Nincs más újság

Van máááásik! – kiáltotta Eötvös zenebohóc, és beleremegett a legvidámabb Kádár-barakk. Sorra szedte elő a ruhája alól az elrejtett zeneszerszámokat, miniatűr trombitákat, s elsőre mindenkit elbűvölt ez az abszurd cirkuszi találékonyság. Megfoghatatlan volt azonban, mit eszünk a produkción másodszorra, harmadszorra, sokadjára is. Talán a lassan dührohamot kapó fehér bohócon vidultunk kárörvendőn, aki e képletben a diktatúrát képviselte a leleményes, talpraesett kisemberrel szemben. Ez a rendőri hatalom elkobozhatta az örömszerző hangszert, útlevelet, jövőképet – került mindig másik. A diadalmas kiáltás az úrhatnám proletárdiktatúrát kijátszó, a falakig (és egy picit még azon is túl) mindig elmenő, háztájizó és második műszakban hajszolódó magyart jelképezte, aki engedelmesen felvonult ugyan május elsején, de az ingyensör és a potyavirsli mellett már zaftos Brezsnyev-vicceket mesélt. Tudat alatt a keresetlen rendszerkritika imponált nekünk: hogy soha nincs egy párt, egy kormány, egy főtitkár. Hogy mindig van, hogy mindig lehet máááásik – igaz, ahhoz előbb egy kis cirkuszt kellene csinálni.
Nincs más újság – hirdeti egy másik Eötvös, de nincs kedvünk kacagni. Eötvös Pál, a Népszabadság főszerkesztője hosszú vezércikkben ünnepelte kiszínesedett napilapját. A nyomdai váltáshoz szlogent is választottak – ezt a fenti kirekesztőset. Régebben a legkedveltebbnek szerették nevezni magukat, de ezen túlhaladt az idő: van már napilap (ugyancsak a Ringier családba tartozó Blikk), ami példányszámát tekintve még nála is kedveltebb. A Népszabadság nem búsong, mint Hófehérke mostohája – inkább nem néz többet a tükörbe. Csak nem gondolják, hogy ez a Pallagi-féle valóságsós vircsaft összemérhető velünk! – sugallja. A mértékadók közül változatlanul mi vagyunk placcon – sőt, mi magunk vagyunk a mérce; a párizsi páncélszekrénybe zárt méterrúd. Már elhomályosult, hogy nevünkben a Szabad Nép rejlik – ha sikerül az oktatási kormányzatnak teljesen kiirtani az iskolákból a történelem tárgyat, az új nemzedékeknek már dunsztjuk sem lesz, hogy valaha létezett Szabad Nép-negyedóra. Ilyen színes jövőre amúgy maga Eötvös sem gondolt, amikor a Politikai Bizottság főszerkesztői székébe helyezte. Kellett persze ehhez a spontán privatizáció bravúrja is: a hajdani egypárti lap nemcsak azt úszta meg, hogy első kézenfekvő lépésként betiltsa az új demokrácia, de még kipróbált gárdáját, infrastruktúráját, tudósítói hálózatát is átmenthette. A többi országos napilappal nem bánt ilyen kegyesen a piac: a Magyar Hírlap a Maxwell-kalandban, a patinás Népszava a Fenyő-féle ámokfutásban került lejtőre – a Magyar Nemzet politikai indíttatású kálváriájáról pedig jobb nem is beszélni. A Népszabadság úgy őrizhette meg piaci hegemóniáját, monopolközeli véleményformáló pozícióját, hogy gyakorlatilag minden politikai párt és közszereplő behódolt neki, s egy idő után senki sem firtatta, mit ér a győzelem egy százméteres futóversenyen, ha az egyik induló nyolcvanméteres előnyt kapott.
Az igazsághoz tartozik: számos kiváló kolléga dolgozik ennél a lapnál. Egy részük meggyőződéses baloldali, másokat a presztízs és a hazai viszonylatban kiemelkedő díjazás tart ott, amit a piac másutt nem feltétlenül tudna biztosítani. A Népszabadság – a maga szempontjából igen bölcsen – mindig tudatosan törekedett is arra, hogy jelen legyenek hasábjain a társutasok, a „szalonképes” jobboldaliak. Szorosra csak éles helyzetben – például kampányidőszakban – zárta sorait; de akkor hermetikusan. Hajlamos magáról azt a képet sugározni, hogy minden lényeges hír és vélemény az oldalain lát nyomdafestéket – ami mégsem, az vagy lényegtelen, vagy nem is létezik. E tetszetős „pluralizmus” persze azzal jár, hogy miközben a lap belsejében mérvadó kritikák, olykor irodalmi értékű szövegek jelennek meg, az olvasók fajsúlyos kérdésekben változatlanul E. Fehér Pál vagy Aczél Endre mondataival találkozhatnak a lap véleményeként.
