonyok nem érthetők meg az egyházi intézményrendszer ismerete nélkül. A török kor vizsgálata nagyon fontos nemzeti önismeretünk kialakításához. Közép-Európában elfoglalt helyünket, a szomszéd népek kultúrájához való viszonyunkat tekintve fontos tapasztalatokra tehetünk szert a hódoltság korának kutatása révén.

Molnár Antal történész 1969-ben született. 1989–1995 között az ELTE történelem–latin szakos hallgatója, 1993–1994-ben a párizsi Ecole Normale Supérieure és az Université Paris hallgatója, 1999-ben Szegeden irodalomtudományból, 2002-ben Párizsban történelemtudományból doktorált. 2000-től az ELTE Bölcsészettudományi Karának kora újkori magyar történeti tanszékén tanít. A 2002-ben megjelent Katolikus missziók a hódolt Magyarországon című kötetével elnyerte a Klaniczay Tibor-díjat és a Palládium Díjat.