New York: virágos pompa, borús jövő

Idén sem ünnepelte május elsejét New York népe. Kiment a divatból, mint a gőzmozdony. Nem mintha idegen volna az amerikaiaktól ez a régi munkásünnep, hiszen innen kezdődött az egész történet 1886-ban: e napon lőttek a chicagói rendőrök a 8 órás munkaidőért tüntetők közé az ottani Széna téren. Három évre rá ezért jelölte május 1-jét nemzetközi akciónappá a szocialista internacionálé, ettől fogva vonultak ki az utcára a gyárakból a világ dolgozói.

A mögöttük hagyott században sok minden történt ezzel az ünneppel. Az első évtizedekben a baloldali bomlasztás eszköze lett; a nácik – elvileg ők is a munkáspárt hívei – a nemzeti munka napjává tették; a létező szocializmus világában a hatalom gyalázatos öntömjénezésre használta fel; az amerikaiak 1947-ben, a kommunistáktól való félelmükben átkeresztelték a „lojalitás napjává” – amivel, paradox módon, egy oldalra kerültek Sztálinnal és Rákosival. Pedig ha van ország a világban, amelyiknek van oka megtisztelnie a munkát, az Amerika. „A szerszámok tették naggyá Amerikát” – vallják joggal, mert (szemben gyarmattartó riválisaival, Angliával, Francia- és Spanyolországgal) ezt a nemzetet a földjére érkezők önfeláldozó szorgalma, felfoghatatlanul célratörő munkája tett gazdaggá.
Mayday helyett tehát a Mom’s Dayt – anyák napját ünneplik most Amerika-szerte. A kirakatok teli vannak az anyukáknak és nagyiknak szóló üdvözlőlapokkal és ajándékokkal. Láttam ugyan szerdán tüntető munkásokat is: a Times Square közelében az AFL-CIO szakszervezethez tartozó festők tiltakoztak a részmunkaidő ellen, lehettek vagy tízen, de transzparenseiket alighanem csak én olvastam el. Nem csoda, ha az embernek tizenkét év után újra alkalma nyílik eltölteni pár napot a „világ fővárosában”, minden furcsaságon megakad a szeme.
E bő évtized alatt változott meg az élet odahaza abban az irányban, amit itt helyben láthatok. Nem akármilyen tanulságos összehasonlítani az eleve multikulturális és ultraliberális New Yorkot a mi neo-, pontosabban ál-liberális Budapestünkkel! Nem szeretnék túl didaktikus lenni, de az alábbiakat még képeslapon is üzenhetném. Az április végén beköszöntött, itt késeinek számító tavasz virágba öltöztette a várost. A Central Park olyan, mint egy hatalmas botanikus kert, melyben fantasztikus lila akácfák, japán cseresznyefák és egész magnólia-ligetek pompáznak. A városnyi zöldben a nap minden szakában a szó szoros értelmében nyüzsögnek a kocogók, gyaloglók, biciklizők. Mindenütt ápolt fű, gondozott fák-bokrok, tiszta utak és járdák – csakhogy ez jellemző az egész Manhattanre, fel a 110. utcáig, a Harlemig. Milliószámra sárgállnak és piroslanak a mindenüvé kiültetett tulipánok, a Park Avenue közepe, a kapuk előtti és a fák közti parányi, ráccsal körülvett kertecskék teli vannak virággal és virágzó bokrokkal. Nemhogy kutyapiszkot nem láttam a városban, de még kutyát is alig, négy nap alatt öt-hat szelíd retrievert és foxit, szájkosárral, pórázon. Reggelre eltűnik az előző napi – gondosan plasztikzsákokba csomagolt szemét a házak elől, és napközben többször kiürítik a lépten-nyomon kézre eső jókora hulladékgyűjtőket. A házak falán, de a metróban sem láttam graffitit. Kérem, tudassák ezt New York nagy barátjával és tisztelőjével, a budapesti főpolgármesterrel!
