MI A MAGYAR?

A természetnek egy ritka gyermekéről szándékozom a Vasárnapi Újság érdemes olvasóit értesíteni, ki még a múlt században a kapuvári határban létező „Király-tó”, mások szerint „Harcsa” nevű tóból fogatván ki Nagy Ferencz s Molnár Mihály kapuvári halászok által, még ma is hallhatni róla eleget néhány öregebb lakostól… A Hany Istók nevű, mintegy 8-10 éves talált gyermek egészen vad állapotban fogatott ki a vízből, zömök, alacsony termete, kuszált haja, konyult orra, feltűnően széles szája volt, s egész valójából vadság s baromiság volt leginkább észrevehető; feltűnők voltak a rendesnél hosszabb, hártyás ujjai s fogai. Megfogatása után a várba vitték, hol a várparancsnok főtt ételeket adatott neki, de ezekhez nem is nyúlt, azután eleven halakkal (szójárás szerint vízimarhával) kínálták meg, s ezeket a legnagyobb mohósággal nyelte le. Nagy erőbe került, hogy nadrágot s dolmányt adhattak reá, csizmát pedig éppen meg nem szenvedett, még a reá adott ruhadarabok is rövid idő alatt rongyokban lógtak rajta. Később többek jelenlétében a vári kápolnában megkereszteltetvén a szent keresztségben István nevet kapott, s utóbb rendesen csak Hany Istóknak hívták. Azon volt a várparancsnok, hogy Istók rendes nevelésben részesüljön, de hasztalan volt minden fáradsága, mert Istók a pecsenyeforgatáson s vízbehordáson kívül egyebet nem tudott, valamint beszélni sem tanult meg soha, s mint a monda után értem, négykézláb a kertben vagy udvaron ugrándozni vagy vesszőt vévén kezébe, játszva berregni szokott a szájával, de szavat ejteni sohasem tudott. Minden kimenetkor rendes vigyázó kellett melléje, megesett többször, hogy rendesen a víznek tartott, elillanni akart, mely szándékától kutyák által tereltették vissza a jámbort. Utóbb majdnem baromilag bánt vele a csőcselék vári nép, s csak a várparancsnok Juliska nevű leánya iránt mutatott némi engedelmességet, minthogy ez vele szebben bánt, s néhányszor a drabantok korbácsolásától mentette meg. Eme jólelkű Juliska iránti háladatosságát akkor mutatá meg Istók, midőn Juliska férjhez menvén, a várban nagyszerű lakodalom s dáridó tartatott; javában folyt a vendégség, számos előkelő vendég környezte a lakodalmas asztalt, midőn Istók mindenki csodálkozására ugráló békák seregét rakja a vendégek elé ételül. Elképzelhető a meglepetés és undor, mellyel a vendégurak eltelve valának. E tettéért szorosabban tartották őt s elcsukták. Juliskának a várból elmenetele után szabadabban hagyták Istókot ismét lélekzeni, de nyugodalma soha többé vissza nem tért; mindig dörmögött; egyik várlyuktól a másikhoz futott, nyugtalanságát így árulván el; később még haragosabban négykézláb kezdett futkozni. Egy év múlva egyszerre elveszett, de hová? senki sem tudta; igen hihető, hogy a vár árkának a Rába folyóvali kapcsolata hosszán sikerült menekülnie a vízbe. Herczeg Esterházy Miklós Hany Istók elillanásáról értesülvén, megkísérlett mindent isméti fellelésére, de hasztalanul; mondják, hogy dolmányának rongyai az Eger erdőben találtattak, de őt meg nem találták.
Miként jött a Hanságba, hogyan élt ott? miként kerülé ki a farkasok, a vadállatok körmeit? ez ekkoráig talány maradt.
Elszökése után három évre ugyanazon halászok ismét észrevették őt, de tüstént a vízbe bukott, s azóta mit sem tudnak róla.
Képmása az eszterházi várban fából faragva, ülve látható, a mint egyik kezében békát tart; mely is 1847-ben a természetvizsgálók soproni gyűlésén bemutattatván, a tárgyak halmaza miatt e ritka tüneményt nem nagy figyelemre méltathatták.
Egy német utas meglehetős jó elbeszélők után az idei Oesterreichischer Volkskalender czímű naptárban képekkel világosítva közli Hany Istók fentebbi viszontagságait.
Kapuvár, február elején, 1855.
Zerpák Antal, kapuvári plébános.
(Vasárnapi Újság, 1855. március 4.)