Ment-e a világ előbbre?

Minden nyelven tud – mondják a tanítványai. Harmatta professzor tanulmányozza az antik világot, az indoeurópai nyelvű népek településeit, a magyarok és az indoirániak őstörténetét, a finn-ugor, ősiráni, óiráni, középiráni nyelvi kapcsolatok időrendjét, eltűnt indoeurópai és középiráni nyelveket fedezett fel, fejtette meg emlékeiket. Munkája elismeréséül a héten a Magyar Tudományos Akadémia aranyérmével tüntették ki.

Harmatta professzor egyszemélyes intézményként ma is tanít. Ha netán holnap úgy határozna – amiről szerencsére szó sincs –, hogy nem tart órákat az egyetemen, bizonyos kurzusokat meg kellene szüntetni, mert nincs, aki át tudná venni őket.
– Hol kapta az első ösztönzéseket a tudományos pályára? – kérdeztük tőle először.
– Az Eötvös-kollégiumban és néhány Eötvös-kollégista tanáromtól, akik a hódmezővásárhelyi gimnáziumban tanítottak – emlékezik Harmatta professzor. – Csépke Andor Kodály Zoltán évfolyamtársa volt az Eötvös-kollégiumban. Ő vitte színre az 1930-as diákbálon a Háry Jánost, amit Kodály is örömmel fogadott, mert a darabjának ez volt az első vidéki előadása. A produkció olyan volt, amilyet gimnazistáktól várni lehetett, de sokat segített abban, hogy megismerjük és megszeressük Kodályt. Egy másik tanáromtól, a természetrajz szakos Karády Györgytől a tiszta, logikus gondolkodást tanultuk meg. Az angol–német szakos Bernáth Béla Laziczius Gyula fonológiai munkásságával ismertetett meg, ami nagyon fontos volt számomra, később Laziczius az Eötvös-kollégiumban tanított is. Érettségiző koromban került Vásárhelyre Tálasi István, ő nem tanított, de jó barátságba kerültünk, sokat mesélt az Eötvös-kollégiumról és a tudósokról. Ő adta a kezembe Németh Gyulának A honfoglaló magyarság kialakulása című könyvét, amely akkor nagy hatással volt rám.
– Milyen volt a szellemi élet Hódmezővásárhelyen?
– A közéletben nem nagyon lehetett a nyomára jutni, de léteztek értelmiségi társaságok, amelyek alkalmasak voltak arra, hogy fölébresszék az érdeklődést a nyelvek, a kultúra, a művelődés iránt. Csépkéék például minden héten rendeztek idegen nyelvi társalgást barátoknak, ismerősöknek, sőt kamara-zenekari koncerteket is tartottak. Ebben a közegben lehetőség nyílt eszmecserékre és arra, hogy ideálokat alakítson ki magának az ember.
– Mit kapott az 1950-ben megszüntetett régi Eötvös József Collegiumtól?
– Az Eötvös-kollégiumban olyan közösség élt, amelynek minden tagja kiváló volt a maga módján. Csak jeles vagy kitüntetéses érettségivel lehetett bekerülni, felvételi vizsgával. Amikor én pályáztam, közel százan jelentkeztek, tizenkettőt vettek fel. Mindenkinek volt valamilyen célja, elképzelése az egyetemi munkáról s az előtte álló tudományos vagy pedagógiai pályáról. Senki nem akart lemaradni. Külön gondoskodtak arról, hogy minden hallgató tanuljon nyelveket, mire kiment a kollégiumból, két-három idegen nyelvet is megtanult. A hatvanezer kötetes könyvtár jobb volt, mint akármelyik egyetemi tanszéki könyvtár. Olyan munkákat is megtaláltunk, amelyek sehol másutt nem voltak fellelhetők az országban. Szabadon használhattuk a könyvtárat kora reggeltől éjfélig, de könyvet elvinni nem volt szabad. Eszményi hely volt az összpontosításra, az elmélyült munkára. Emlékszem, 1930-ban eljött Hódmezővásárhelyre Baktay Ervin, aki akkoriban kutatta fel Kőrösi Csoma Sándor indiai tartózkodási helyeit. Előadása után tájékozódtam, de Vásárhelyen nem találtam olyan kézikönyvet, amelyből az óind nyelvet, a szanszkritot meg lehetett volna ismerni. Amikor fölvettek az Eötvös-kollégiumba, az első utam a könyvtárba vezetett, hogy megkeressem a szanszkrit kézikönyveket, és elkezdtem foglalkozni ezzel a nyelvvel. Így indultam, de arra soha nem gondoltam, hogy rekordot állítsak fel ókori nyelvek elsajátításában. Nekem mindig a kulturális teljesítmények vagy a történeti események jelentették a vonzerőt, ezek motiváltak arra, hogy új nyelvekkel ismerkedjek meg. Szanszkrit előadások az egyetemen akkor nem voltak, az első szanszkrit nyelvkönyvet a nyári szünidőben tanulmányoztam, a Tisza mellett, Mindszenten, ahol a nagyszüleim éltek.
