Morfondír

Tegnap elő kellett vennem a morfondírt. Szeretettel leporoltam, és nekiláttam rendeltetésszerűen használni. (A morfondír az az eszköz, amelybe az ember belemélyed, és segítségével át tudja gondolni mindazt, ami a világban elviselhetetlen. Keller László elvesztette a morfondírját. Kérjük a becsületes megtalálót, sürgősen adja vissza neki.)

Nekem két okból is le kellett porolnom a morfondíromat.
Az egyik ok Magyar Bálint és az ő minisztériuma. Az Oktatási Minisztérium ugyanis ötvenmillió forintot tapsol el éppen arra, hogy a saját közleményeit megjelentesse a médiában. Nem, barátaim, nem arról van szó, hogy a minisztérium ennyit fizet a reklámjaiért. Arról van szó, hogy a minisztérium ennyit fizet azért, hogy a reklámjait cégek elhelyezzék a sajtóban. És ez jó. Ez új távlatokat nyit, úgy áll előttünk a jövő, mint egy kifeslett bimbó. Eddig ugyanis ezt a munkát a minisztériumok sajtóosztályai végezték; s ez a munka abból áll, hogy a sajtóosztály egyik dolgozója felemeli a telefont, és azt mondja: Halló, Népszabadság? Jó napot kívánok, az Oktatási Minisztériumból beszélek, van egy pályázati felhívásunk, holnapra kell egy egész oldal, küldjük a megrendelőlapot, önök küldjék a számlát. Köszönöm, viszonthallásra!

Mostantól nem így lesz. Mostantól ezt cégek fogják elvégezni, ötvenmillióért. S úgysem fogják elhinni, mégis igaz, az összegből a legnagyobb falatot (27,5 milliót) a Wallis Rt. kapja, illetve egyik kisebb cége, a Café Reklám Kft. S hogy hol itt a jövő? Ott, barátaim, hogy Magyar Bálint ezzel a lépéssel készíti elő minisztériumán belül a reformokat, amelyek sarkköve, hogy felszámolják a sajtóosztályt. Másképpen nem lehet, mert ha másképpen van, akkor itt lopnak, illetve modernül: kijátsszák a zsozsót a baráti cég(ek)nek.

Eddig jutottam morfondírom segítségével, amikor kezembe akadt egy körlevél. S ez a körlevél szinte maga alá temette Magyar Bálintnak és az ő minisztériumának ötvenmilliós kis furfangját.
Ezt a körlevelet a Magyar Posta Részvénytársaság Központi Régió Igazgatósága, s annak is az értékesítéstámogatási osztálya adta ki. Aláírta pedig – hiába, no, vannak nevek, amelyeket muszáj elcipelni az örökkévalóságba – Polvárné Bosnyák Ildikó. Nevezett hölgy az értékesítési igazgatóhelyettes, körlevelének címzettje pedig „valamennyi posta”. Van a levélnek dátuma is, 2003. május 21., van neki iktatószáma is, 6782/2003., s még egy ügyintéző is akad, szegény Tornyos Csaba. Mondom, rendes hivatalos levél ez, még azt is ráírták, hogy „A kiadvány hiteles”, s ezt a hitelesítést egy bizonyos Weér Anna látta el kézjegyével meg a posta pecsétjével.

Ennyiért még nem venném elő a morfondírt, ám a mi levelünknek van tárgya is, ami így szól: „Népszabadság előfizetés-gyűjtési akció.” Nono, kezd érdekes lenni!

S ami alant következik, barátaim, az páratlan történelmi kuriózum, ezt nagyapók fogják mesélni hosszú téli estéken, amikor unokáik az ölükbe telepednek, s kérlelőre veszik a dolgot: „Nagyapó, mesélj valami elképesztőt, valami hihetetlent a harmadik magyar köztársaság 13. évéből!” S akkor majd a nagyapók eltöprengenek kicsit, fontolgatják, hogy Keller Lászlóról meséljenek-e vagy Medgyessy Péter retorikájáról, múltjáról s jelleméről, végül ezt majd mind elvetik, s a Magyar Posta körleveléről fognak mesélni mégis.
E körlevélben Polvárné Bosnyák Ildikó azt közli a postahivatalok vezetőivel, hogy a „Magyar Posta Rt. és a Népszabadság Kiadó és Nyomdaipari Rt. (…) országos előfizetés-gyűjtési akciót indított a Népszabadság c. napilapra.” Gyűjtsünk. Ámde már a következő mondatból kiderül, hogy baj van: „Tájékoztatom, hogy a teljesítés messze elmarad az akció első fázisára meghatározott elvárástól.” Ez már mégiscsak sok! Nem lesz az úgy jó, elvtársak, hogy az olvasó elvtársak nem fizetnek elő megfelelő létszámban, elvtársak!
Nem csoda hát, Polvárné Bosnyák Ildikó az asztalra csap. Ez nagyjából úgy 1969-ből lehet ismerős, amikor a kézbesítők kongresszusi felajánlást tettek a Népszabadság-előfizetések megduplázására…

Szóval Polvárné foganatosít: „Kérem, hogy a dolgozók előfizetés-gyűjtésre való mozgósítását soron kívül végezze el, a postájára leosztott terv elvárás (sic!) teljesítésére dolgozónkénti elvárást foganatosítson és kérje számon.”

Igen, a körlevél e ponton éri el azt a szintet, amely miatt nagyapók meséje leend majd belőle a jövőben. A jelen búsképű lovagjai pedig csak töprenghetnek, vajon mit tennének egyszeri postásként, ha a hivatalvezetőjük azzal vegzálná őket a köztársaság 13. esztendejében, hogy gyűjtsék a Népszabadság-előfizetéseket, különben „foganatosítva lesznek”, s ha az sem elég, akkor majd jön a számonkérés.

Tényleg: mi lesz azokkal az elvtársakkal, elvtársak, akik a foganatosítás és számonkérés ellenére sem fogják összegyűjteni az olvasó elvtársaktól a foganatosított irányszámú előfizetést? Mi, elvtársak? Lazsálunk? A többi dolgozó elvtárs meg hiába szakad meg? Keller elvtárs! Ne keresgélje tovább azt az elveszett morfondírt. Ez az ötvenmilliócska, meg ez a körlevél morfondír nélkül is érthető. Csülökre, Keller elvtárs!