Pártkatona és reformer

Nyolcvanhárom éves korában – szívelégtelenség következtében – elhunyt a Kínai Kommunista Párt egykori főtitkára, Csao Ce-jang. Halálával az 1989-es Tienanmen téri események egyik legfontosabb szereplője, a diákokkal szimpatizáló, népszerű reformer szállt a sírba, az az ember, aki őszintén hitt abban, hogy politikai és gazdasági reformokkal javítható a kommunista rendszer.
Kortársaihoz és elvtársaihoz hasonlóan Csao Ce-jang pártkarrierjét is megannyi buktató és nehézség kísérte. Indulása, családi háttere már-már szokványos: a nemzetközi munkásmozgalom vezetőihez hasonlóan ő sem az alsóbb néposztályok gyermeke. Földbirtokos apját éppen a kommunisták gyilkolták meg a negyvenes évek második felében. Az ifjú Csao párthűségét azonban nem ingatták meg olyan érzések, mint a családjához való ragaszkodás, így mivel minden tekintetben kiváló kádernek bizonyult, gyorsan emelkedett a ranglétrán. A hatvanas években Kuangtung tartomány pártvezetőjévé nevezték ki, de villámgyorsan felívelő karrierje a kulturális forradalom idején átmenetileg megtorpant. A reformpolitika mellett síkraszálló pártvezetőt eltávolították tisztségéből, sőt két évre Belső-Mongóliába hurcolták kényszermunkára. Száműzetéséből 1973-ban térhetett vissza, nem kisebb hatalmasság, mint a Mao Ce-tung-féle hivatalos politika óvatos ellenlábasának számító Csou En-laj közbenjárására. A nyitás hívének számító Csou segítségével Csao hamarosan szecsuáni párttitkár lett, Mao halála után pedig a politikai bizottság póttagjává, majd 1979-ben rendes tagjává választották. Ekkor már egyértelműen Teng Hsziao-ping bizalmasának számított, így nem véletlen, hogy egy évvel később az ország miniszterelnöke lett.
Csao Ce-jang kétségkívül a népszerűbb kommunista vezetők közé tartozott. Szecsuáni pártvezető korában a helyiek tréfás rigmust – magyarra lefordíthatatlan szójátékot – faragtak a nevéből: „Ha éhes vagy, keresd Csao Ce-jangot!” Egy kontinensnyi országban, ahol az ismétlődő éhínségek és természeti csapások százezrével pusztítják a lakosságot, valóban nagy érdem, ha valaki képes előteremteni az emberek mindennapi rizsadagját. Csaóról feljegyezték, hogy a tanácskozásokon mindig visszafogottan, szerényen adott hangot véleményének, gyakran anekdotikus formában fejtette ki nézeteit. Rajongott a kínai filmekért, beszédeiben gyakran példálózott a mozivászonról ismert helyzetekkel, híressé vált mondatokkal.
Csao már a kulturális forradalom idején is a reformok hívének számított, de Mao életében nyíltan nem adhatott hangot nézeteinek. A miniszterelnökségét megelőző esztendők egybeesnek Kína második világháború utáni legizgalmasabb korszakával, a politikai nyitás kísérletével, a Szovjetunióhoz és az Egyesült Államokhoz fűződő viszony újraértelmezésével. Csao sokat tanult ezekben a sorsdöntő években, később miniszterelnökként sem rejtette véka alá, hogy a szocializmus emberközeli változatát tartja üdvösnek Kína számára. 1982-ben ő bábáskodott az elméleti áttörést és új kiindulópontot eredményező, „sajátosan kínai színezetű szocializmus” meghatározásán, és neki köszönhető, hogy pártjának vezetői feladták a háború elkerülhetetlenségének elavult tézisét. 1986-ban Csao üdvözölte az új kínai választási rendszert, amelynek értelmében a falvaktól a központi bizottságig mindenütt választásokat tartottak, szakítva a kinevezés és a kézi vezérlés addigi gyakorlatával. Nem kétséges, hogy Csao az új szovjet főtitkár, Mihail Gorbacsov fontos partnerének számított: ő is valamiféle nyitottságot és átalakítást szorgalmazott az akkor már mintegy négy évtizede zárt Kínai Népköztársaságban. A Kínai Kommunista Párt 1987-ben tartott kongresszusán Csao elismerte a párton belül megfogalmazódott eltérő vélemények létjogosultságát, helyt adott a pluralizmusnak, lazította a „demokratikus centralizmust”. Törekvései kiváltották az ortodox kommunisták támadásait, pártbéli ellenfelei elsősorban a gazdaságpolitikája nyomán támadt inflációt bírálták. Bár 1989-ben főtitkárrá választották Csaót, a párt konzervatív szárnya a „burzsoá liberalizmus” iránt tanúsított „túlzott és veszélyes engedékenysége” miatt eltávolította a párt éléről. Helyét a főtitkári tisztségben Csiang Cö-min sanghaji első titkár, a miniszterelnöki poszton pedig Li Peng miniszterelnök-helyettes vette át.
Csao Ce-jang úgy lett az 1989-es Tienanmen téri események főszereplője, hogy voltaképpen arról sem lehetett tudomása, mi is zajlik Pekingben. Amikor meg akarta győzni a politikai bizottságot, hogy teljesítse az éhségsztrájkoló egyetemisták követeléseit, s személyes népszerűségét felhasználva a tüntető fiatalok közé ment, már nem volt döntő befolyása az eseményekre. Az ország erős embere, Teng Hsziao-ping a keményvonalas Li Peng javára döntött. A tüntetést vérbe fojtották, Csao Ce-jangot pedig házi őrizetbe helyezték.
Az utóbbi években ritkán hallatott magáról. Legutóbb 1998-ban, Bill Clinton pekingi látogatása idején tett közzé egy nyilatkozatot, amelyben felszólította a kínai pártvezetést, hogy ismerje el a Tienanmen téri fellépés jogtalanságát. Bár személyét háttérbe szorították, politikája mégis megvalósulni látszik, hiszen 1989 óta Kína bekapcsolódott a világgazdaságba, nyitottabbá vált, s jóllehet a kommunista állami berendezkedés látszólag háborítatlan, a Csao által sürgetett reformok zajlanak, a kínai társadalomban forradalmi változások mennek végbe.