– Kikre emlékszik a legszívesebben tanárai közül?
– Az egyetemen ismerkedtem meg Szidorovszki Jánossal, Schmidt József tanítványával. Schmidt nevét ma már nem nagyon ismerik, osztrák származású tudós volt, az apja Ausztriából vándorolt ki Magyarországra, és Vácott telepedett meg, aranyművesként. Schmidt József az indoeurópai nyelvészet tanára, kitűnő tudós lett. Annyira erős volt a magyar azonosságtudata, hogy mindig mindent magyarul publikált, németül soha semmit. 1918-ban elvállalta az egyetem tanárképző intézetének vezetését, ezért a forradalom bukása után nyugdíjazták. Ő nem taníthatott, de Szidorovszkitól sokat kaptunk. Tanított a magyar humanista irodalom kiváló szakértője, Huszti József, a bizantinológus Moravcsik Gyula, nála doktoráltam. Eljártam Kerényi Károly és Alföldi András előadásaira, közös tanulmányt is írtunk Steppei népek Magyarországon címmel, de az csak most két éve jelent meg, mert miután Alföldi elment Magyarországról, nem lehetett publikálni.
– Az ön érdeklődési köre rendkívül széles, az emberek többsége viszont világszerte egyre szűkebb területekre szakosodik. Hogyan tudott megmaradni e sokfelé figyelő szemlélet mellett?
– Engem mindig az emberi élet érdekelt. Kutatás közben természetes, hogy különböző tudományterületekre ágaznak el a problémák, s a tudósok sokszor megállnak a saját területük határain. Az a jó, ha megállnak, mert ha megalapozatlanul indulnának tovább, tévútra juthatnának. Engem viszont mindig hajtott a felfedezés vágya. Elkezdtem például tanulmányozni az óperzsa, a középperzsa és a többi iráni nyelvet. Szembe kellett néznem azzal a problémával, hogy ha előbbre akarok jutni, meg kell tanulnom az arameus nyelvet, mert a perzsa birodalom kancelláriáiban nem a perzsák bonyolult ékírását, hanem az egyszerűbb arameus írást használták. Az arameusok mozgékony kereskedők voltak, sokan tudtak írni közülük, jutott belőlük a perzsa birodalom összes kancelláriájába. Dura-Europoszt, ezt az Eufrátesz melletti fontos kereskedővárost előbb a parthusok, majd a rómaiak foglalták el, és a perzsa Szászánidák pusztították el Kr. e. 260-ban. A romok azonban a XX. század elejéig, az első ásatásokig érintetlenek maradtak. Keleten ez a város töltötte be a tudomány számára azt a funkciót, amit nyugaton Pompeji: vallások, nyelvek, kultúrák tömegét találták meg itt a kutatók. Különösen értékes adatokkal szolgáltak a parthus adójegyzékek, amelyeket sikerült megfejtenem. Volt azonban egy szó, amelyről csak sejteni lehetett, hogy valamilyen űrmértéket jelenthet. Ugyanezt a szót megtaláltam az egyiptomi Elephantiné szigetén előkerült, arameus nyelven írott egyik papiruszon, s megállapítható volt, hogy jelentése a magyar vékának felelhet meg. Elephantinén a perzsa uralom idején zsidó katonai helyőrség volt. Lakói ránk maradt feljegyzéseiből, levelezéseiből meg lehetett rajzolni e Kr. e. 300 körüli világ gazdasági viszonyainak teljes keresztmetszetét, s azt is felsorolják, hogy Egyiptom mely területein éltek zsidók. A perzsa világ kutatása így vezetett az arameus nyelv és más területek megismerésére. Fokozatosan tanultam meg, amire épp szükségem volt.
