Összeesküvés-elméletek

Összeesküvés-elméleteket a balliberális sajtósémák szerint kizárólag a szélsőjobboldal szokott gyártani. Kissé zavaró, hogy ilyen alapon szélsőjobboldalinak kell nyilvánítani tüntetően baloldali szereplőket is – ennek iskolapéldája a Rajk-per. Pár éve Hollywood is gyártott akciófilmet Összeesküvés-elmélet címmel, nyilván hemzsegnek arrafelé a szélsőjobboldali producerek. Az ég óvjon mindenkit attól, hogy szélsőjobboldalinak minősítsék, de mióta a Medgyessy-féle politikai kiskáté megalkotta a parttalan nemzeti közép fogalmát, amibe minden magyar születésénél fogva beletartozik, többé nincs ilyen veszély: minden kockázat nélkül elmerenghetünk azon, hogy ha mégis gyártanánk összeesküvés-elméleteket, akkor annak mi volna a követendő metódusa.
1. Tételezzük fel, hogy az a célunk: a köztévé ügyvédje legyen a kormány fogadott prókátora. Istenkísértő ötlet ez egy szabad, független közszolgálati sajtójára kényes demokráciában, szemtől szemben nem is menne át. Némi vargabetűvel azonban csont nélkül. Első lépésben legyen a producer maga az ügyvéd-riporter (a kisemberek ombudsmana, érett hölgyek kezicsókolomozó kedvence, amúgy a mozgalom régi harcosa, egyben megbízható vadásztárs). Beetetésként nyomozza ki néhány rongyos millióért, hogy az autópálya-matrica nyomása fillérekbe kerül – s ezek után az úrvezető előrelépésnek, győzelemnek fogja tartani az irracionális négynapos matricát is, mert az államtitkár szerint „az egynaposat úgy hívják, hogy kapu”. (Viszont nincs nyomdaköltsége.) Hősünk élő adásban, mindennemű kormánypropagandát mellőzve írasson alá rendeletet az egészségügyi miniszterrel, hogy az operáló orvos műtét közben a világért se mobilozzon. (Még benne felejti a telefont a betegben.) Gyors elintézés, rövidre zárás a körülményeskedő politikai procedúra helyett, ez a diploma nélküli ügyvéd úr titka: mióta nincsen Kádár-titkárság, erre a kerülőútra a magyar populáció egy nem elhanyagolható részében erős lelki igény mutatkozik. Második lépésben ne érje meg a szerkesztőnek a produceri ténykedés, passzolja át ezt a nyűgöt a köztévének: „számolja ki, mennyit ér neki.” A köztévé meg számolja. Ha úgy vetődik fel az eredeti kérdés, hogy legyen-e hősünk egyszerre a tévé meg a kormány ügyvédje – kultúrországban be sem engedik a főbejáraton. Így, lépcsőzetesen viszont eldöntendő problémává válik, hogy mennyibe kerüljön az adófizetőknek az a műsor, amire – a riporteren meg elv- és vadásztársain kívül – az égvilágon senkinek semmi szüksége.
Aki bármiféle jelentőséget tulajdonít a Juszt László által celebrált méregdrága valóságshow-val való véletlen egybeesésnek, az csúf, ragyáslelkű összeesküvés-vizionáló.
