Rossz fölvétel?

Előhívjam a lehetetlent? Ha sokat markolok, kicsúszik minden… maradok egyelőre az apróbb részleteknél. Rengeteg felháborodott telefon és levél érkezett hozzám (egy se!) amiatt, hogy a Hócipőben múlt héten rólam készült fotók jelentek meg – és hogy, hogy nem, ellenségesek?! (Áhá! Ehe!) S ráadásul egy cikkem is olvasható ugyanott, igaz, a Magazinban megjelentet adták le másodközlésben. Vajon ennek az írásomnak a sorsa mi lesz? Tényleg, ide vagy oda írtam most ezt? Ide, természetesen… de ha ott is leközlik – az előítéletek oldása miatt –, hasznos(abb) lehet. Remélem, itt sem kell vállalnom minden cikket… ahogyan, gondolom, „ők” sem… vállalnak mindent teljes mellszélességgel, de nem is utasítanak el eleve, tartalmuktól független, pusztán azért, mert az esetleg éppen a Magyar Nemzetben jelent meg. Legalábbis így lenne egészségesebb… (a mellékhatásoktól mentesebb).
Ezek után magamnak a kérdést már föltehetem: Gyuri, mi történt veled? Ez a hirtelen jött meleg? hideg? (A langyosokat kiköpi, ugye…) Tényleg: harcmodort változtattam? A „harc” pont az ellenkezőjét jelenti, mint amire valójában törekedni igyekszem. Nem innen oda lőni – és onnan se ide (a rozsdás bökőt), hanem szelíde(de)n „provokálni”, a törekvés: kicsikarni hasonló gesztusokat… mert a „szemet szemért” nem vált be… Amelyik fél (ország) ugyanis engesztelhetetlenül bebizonyítja, hogy a másik fél az engesztelhetlen(ebb), mert emberszámba sem veszi a más véleményűeket… – miközben ő sem –, annak igaza ugyan lehet (ha igaza van), de ezzel csak a saját táborát erősíti meg. S ha a másik fél (egyik) párbeszédre képtelen… előbb (sajnos utóbb) a saját sírját (lövészárkát) ássa mélyebbre… míg végül teljesen eltűnik a süllyesztőben. Éppen azért, mert ha „árokbetemetést” hirdet, és ha ugyanakkor pont az ellenkezőjét teszi, akkor nemcsak a programját a „másik oldalról” komolyan vevőket, de saját választóit is elidegeníti.
De ha ezt megírom itt (ahogyan éppen most), azzal még csak fél munkát végeztem. A másik fele a nehezebb, a másik lövészárokba átkúszni, és az „igét” nem csak a sajátjainknak hirdetni. (Így az „ellenzéknek” becézett orgánumokat sem sikerül majd a hirdetésektől megvonni.) Öngyilkos vagyok így? leszek? két tűz között szeretném megsütni a pecsenyémet? Milyen „új” szerepben tetszelgek? sütkérezek? Kibújt végre a „zsidó” szög a „zsidó” zsákból? („Keresztény”, „-tyén”, „ortodox” és a többi.) Van egy pluszlöketem? Jobb, ha nem szól szám? nem fáj fej(lövés)em?
Remélem, nem a régi vicc szerint járok most el… Kohnt szigorúan bizalmas röpcédulákkal átdobják arab területre, lelkére kötik, hogy azonnal forduljon vissza az első veszélyes helyzetben, legkésőbb aznap este. Eltelik egy, két, három nap, és még mindig nem ad magáról életjelt. Egy hét múlva megjelenik hullafáradtan a végsőkig elcsigázva. Az aggódó izraeli érdeklődésre némi szemrehányással feleli: araboknak háromezer arabellenes röpcédulát… eladni!
Nem az a titkos(ított) célom, hogy a másik lövészárokból bárkit átszipkázzak (az egyik lövészárokba), vagy innen oda dobjam át… (a nemkívánatosnak vélteket kiutasítsam). Még az sem, hogy kiemeljem magam a lövészárokból hősiesen, hogy ide lőjenek! (Golyófogónak jó leszek.) Nem tanítanám célozni sem bajban lévő bajtársaim… mert nem a harci kedvre kellene buzdítanunk… egyik lövészárokban sem… ellentámadással, végső huszáros rohammal behatolni és elfoglalni az ellenséges(kedő) területeket… de onnan is érvényes ez ide, az egész pályás letámadásnak fújtak… harci riadó és híradó nem kell, még akkor sem, ha csoda folytán minden tévécsatorna vagy a közszolgálatiból legalább egy a másik tábor szócsöve lehetne… Az, hogy jelenleg aránytalanul nagy területet tart ellenőrzése alatt az egyik harcos alakulat, és ez a demokráciában egy idő után már – úgyis – tarthatatlan (lesz), arról most hosszabban nem beszélek, mert ha bárki akár a legkisebb fenyegetést is megérzi, óhatatlanul begörcsöl, és akkor hiába minden…
Persze önként senki sem ad át területeket, meg kell vívni érte… sportszerűen egyenlő feltételekkel, nemes eszközökkel, minőséggel… az „élni és halni hagyni” nem megy… (fogy a nemzet). Ezt kidolgozhatnám részletesebben, eutanázia, kendermag, abortusz, hogy anyák napja még lehessen… Közös cél(pont) kellene, de nem a céllövöldében. Ha például a közösen vállalható József Attilát vágnánk egymás fejéhez… és számon kérnénk mint (lét)minimumot… fölöttit, amiben már lehet kölcsönösen létezni… a létező szoc. és kap.-ban is… Ha mondjuk az alábbi verssorokat kérnénk számon egymástól, és aki ebben alulmarad… elsöpri a drogozó nép… bocs’ „a dolgozó nép okos gyülekezete”… „az erőszak bűvöletében … bánja sok törvényhozó, hogy mint pusztul el szép fajunk” (?)
Ha mindkét (béke)tábor kimondja s megköveteli – nemcsak a másiktól, sajátjaitól is –, hogy „minek is kell fegyvert veretni belőled, arany öntudat…” És a legfontosabbat, ami kimaradt, megszívleli: „nem tudok mást, mint szeretni” – akkor… rossz fölvétel lehet… de hívjuk elő mégis egymásból a lehetetlent!