– Hogyan lehetne elérni, hogy a szaktudományok eredményei érthető formában az emberek szélesebb rétegeihez is eljussanak?
– Igény van rá nálunk is, amint azt a francia mintára megindított Mindentudás Egyeteme példázza. De a magyar szaktudományban, sajnos, nem alakult ki az a szokás, hogy a tudósok a szélesebb rétegekhez is szólnak. Angliában mindig törekedtek rá, hogy nem szakembereknek is érthető legyen, amit megírnak, a Penguin Books sorozat is ezt mutatja. Franciaországban a Collège de France-ba meghívott kiváló professzorok előadásaira bárki bemehet az utcáról, úgy kell tehát beszélniük, hogy mindenki értse. De ott ez tudatos kultúrpolitika eredménye, ami nálunk hiányzik. Pedig jó példa itt is volt: Stein Aurél minden könyvét népszerű formában is kiadta. Sokan látják, hogy a szaktudományoknak nem volna szabad elszakadniuk az általános műveltségtől, de arra volna szükség, hogy ez az oktatási rendszerben is változásokat hozzon, de egyelőre az ellenhatás az erősebb.
– Mire gondol?
– Arra, amit az utóbbi időben folyton hallunk, hogy a diákok állítólagos túlterheltségét akarják csökkenteni. A túlterheltség rossz mítosz, csak arra jó, hogy eltereljék vele a figyelmet a fő problémáról. Tudjuk, hogy Einstein szerint még egy tudós is csak a tíz százalékát használja agya kapacitásának, egy gyerek még kevesebbet. Az emberi agy pedig csodálatos dolgokra képes. Az óind védikus irodalomnak ezer évig nem volt írott formája, mégis fennmaradt változatlanul. Vannak olyan mnemotechnikai módszerek, amelyek segítségével rengeteg adatot, szöveget meg lehet jegyezni. Ma sokaknak féloldalnyi szöveg is megterhelő, de csak azért, mert nem érdekli őket. Az Eötvös-kollégiumban sose hallottam, hogy valaki túlterheltségről panaszkodott volna, pedig reggeltől estig keményen dolgoztunk.
– Mi a fő probléma, amelyről elterelik a figyelmet?
– Az, hogy milyen a tananyag összetétele, és hogy amit tanítanak, azt megfelelő időben és sorrendben tanítják-e.
– Ön számos idegen nyelven olvas, ír, beszél. Magyarországon viszont a többségnek alig vannak idegennyelv-ismeretei.
– A nyelvhasználat a döntő kérdés, és sok függ a módszertől. Kosáry Domokos mondta el egy előadásában, hogy első franciaóráján az Eötvös-kollégiumban Gombocz Zoltán elé tett egy francia irodalmi szöveget, és ráparancsolt: olvassa és fordítsa! De én nem tudok franciául, most kezdek tanulni – hangzott a fiatalember válasza. Rövid időn belül mégis képessé vált arra, hogy megértse a szöveget. A közvetlen módszerrel könnyebb megtanulni egy nyelvet, mint ha grammatikával gyötörnek valakit. Én is így tanítom a diákjaimat. Megmondom a szavak jelentését, elmagyarázom, mi a helyük a grammatikai rendszerben, igyekszem felkelteni a kíváncsiságukat. Ha az emberek érdeklődnek, a munka élvezetté válik. A szellemi képességeinket foglalkoztatni kell, mert ha nem tesszük, elveszítjük mind.
– Több mint ötven éve tanít az egyetemen. Miért hozta létre a tanszéki kutatócsoportot, mikor volt önálló tanszéke is?
– A kutatócsoport létrehozásában volt ugyan szerepem, de első vezetője Trencsényi Waldapfel Imre volt, én tőle vettem át. Az utánpótlás-nevelés fontos eszközének tartottam, valami olyasmit szerettem volna létrehozni, ami Kerényi Károly köréhez, a Sztemmához hasonlít. A Sztemmához csatlakozott többek között Devecseri Gábor, Hamvas Béla, Szerb Antal és egy ideig Németh László is. Eszmecserék helyszínének szántam a kutatócsoportot, hetente egyszer összeültünk, és fontos témákat beszéltünk meg.
– Egyik tanítványától tudom, hogy nem adott meg előre témát, hanem azt mondta, beszéljen arról, amihez a legjobban ért. A szakdolgozatáról beszélt, amit a jelenlévők ízekre szedtek, s ő közben rengeteget tanult.
