A fordulat a rendszerváltozással következett be. Negyvenöt és kilencven között nem sok ludovikás tudott a másikról. Nem találkoztak, nem keresték hajdanvolt társaikat, éltek szerte a világban, és örültek, hogy életben vannak. Aztán Kéri Kálmán nyugállományú vezérezredes felszólítására – aki megalapította a Honvéd Hagyományőrző Egyesületet – a régi évkönyvek és listák alapján elkezdték gyűjteni a neveket és a címeket: 1920-ig nyúltak vissza. A munka nem volt könnyű, mert sokan elhagyták az országot. A kutatás napjainkban is tart, jóllehet a vezérezredes nincs már az élők sorában.
Eközben a Calgaryban élő Rada Tibor valamikori m. kir. hadnagy kitalálta, hogy az emlékeket, fényképeket és relikviákat is össze kellene szedni, s maga látott munkához. Rada állítja, hogy a vállalkozás során közel tízezer levelet váltott. Aztán 1998-ban elkészült az első kötet, 2001-ben pedig a második.
– Mennyi pénze ment rá? – kérdeztem Rada Tibort.
– Ötvenezer dollárom. Mint ludovikásnak, az volt a célom, hogy a magyar tisztnevelés történetét tárgyilagosan bemutassam azok számára is, akiknek a neveltetése, szelleme ellentétes volt a miénkkel, de erényeinkből tanulni, hibáinkból okulni fognak. Megismerik a Habsburg-kor előbb ellenséges, majd lassan enyhülő hozzáállását a magyar tisztikar felállításához, később a Horthy-korszak csak magyar érdeket szolgáló, de szegénységgel küzdő éveit a nagyhatalmak érdektelensége és ellenségeink fojtogató politikája közepette. Végül megismerik lassú erősödésünket, majd bukásunkat egy geopolitikailag ránk kényszerített háborúban.
Rada Tibor egyik dédapja az 1848–49-es szabadságharcban honvéd századosként harcolt. Ő maga 1943-ban lett ludovikás. Történelmi munkája csodálatra méltó. De csak az ostobák csodálnak. A bölcsek – elismernek.
autóteszt
Olyat tud, mint a BMW utazóautói, csak éppen milliókkal olcsóbban
