Meglátni, és…?

Kitört a kánikula… ha kedd (szerda, csütörtök), akkor ez uborka- és turistaszezon. Emlékszem dél-franciaországi nyarakra (tavaszokra, mimózákban pompázó telekre). Éjjel alig tudtam aludni a boldogságtól, de legalább ugyanannyira nyomott valamilyenfajta lelkiismeret-furdalás is. S mindkettőt nappali fényképezéseim okozták. Utóbbi amiatt, hogy mért képben gondolkodom, mért nem szavakkal próbálom kifejezni azokat az élményeket, amik úgy érzem, hatnak rám. Még fokozódott hiányérzetem, amikor idehaza előhívattam a fényképeket. Nem azok „jöttek be”, amikre számítottam, amiktől nem tudtam aludni örömömben. Ilyenkor mindig megfogadtam, végleg abbahagyom a fotózást, és visszatérek eredeti foglalkozásomhoz, vagyis hogy elkezdem végre… Műsoromban csalódásomat is megfogalmazhatnám… mert nyilván más az a kép, amit belülről meglát az ember, amit agya és lelke elképzel, amilyennek… és egészen más a gép mechanikája, „logikája”. És nem lenne szerencsés, ha az ember egy idő után az ő agyával, (hal)szemével nézné az amúgy is gépies világot… ha érzékenysége is tompulna (elgépiesedne), hiszen – talán – éppen azért hasítja, metszi ki az életből pont azokat a képrészeket, részleteket, amiket… hogy azután nosztalgiából, romantikából összerakhassa-visszaállíthassa eredeti harmóniájukba… ámítva magát, hogy még nincs minden veszve… sikerült utolsó pillanatban még megörökíteni-átmenteni 6-8 (36-os) tekercset a századfordulóból… az utolsó „békeidőkből”. Igen, Az eltűnt idők nyomait keresi az ember a mában…
De nem szeretnék beleesni Susan Sontag csapdájába. Igaz, A fényképezésről könyvében nagyon becsületesen ollóz fényképezés melletti érveket is, miközben leplezetlen merészséggel odáig „vetemedik”, hogy – idézem szó szerint – ha a fényképezőgép szublimált revolver, akkor a fényképezés szublimált… – elpuhult gyilkosság, illik szánalmas és riadt korunkhoz. Nem kisebb tekintélyeket sorakoztat fel a maga igaza mellett, mint például Franz Kafkát, aki a fényképről úgy vélekedik – ha visszafogottabban is –, hogy az csupán a felszínre összpontosítja a tekintetet, s épp ezért sötétbe borítja azt a rejtett életet, mely úgy villan át a dolgok körvonalai között, mint egy árnyjáték. Ezt még a legélesebb lencse se képes felfogni. Ezt csak a megérzés tapogathatja le… De… – tehetjük hozzá ellenvéleményként: az életerő! mely csak arra vár, hogy a pillanat rögzítése – egy röpke, ernyedt mosoly, egy kézrándulás, a felhőkön futólag átszűrődő napfény megörökítése – a végsőket is kifacsarja belőle… S nincs eszköz (a fényképezőgépen kívül), amely képes volna ilyen összetett és illanó jelenségek regisztrálására, a pillanat tökéletes fenségének kifejezésére. Nincs kéz, mely ezt ki tudná fejezni, hiszen az elme nem képes a pillanat változatlan igazságát annyi ideig megőrizni, amennyi elegendő lenne, hogy a lassú ujjak lejegyezzék az odatartozó részletek hatalmas tömegét. Paul Rosenfeld iménti gondolatmenetét ellenpoentírozva már majdnem kitaláltam alapfigurámat egy következő önálló estemhez. A pódiumon egy festőállványt helyeznék majd el… – ez esetben a statikus pódium maga a mozgalmas élet stilizált jelképe lenne. Valami olyasmit próbálnék ezzel kifejezni, amit Ionesco két egyfelvonásosa közben éreztem Párizsban a Latin negyedben. Szünetben nyüzsgött, hömpölygött (kint az életben) az élet… s bent az akkor már húsz éve játszott Karinthy-epigonszíndarabok színtelenek voltak, porosak, fakón életszerűtlennek hatottak a szünetben az utcáról felénk áradó eleven-színes teljességhez képest. Nem merem bevallani még most sem, hogy festő-alapfigurámban legalább megjátszani próbálnám azt a képességet, ami nem adatott meg nekem… de, hogy szavakba hogyan öntöm? Hiszen nem kiállítást, előadást tervezek… Látszólag minden ellenem dolgozik… olvastam valamikor, hogy dédelgetett impresszionistáim is sikertelenül próbálkoztak a lejegyzés megvalósításával… amit ugyanis fényeffektusaikkal – tudatosan vagy önkéntelenül – demonstrálni igyekeztek, az a pillanat igazsága volt…
Akkor most – a jövőben, maradék életemben –, a színpadon és az életben egy festőállvány előtt görnyedjek? aprólékos műgonddal ügyelve a nüánszokra, az „ecsetkezelésre”? vagy az első adandó pillanatban a (széles)vászon mögül kapjam elő masinámat, és egy kattintással megspóroljam-megoldjam mindazt, amit különben egy előadás másfél órájában kellene elmondanom? illetve hónapokig-évekig fes… Ne játsszunk ki társművészeteket egymás ellen… Egy évekig készült festmény is lehet szupergiccses, és a fotózást jó páran emelték már művészi szintre.
Nekem már csak az estemet kellene megírnom és előadnom, s úgy, hogy se videó-, se fotósorozat, se festmény ne tudja visszaadni, pótolni azt az akár egyetlen ihletett pillanatot, ami egy élő előadáson a helyszínen, a másodperc törtrésze alatt, ott helyben, a közönséggel való társasjátékból születhet csak meg.