Szerelmes giliszták

Ha garantáltan el akarjuk rontani a kedvünket, olvasgassunk demográfiai statisztikákat. A legfrissebb adatok szerint a Magyar Köztársaság polgárainak életkedve (a köztársasági eszme tobzódása dacára) minden eddiginél alábbhagyott, a népesség vészesen csökken. Pedig elméletileg szakadatlanul örvendeznünk kellene a magyarság vadonatúj európaiságának meg a gyermekeink jövőjét olyannyira szívén viselő bölcs kormányzatnak. (Különösen meggyőző ilyen szívhez szóló propagandát hallani a gyermektelen Kuncze Gábor szájából. Medgyessy Péterrel már más a helyzet: ő az örökbefogadottak jövőjét is hitelesen képviselheti. Nincs még egy olyan gyermekközpontú – és sajtószabadságos – ország ezen a hepehupás világon, ahol a műsorújságokat a miniszterelnök nevelt lányával a borítón lehet a leghatékonyabban eladni.)
Ha mégis fel akarjuk vidítani magunkat, gondoljunk a csernobili gilisztákra. Komoly tudományos magazin adta hírül: a Csernobil környékén honos gyűrűsférgek rászoktak a szeretkezésre. Azelőtt aszexuálisan (mondhatni: osztódással) szaporodtak – felőlük aztán csődbe mehetett volna az egész izzadságszagú pornóipar. Mióta azonban a megvilágosító erejű sugárzás érte őket, felfedezték, hogy kettesben mégiscsak jobb, mint egyedül. A tudósok, akiknek a figyelme a jelek szerint mindenre kiterjed, azzal magyarázták a meghökkentő kámaszutrásodást, hogy a giliszták csalhatatlan érzékkel rájöttek: ebben a szép új radioaktív világban genetikailag több esélyük van a túlélésre, ha keverednek, mint ha egyszerűen csak reprodukálódnak. Azaz épp ellentétes a folyamat, mint az emberiség esetében: mi még csak most kezdjük felfedezni a klónozást mint a narcisztikus önimádat készséges technológiáját, a giliszták meg már jönnek kifelé a zsákutcából.
Így, Csernobil évfordulója táján ez a giliszta-sorsforduló igazán pozitív hírnek tekinthető. Legalábbis ahhoz képest, hogy az illetékes ukrán miniszter bejelentette: a csernobili betonkripta teteje mindjárt beszakad – talán kispórolták belőle a bélapátfalvi cementet. A néhány százmillió ember életét érintő hír nem keltett túl nagy visszhangot a világsajtóban – kellett a figyelem a néhány tucat áldozatot szedő ázsiai tüdőgyulladás elleni globális hadjáratra. Nem hallani olyan híreket sem, hogy hullanának a fejek az Egészségügyi Világszervezetnél, mert kiderült: a csernobili katasztrófa valódi egészségkárosító hatását mutató statisztikákat részben kozmetikázták, részben titkosították. Ez ugyanaz a „rémhírellenes” logika, mint amilyennel Medgyessyék Csernobil idején és most is igyekeztek bagatellizálni egy atomerőműben bekövetkezett üzemzavart. Ha igaz, hogy az uniós népszavazás sikere miatt volt egy hétig embargós a paksi esemény (nehogy még többen otthon maradjanak a sugárzástól tartva), megértünk rá, hogy csatlakozzunk Ukrajnához. Akkor a május elsejei felvonulásra terelték ki a sugárzó arcú magyar népet, most az urnákhoz. (Egyelőre nem a sajátunkhoz.) A temérdek mellébeszélés és nyugtató szó ellenére – hogy miért kellett utólag átsorolni az eseményt a veszélyességi listán egy súlyosabb fokozatba – az ügy komolyságát jól mutatja, hogy Szili Katalin házelnök asszony még az új-zélandi székelykapu-állítás anomáliáinak személyes orvoslását is hanyagolta, csak hogy soron kívül leutazzon Paksra tárgyalni.
Nagy a keletjük manapság a független környezetvédelmi szakértőknek: ők kezelik a Geiger–Müller-számlálót (mert ezek szerint a nem független szakértőknek eleve nem lehet hinni, ők hivatalból hazudnak). A függetlenek meg igyekeznek az abszurdumig korrektek lenni: állnak az osztrák–magyar határon, nézik a samponhabzású Rábát, de nem merik kimondani, hogy a sógorok másfél éve arcátlanul szennyezik a folyót, amíg ezt ők maguktól is el nem ismerik. Pedig a trutyi nem jöhet máshonnan – csak épp nem illik a képbe, hogy az uniós Ausztriában esetenként román, ukrán vagy szlovák nívón áll a környezettudatosság. A Rábán azonban legalább látszik a hab, meg hogy a parton halomra döglenek a folyami rákok. A sugárzás viszont láthatatlan; jó, a következő években születik majd néhány gyerek rendhagyó számú végtaggal (mint a tíz éve folyamatosan – ezek szerint enyhén nukleárisan is – rendszabályozott Irakban), de az ő szerencsétlenné tételük körülményesen lesz peresíthető, mint a Csernobil környékén fuvarozó, rákban elhalt magyar kamionsofőröké.
Nézzük a baleset pozitív oldalát: ha a rábai rákokat ki is kell dobni, a paksi halászlébe kevesebb paprika is elég lesz, hogy pikánsan csípjen. Ráadásul – ha a magyar glasznoszty kormányának egy kis szerencséje lesz – a Duna-parti affér nem drasztikus népességfogyással (és országos méretű betonszarkofággal), hanem valóságos népességrobbanással jár majd együtt: hála a rakoncátlan fűtőelemeknek, megjön a kedvünk egymáshoz meg a szerelemhez, mint a csernobili gilisztáknak. Minden józan megfontolást félretéve keressük majd egymás társaságát, kreatívan keverednek a génjeink a túlélés parancsa jegyében. Sugárfertőzött féreg legyen a neve, aki továbbra is osztódással szaporodik!