Az utóbbi időben több jel mutatott arra, hogy a Népszabadság elveszítette realitásérzékét. Nyilván megviselte a piszkos kampány, amiből derekasan kivette a részét; ugyanakkor némi sikerélménnyel tölthette el, hogy eredményesen tudott részt venni a hozzá több mint közel álló kormánypárt belső királycsináló játszmáiban. Kedvezett neki a politikai klíma is: a miniszterelnök és klientúrája egy év alatt hovatovább elfoglalt minden elfoglalható gazdasági, szellemi és médiapozíciót – a felületesebb kormánypárti politikusok kezdték magukat abban a hitben ringatni, hogy most már ők maguk az ország, sőt Európa; s aki nincs velük, az a resztli. Medgyessy úgy viselkedik, mintha máris ő volna a köztársasági elnök: uniós szerződéseket köt, legfőbb hadúrként rendelkezik, számon kérő ellenzékét nyugalomra inti, mint idősebb suhancok a tacskókat a grundon. Ismerős ez a lassú megistenülés: pártállami reflexeknek hívjuk, és soha semmi jó nem sült még ki belőle. Egy mértékadó sajtóorgánum azonban – ha ad magára – nem követheti a veszélyes útra feltétel nélkül mértéket vesztő pártoltjait. Nem mondhatja, hogy nincs más program, nincs más alternatíva, nincs más vezér. Nem mondhatja, hogy: nincs más újság.
Lehet persze azt mondani, hogy savanyú a szőlő; a Népszabadságon kívül „non est vita; si est vita, non est ita”. Csakhogy ez a szlogen nemcsak a konkurenciának, hanem a reklámszövetség etikai bizottságának is birizgálja a szépérzékét. Egyelőre csupán vizsgálódik, miközben a baloldali laptársak mukkanni sem igen mernek: az egyik ártalmatlannak, míg a másik szellemesnek ítéli az „áthallást”. Mindkettő régebben színes már, s mindkettő erősen függ attól a tulajdonosi körtől, amely a Népszabadságot is birtokolja. Aligha az a kedvenc nótájuk, hogy „csak egy újság van a világon”, ám a kimondatlan munkamegosztás nem tűri a kritikát a Nagy Testvérrel szemben. Sőt, alkalmasint segítségére is sietnek a példányszámát tekintve egyetlen számottevő vetélytárs, a Magyar Nemzet besározásában: a Magyar Hírlap a minap a Nemzeti Körtől kiszivárogtatott magánlevélből csinált „nemzeti körözöttet” – a tekintélyes tizenegy (a tizenkettedik simlis Júdás) magánlevélben írt sajtóértékelését ugyanis úgy adta közre, hogy konkrétumok híján minden jobboldali sajtótermék ügyesen a „szélsőséges” zónába csusszant.
A Népszabadság kontrollvesztése nem magyarázható a bajosan vállalható előélettel, a szeplős fogantatással, a nyilvánvalóan frusztrált önképpel. Az is kell hozzá, hogy elbízza magát: ha egy paraszthajszállal kormányra került „részvénytársaság” nemcsak beszél róla, de képes is egész pályás letámadásra; ráadásul úgy, hogy közben a megbékélés és ároktemetés szirénhangjait dudorássza – mért is volna lehetetlen ez a sajtó mezején? Ha a sajtószabadság nemzetközi cerberusai kukán hallgatnak az elektronikus média módszeres monopolizálása láttán, mért épp a nyomtatott sajtó „egyújságosítása” izgatná őket? Nem az ő bőrükre megy a játék… Nem fogják fel a súlyát, hogy ha tényleg a Népszabadság volna – mint a régi szép időkben – az egyetlen újság, még mindig a sohasem volt hosszú bájtok éjszakájáról cikkeznének a címoldalon; történelmi tényekké nemesültek volna az MSZP-álröplapokat fuvarozó fideszes augsburgi kamionok; a D–209 pedig egy kapós Hungexpo-stand lenne…