De térjünk vissza a munkára, és mindarra, ami vele kapcsolatos New Yorkban. Ez a város tulajdonképpen önmagából él, azokból a szolgáltatásokból, amelyek e tízmilliós metropolis működéséhez kellenek. A Budapestnél alig kétszer nagyobb területen fekvő New York City közlekedését a miénkével összehasonlítani sportszerűtlenség lenne. Öt, különböző színnel jelölt metróvonala van, ezek mindegyike többfelé ágazik, összesen vagy ezer kilométernyi hosszra nyúlva. A csatlakozó buszhálózat is jóval sűrűbb a budapestinél, a járatsűrűségről és a kényelemről nem szólva. Ami azért is nagy szó, mert a városban emellett elképesztő a személyautó-forgalom. Mindez – a taxisofőrökkel, parkolóőrökkel és rendőrökkel – önmagában több százezres embertömegnek ad munkát-kenyeret. New York város negyedeit széles tengeröblök, folyók és csatornák választják el egymástól, mégis szinte akadálytalanul zajlik köztük a forgalom. (Meggondolandó, hogy az individuális közlekedéssel agyonterhelt Budapesten egyetlen közúti alagút épült, az is 1857-ben.)
A dolognak azonban ez a szebbik fele, amelyiket okkal élvez az ámuló-bámuló, napi jeggyel közlekedő magyar. A „no limit”-kártya ára 4 dollár – tehát olcsóbb, mint a BKV-é; a szerelvények egymást érik. A rozsdamentes fémből épült, dizájnos és kényelmes vagonokból ezernyi fut az alagutakban és a magasvezetésű pályákon. A harsogó reklámok mellett szerényen bújik meg egy kicsi fémtábla. Készült a Kawasaki gyárban. Amikor halaszthatatlanná vált a lerobbant New York-i metró, a megújításra a japán cég nyerte el a hatalmas összegű pályázatot, ahogy Washington, Chicago és más nagyvárosok közbeszerzésre szánt dollártízmilliárdjai is az egykori háborús vesztes zsebébe vándoroltak.
Rég vége van azoknak az időknek, amikor a philadelphiai Baldwin-gyárból percenként indult útjára egy-egy gőzmozdony, s százezerszámra készültek a vasúti kocsik a detroiti, pittsburgi műhelyekben, a Pullmann-cég üzemeiben. Ezeket a szerelvényeket ma már olcsóbb Ázsiában gyártatni és hajón ide hozatni. Voltaképpen ebből a kényelemből és jólétből fakad az egész amerikai gazdaság – ezen belül N. J. City és New York állam minden baja. Önmaguk eltartásából élnek, illetve próbálnak megélni. Nincs tehát mit csodálkozni azon, hogy a költségvetések deficitje évek óta hólabdaként gömbölyödik, amit a 2001. szeptember 11-én történtek csak tovább hizlaltak. A vezető sajtótéma a városban hetek óta Michael Bloomberg polgármester és George Pataki, New York állam kormányzója ádáz harca a hétfejű sárkánnyal, azaz a tízmilliárdos költségvetési hiánnyal.
A semmiből azonban nem könnyű pénzt teremteni. Az itt amúgy is magasnak számító vállalkozói adókat tovább emelik, ugyanakkor a munkanélküliek számának növekedése jelentős többletkiadással jár. A város ezrével kénytelen alkalmazottait utcára tenni. A rózsaszínű virágos pompát mutató New York kilátásai ezért nem éppen rózsásak.
Mindebből a pár napra ide látogató nem sokat vesz észre. A lerombolt World Trade Center helyén tátongó gödörben már az új metróalagút síneit fektetik, a Broadway színházai „soha nem látott csodákról” zengedeznek (Kabaré, Chicago, Bohémélet, Nyomorultak, ABBA-musical – mi ezekben az új?). Óriási divat a harciasság, a katonás viselet – a legmenőbb butikok is tele vannak terepszínű, sokzsebes cuccokkal, mindenütt a csillagsávos zászló leng. Egy klotyó falán a „Jól seggbe rúgjuk Szaddámot!” felirattal találkoztam, a civil kurázsi szép megnyilvánulásaként. Egész Amerika testre gyúr, már festékdoboz nagyságú adagokban kínálják az izomnövelő proteineket és egyéb muscle-builder adalékokat. Agyfejlesztő szereket sehol sem láttam…
1626-ban New Amsterdam holland kormányzója ma 24 dollár értékű baltáért és egyéb csecsebecséért vette meg Manhattant egy indián főnöktől. Egy 100 négyzetméternyi telek ára 2003-ban százmillió dollár körül van. Az 501-es Levi’s farmer ára a fele az otthoninak, egy doboz cigaretta ellenben 1600 forintba kerül New Yorkban. Egy kínai ajándékboltban nézelődtem május 1-jén, amikor ez a kérés ütött fülön: Melyik jobb, Bécs vagy Budapest? Nem tőlem kérdezték, de amúgy sem tudtam volna válaszolni rá.