2. Tegyük fel, hogy az az elérendő cél: a köztévé heti politikai magazinját is az a külsős médiabirodalom szerkessze, amely árendában már a reggeli (és a délutáni ismétlő) sávot is uralja. Egy az egyben ez nyilván nem menne át: még a Balkánon is evidencia, hogy a legkoldusabb közszolgálati tévé sem adhatja ki belső gyártásból az arculat fő elemeinek számító hírműsorokat. Néhány közbülső lépcsőfok beiktatásával azonban ez is menni fog. Először is irtsuk ki a régi címet és szerkesztőséget, s nevezzük el az új műsort a sokszorosan (szakmailag és politikailag egyaránt) kompromittálódott showmanről. (Ennek az az előnye, hogy a sorozatos bukták után mindenkit el lehet zavarni a stábból, de az élő áruvédjegyet nem.) A műsort tízszer anynyiért szerkessze egy új külsős cég – ezen eleinte mindenki hörög majd, de később boldogan elfogadja a négy-ötszörös szorzót mint „önmérsékletet”. Ha egyből a reggeli csapatnak juttatnánk a boltot, nemcsak a baloldali médiapanamák ügyében kínosan naiv Freedom House fogna szimatot, de az előző, általunk eltávolított (politikailag talán elfogult, de szakmailag számottevő) szerkesztő fan clubja is méltatlankodna. Az első adás fiaskója után csapjuk el a felelős szerkesztőt, a második után az összes munkatársat (tanácsadói minőségben azért tarthassák meg a pénzüket, elvégre tévés szolidaritás is van a világon), a harmadikat már szerkessze a reggeli csapat. Ez kész megtakarítás: egy telefonnal meg lehet hívni ugyanazokat vendégnek a vasárnap esti meg a hétfő reggeli műsorba. Amikor ez a felállás is megbukik, az picit kínos ugyan, de jöhet a B variáns: átállunk „nyári változatra” a már említett félpénzért – ez ugyan csak a meghosszabbított reggeli interjúsor egy pazarló díszletben, viszont mindenki boldog, hogy ennyivel is beérjük, holott ha akarnánk, az egész 24 órát beboríthatnánk.
Aki bárminemű hasonlóságot fedez fel a Friderikusz című műsor gazdagon dotált pokoljárásával és a Gyárfás Tamás-féle médiaérdekeltség kertek alatti nyomulásával, az már megint csúnya, szélsőjobboldali reflexekkel terhelt összesküvés-elméleteket gyárt terméketlen magányában.
3. Hagyjuk a médiát, s vizsgáljuk meg futólag, lehetséges-e összeesküvési kultúrával kormányt átalakítani. Tegyük fel, hogy a szigorúan párton kívüli miniszterelnököt sakkban tartja éltető pártja. A pártelnök dúl-fúl, amiért az egyik miniszter valósággal megalázta a pártkongresszuson: lenyomta az ő ifjú káderét valamely párttisztségben. Nosza, ki kell tenni a szűrét a kormányból. A kormányfő belemegy az áldozatba, ha cserébe behozhatja a megürülő helyre milliárdos főstratégáját. Az ifjú vállalkozó igen sportos: félkézzel emelgeti a cége által gyártott építőelemeket – kétségtelenül alkalmas hát sportminiszternek. Előtte viszont még le kell zavarni az olimpia lemondását, ez a kisszerűség kötődjék csak az előd nevéhez, a liebling pedig induljon tiszta lappal. Egyúttal meg lehet szabadulni minden idők legimproduktívabb kultuszminiszterétől is, aki öntudatosan a feleségének számláz a közkasszából, és legszívesebben Kossuth-díjat adományozna magának; de előbb végezze még el a piszkos munkát: oszlassa csak fel azt a fránya ellenzéki fészket, a nála nagyobb íróról elnevezett kultúrintézetet, ne a mi párthívünket terhelje ez a kultúrgyalázat. A környezetvédelmi miniszter asszonyt nap mint nap leiskolázta az államtitkára, de ne vele váltsuk fel, hanem a kedélyes állatkerti igazgatóval, akit jó ideje liberális tévéshow-kban népszerűsítünk már, épp úgy, mint annak idején az áldozatokat körbekrétázó független mesterdetektívet. Próbáljuk elkerülni, hogy ő is pohárral igyék a Balatonból, mint legendás főnökelődje: ha szerencsénk van, a nyáron úgy kiszárad a tó, hogy nem is eshet kísértésbe. Vizsgáljuk meg, hogyan lehet a leköszönő miniszter asszonyra ráverni legalább részben a paksi balhét, s kérdés, nem kellene-e a minisztériumot még egyszer átvilágítani, természetesen versenyeztetés nélkül, ezúttal olyanokkal, akikben meg mi bízunk a pozitív kampánytapasztalatok nyomán. (Jó volna tudni, mennyit sikerült elültetni egy év alatt a beígért egymilliárd fából, illetve hova, s vajon volt-e versenyeztetés a faiskolák között.)
Aki a leghalványabb kapcsolatot is felfedezi az eddigiek és Medgyessy Péter kormányátalakító technikája, valamint a Jánosi– Gyurcsány, Görgey–Hiller, illetve Kóródi–Persányi helycserés támadás között, az aztán tényleg gaz, alávaló szélsőjobboldali, a köztársasági eszme árulója; legyen neki nehéz a föld…