Nagymama kontya

Mikor nagymamát megláttam rövidre nyírt hajjal a kórházi ágyon, rögtön tudtam, hogy baj van. Hogy nagyon nagy a baj, akkor még nem fogalmaztam meg, talán csak éreztem. A kórház önmagában semmi. Mi az a kis lábtörés egy olyan masszív öregasszonynak, mint az én nagyanyám? De hogy eltűnt a gyönyörű, hófehér, fonott kontya, helyette az idétlenül levágott, hajcsatokkal hiába rögzített, szanaszét álló haj! Majdnem sírva fakadtam a kórház ajtajában, de tartottam magam.
– Hova lett a hajad? – mégis ez volt az első kérdésem.
– Levágták – mondta olyan hangon, mintha ő is érezné a kérdés jelentőségét. – Nem tudtam már fésülni, kislányom, nincs erőm. Annus levágta, így könnyebb rendben tartani.
– Persze, nem lesz semmi baj – mondtam, s azt hiszem, csak ezután kérdeztem meg, hogy érzi magát.
– Hát eljöttél – örült és álmélkodott egyszerre, rólam beszélt, nem magáról. Hogy nem akarok férjhez menni, pedig csak ez volt a vágya még életében, így mondta, múlt időben, azt hiszem, fel sem fogta, mit mond, és az volt a furcsa, hogy rögtön a lényegre tért, amit egyébként csak kerülgetni szokott.
Mert ez volt a fájdalma, a „fírhöz menés”.
– Most tényleg férjhez megyek, lehet, hogy már a jövő héten! – mondtam vidáman, és egy csöppet sem vicceltem. Akkor találkoztam valakivel, akihez életemben először és utoljára elképzelhetőnek tartottam a férjhez menést. De nem nagyon erőltettem a dolgot, nagymama pedig még aznap délután meghalt, így aztán okafogyottá vált az egész.
Akkor még kikísértem a vécére, nehezen, de a saját lábán ment, jobban érzi magát, mondta.
A délutáni vonattal visszajöttem, másnap reggel tudtuk meg, hogy meghalt. Velem beszélt utoljára. Tizenöt éve történt, mégis emlékszem, milyen érzés volt felidézni jöttömre támadt örömét, és izgatott, gyanakvó tekintetét, ahogy azt mondom, férjhez megyek. Néha azzal áltatom magam, hogy szívében jó érzéssel ment el.
Ha rá gondolok, legtöbbször úgy látom, hogy fonja hosszú, ezüstfehér haját, ami a derekánál is lejjebb ért. Azt hiszem, olyankor pihent egy kicsit, mert egyébként örökké dolgozott. Krumplit szedett, kapált, dohányt fűzött, tengerit morzsolt, jól tartotta a jószágot, amíg még volt. Olyan szelíd volt, nem emlékszem, hogy valaha is fölemelte volna a hangját. Ha nagyon roszszak voltunk a húgommal, inkább elsírta magát, mint hogy ránk kiabált volna. Csak magának sírt, csöndben, alig lehetett észrevenni. A fia, anyánk testvére különösen sok okot adott neki a sírásra, anyu szerint ő vitte a sírba. Mert ez a fiú sehogy se boldogult az életben, őt szerette a legjobban. De szerintem nagyapát szerette jobban, több mint ötven évet éltek együtt, talán egy hangos szó nélkül. És mindig csak nyáron látom nagymamát, a tél nem illik hozzá, mintha télen nem is lett volna. Persze, mert csak nyáron mentünk hozzájuk, egész kiskorunktól kezdve, meg se várva az évzárót, már mentünk is, el ne pazaroljunk egy napot sem a vakációból. A vonatból nézve a tájat, olyan kicsi gyerekként, ha megláttam a távolban két egymás mellett álló jegenyét, mindig azt gondoltam, na, ott van nagymama háza. De a vonat csak ment tovább, aztán megállt Nyíregyházán, a mi jegenyéink meg még mindig nem voltak sehol. Még egy vonat, aztán hosszú-hosszú gyaloglás, míg megérkeztünk. Három hónapra elfelejtettünk mindent. Mire szeptemberben hazahoztak bennünket, olyan feketék voltunk, mint az ördögök, kiadós szabolcsi tájszólással. Anyánk nem akart iskolába engedni, előbb meg kell tanítani beszélni benneteket, mondta. Két-három hét múlva anyánknak köszönhetően visszavedlettünk pestiekké. Később, amikor pesti irodalmárok közé kerültem, és már verseket írtam, nagyon bántott, ha valaki megjegyezte, hogy érzi rajtam a tájszólást. A zárt e betűket emlegették, és hogy milyen szép, miközben majdnem bőgtem. Olyan akartam lenni, mint mindenki, nem tudtam még, hogy az semmit nem ér. Nagymama nem tudott olvasni, de nagyapa néha felolvasott neki a verseimből, és előfordult, hogy amikor legközelebb mentem, rákérdezett, ezt vagy azt hogy értettem. Kívülről tudott néhány furcsa részletet. Senkinek, de neki néha megpróbáltam verseket „magyarázni”. Legalábbis azt hiszem.
Mostanában meg rajtaütésszerűen elkezdtem fonni a hajam. Még nem olyan hosszú, mint nagymamáé volt, és nem is olyan fehér, de már alakul. És ha egyszer majd levágatom, akkor tudni fogom, hogy baj van.