– Ez volt a cél, hogy új összefüggéseket találjunk, tanuljunk egymástól.
– Mit gondol, miért hagyták az akkori vezetők, hogy olyan emberekkel vegye körül magát, akiket az ötvenes–hatvanas évekbeli rezsim inkább kiszorítani igyekezett?
– Az emberek közötti kapcsolatokat akkoriban sem elsősorban az egyének politikai meggyőződése, hanem a korábban kialakult személyi ellentétek határozták meg. Én pártba soha nem léptem be, azon igyekeztem, hogy korrekt emberi viszonyt tartsak fenn mindenkivel, akivel lehet. Soha nem törekedtem arra, hogy előbbre kerüljek, de a munkámat elismerték, és talán szükség is volt a szakmai tudásomra.
– Népszerűek voltak az úgynevezett Eiréné konferenciák, amelyeket ön nagyon szorgalmazott, s lehetőleg mindenkihez a saját nyelvén szólt. Mi volt a céljuk ezeknek a találkozóknak?
– Az ötlet a cseheké volt, ők a Nyugattal szembeni ellensúlyként találták ki ezeket a konferenciákat, mi azért szorgalmaztuk a megrendezésüket, mert meg akartuk szüntetni a kelet-közép-európai tudósok elszigeteltségét. Eiréné a béke istennője a görög mitológiában. Mindig szocialista országokban szerveztük ezeket a találkozókat, amelyek alkalmat adtak arra, hogy eszmét cseréljenek egymással a keleti blokk tudósai és a nyugati országok legkiválóbb szakemberei. Amikor a nyolcvanas években kinyílt a világ, az Eirénék automatikusan megszűntek.
– Sok ezer éves távlatból nézi az emberiség történetét, kultúráját, fejlett civilizációkat ismer. Hogyan látja, ment előbbre a világ?
– Technikailag hihetetlenül sokat fejlődött, de a közösségi, a társadalmi értékrendben igen nagy hiányosságok vannak.
– Nyugat és Kelet az ókori világ egységében – ezt az összefoglaló címet adták a szerkesztők válogatott tanulmányainak, amelyeket nemrég adott ki az ön tiszteletére a Debreceni Egyetem klasszika-filológia tanszéke. Hangsúlyozva, hogy mindig nyelvi alapokból indul ki, de a klasszikus ókortudományban hisz igazán, nem egyszerűen a filológiában, s mindig egységben nézi a világot.
– Kutatásaim során gyakran találkoztam azzal, hogy a Földközi-tenger vidékétől legalább Indiáig kimutathatók összefüggések. Az atomelmélet, a dialektika Indiában korábban jelenik meg, mint a görögöknél. A dialógus, amit kifejezetten görög műfajnak tartottak, az upanisádokban, a filozófiai értekezésekben már évszázadokkal Platón előtt megvolt. Az óperzsa birodalom területén elásott pénzleletek 99 százaléka görög pénz, az óperzsa birodalomban a görög kereskedők tartották kézben a pénzforgalmat. Sok görög település fedezhető fel egészen az Indus folyóig, ezek szabályos görög poliszok voltak. A görög nyelv használata a IX. századig kimutatható. Mindezt csak kapcsolatokkal, a Kelet és Nyugat közötti nagy összefüggésekkel lehet magyarázni.

Harmatta János 1917-ben született Hódmezővásárhelyen. 1935–1940: az Eötvös József Collegium tagja. 1940: a Pázmány Péter Tudományegyetemen szerzett görög–latin–magyar szakos tanári diplomát. 1944–1945: középiskolai tanár a budapesti Zrínyi Miklós Gimnáziumban. 1948–1987: az ELTE tanára, professzora, előbb a latin, majd görög filológiai tanszéken tanít; 1952–1987: az indoeurópai nyelvtudományi tanszék tanszékvezető professzora, 1966–1987: az ókortudományi tanszékcsoport és az ókortudományi kutatócsoport vezetője, 2000–: ELTE, doctor et professor honoris causa. Számos tudományos társaság tagja, tisztségviselője. Magas magyar és külföldi kitüntetések birtokosa. A Magyar (1970–, 1979–), az Osztrák (1972–) és a Francia (1976–) Tudományos Akadémia tagja. Díjak: 1973: Herder-díj, 1990: Széchenyi-díj.